Nos, kizárólag az Önök szigetországában honos az úgynevezett Labord kaméleon, amely a legrövidebb életű négylábú állat a világon. Sokkal hosszabb ideig tart az egyedek fejlődése a tojásban (8-9 hónap), mint tényleges életük, amely mindössze 3-4 hónapra tehető. Ennek során a kis Labordok előbb igen gyorsan elérik az ivarérett kort, majd párzás után a nőstények lerakják tojásaikat, és röviddel ezután a teljes populáció elpusztul. Kétharmad éven át csupán tojások őrzik a faj fennmaradásához szükséges genetikai állományt. Ez óriási kockázattal és kiszolgáltatottsággal jár, hiszen a sérülékeny tojások nem tudják megvédeni magukat.

Éppen ezért szántam magam döntő lépésre.

Ennek a hétnek is vége, sóhajtottam fel, amikor az ajtómon beszűrődött a káderes Ilonka szokásos péntek délutáni aprehendálása: volt férjével ilyenkor vesznek össze azon, melyiküknél töltse a gyerek a víkendet.

Ezt a cikket még átnézem, és megyek én is, gondoltam, amikor udvariasan kopogtatott valaki. Ilonkának ez nem szokása, ő kivágja az ajtót, „Elmentem, főnök!”, holott nem is vagyok a felettese, az ő osztálya nem tartozik a dékáni hivatal alá, de mivel egymásra nyílnak az irodáink és az én ajtómra magasabb titulus van kiírva…

Bőrkabátos, diplomata táskás férfi lépett be, elhadarta a nevét (nem értettem), s közvetlenül asztalom elé állva így szólt:

– Jó napot kívánok. Holnaptól önöknél fogok dolgozni.

Mint akit ide küldtek valahonnan. Vagy csak Ilonka rázta le, mielőtt angolosan távozott? Pokolba kívántam mindkettejüket. Mégsem dobhatok ki egy leendő kollégát. Hellyel kínáltam. Bőröndnyi táskáját eléggé el nem ítélhető módon feltette az asztalomra és lehuppant a szemközti vendégfotelba. Ha a hosszú bőrkabáthoz nem rókavörös öltönyt visel, múlt századi titkosügynöknek képzeltem volna. A gyomrom így is összerándult.

– És melyik tanszéken? – tettem fel a logikus dékáni kérdést.

– A francián.

– Öööö… Ezzel csak az a baj, hogy nálunk nincs ilyen.

– Akkor a biológia. Az ugye van?

– Van, de az másik karhoz tartozik…

– A gazdaságtan is a kisujjamban van. Idézzek Adam Smithtől valamit?

– Inkább ne! – nyögtem fel. De most már érdekelt:  ki ez a pasas, mit akar tőlem. – Mégis, mi a végzettsége?

– Kérem, engem annak idején politikai okokból tettek ki a Lomonoszov Egyetemről.

– Nincs diplomája?

– Nincsen.

– Akkor hogy akarhat tanítani? Miért jött ide egyáltalán?

– A legjobb helyen járok. Önök jogosultak diploma kiadására, nemde? Ma kiad nekem egyet vagy kettőt, hétfőn már taníthatok. Franciát vagy amit parancsol! – mondta lelkesen és roppantott egyet a csuklóján.

Most azonnal kirúgom, gondoltam. De hátha csak valami ugratás… Akkor meg jobb, ha veszem a lapot. Próbáltam ironikusan válaszolni.

– Doktorátust ne adjunk mindjárt?

– Az van nekem, pókeren nyertem.

– Állj! Ez P. Howard! De nem póker, hanem makaó, és nem doktorátus, hanem Nobel-díj. Legalább idézzen pontosan! – csaptam le fölényesen a magas labdát – No halljam, kicsoda maga és mit akar tőlem?

Partnerem laposakat nézett, ropogtatta a csuklóját, de nem volt zavarban. Úgy tetszett, nem érzékeli, hogy fölénybe kerültem vele szemben. Én az elém tett táskáján doboltam ujjaimmal elégedetten, kicsit szégyellve, hogy e percben már élvezem a mulatságos helyzetet.

– Látom, tetszik magának a diplomatkám. – Különös nyomatékkal ejtette ki az orosz jövevényszót, mintha utalni próbálna kutatási területemre. – Megbízható jószág, vízálló és tűzbiztos, ebben tartom minden fontos holmimat. Otthon még négy ilyen van nekem! Azokban a műveimet őrzöm. A ház leég, a táska megmarad.

– Ne mondja! És milyen művekről van szó, ha szabad tudnom?

