Arányait ha mindig meghagyod,
fel nem borul a játszott értelem,
de nyomban gyönge térdeire rogy,
ha többre tör és vágya féktelen,
ha távlatai túlontúl nagyok,

és visszahajlik már a széleken.
Nem épül így a fokra minden fok
és nem hasíthat metsző éle sem,
a völgy fölött a csúcsa nem ragyog:

a mélybe tér meg olcsón, csendesen,
és elfelejti, volt-e ősi ok
gőgösnek lenni torz magaslesen.
Arányait ha rendre meghagyod,

jámbor lehet, akár a végtelen;
ám ön-türelmed folyton s egyre fogy
– és ostobává tesz a félelem.

Megjelent: Eső, 2011/3.