– Műszaki találmányok és görög drámák.

– Járatos a klasszikus nyelvekben?

– Ó nem, dehogy, magyarul írom őket.

Na jó, ebből elég, nem fogom egy elmeháborodottra vesztegetni az időmet.

– Nézze, én értem a tréfát, de ne járassa velem a bolondját. Legyen szíves, hagyja el az irodámat.

Felállt. Alig hittem, hogy ilyen könnyen megszabadulok tőle.

– Hoztam ám magának valamit! – kattintotta fel váratlanul a zárat hatalmas táskáján, szétnyitotta az asztalomon úgy, hogy alig maradt időm kimenteni alóla a kéziratomat. Rémület futhatott át az arcomon, mert megjegyezte: – Ne féljen, nincs nálam fegyver – és kezdte asztalomra rakni a kacatjait.

– Ezt most azonnal hagyja abba! – keményítettem meg a hangomat, de nem zavartatta magát, módszeresen folytatta táskája kiürítését. Végre előkerült, amit keresett: egy üveg konyakot tett elém. Mielőtt megszólalhattam volna, a korábbitól eltérő, megilletődött hangon ő kezdett beszélni.

– Voltaképp azért hoztam, hogy a munkába állásomat megünnepeljük, de ha nem akar felvenni, én azért még nem haragszom, legfeljebb kicsit megbántódtam. Haza én ezt már nem viszem, úgysem lenne kivel meginnom. Szépen megkérném, ön se haragudjék rám, inkább igyuk meg a békepipát.

Mindezt zavarba ejtő gyermeki naivitással motyogta. A záró poénon annak ellenére elmosolyodtam, hogy fogalmam sem lehetett, lapszus volt-e vagy jópofaságnak szánta.

– Jóember, árulja már el, miért jött ide?

Kár volt megenyhülnöm, mert újra felélénkült.

– Kérem, hát ön invitált meg engem, itt van a zsebemben a szívesen látjuk, alatta az aláírása! – és már vette is elő a belső zsebéből a meghívókártyát.

– Na ne szórakozzon velem, ez a hétfői irodalmi matinénkra szól!

– Hát éppen ez az. Én azt itt bevárnám, úgysincs fűtés a lakásomban, még szerencse, hogy a hüllők hidegvérűek.

– Na takarodjon innen! – fogott el a düh.

– Nézze, mindenre gondoltam, itt a kenyér, sajt, tej, három napi hideg élelem, elhoztam a sztreccskesztyűmet, éjszakára ezt húzom fel a reumám miatt, de előtte jól bekenem a csuklómat lóbalzsammal, ebben a tégelyben van, látja? Vállfa, pizsama. Jó lesz itt nekem a süppedős szőnyegen. Mondja, ezen a monitoron bejön a BBC híradója? Mert én egyebet ugyan meg nem nézek.

Már nem figyeltem a badarságaira, a telefonnal voltam elfoglalva.

– Csak nem a biztonságiakat hívja?

– Nálunk nincsenek biztonságiak. De magához egy portás is elég lesz.

– Ó, remek! Legyen szíves, szóljon neki, hozzon magával három poharat! Szétisszuk ezt a remek konyakot.

Szeretném ünnepélyesen bejelenteni Elnök Úrnak, hogy ezennel örökbe fogadom a Labord kaméleonokat. Ennek értelmében Kormányuk és a világ tudományossága egyaránt számíthat maximális erkölcsi támogatásomra, már csak Benyovszky Máté Móric Mihály Ferenc Szerafin Ágost gróf örök emlékére való tekintettel is.

Hasonló jelentőséggel van szerencsém tájékoztatni Önt arról a feltett szándékomról, hogy saját pátriámban, a Kárpátok tövében az Önök ritka faját meghonosítsam. Amíg a klímánkhoz alkalmazkodnak, terráriumban kívánom elhelyezni azt a mintegy tucatnyi példányt, amelyet Öntől remélek beszerezni.

Nagyot lélegeztem, amikor bolond vendégemet végre kirakta a recepciósunk, miután „segített neki” összeszedni a táskájába a kacatjait. Pár apróság mégis itt maradt az asztalomon, némi utálattal próbáltam valamennyit a papírkosárba seperni. A kopott radírgumik, gyufásdobozok és üres cukorkás zacskók alól aztán egy névjegy is előkerült. Kállay Laborc, magánzó.

Ó egek, a Kállay-fiú! Ha megértettem volna elhadart nevét, leülni sem engedem. Már a szegény papának is több volt egy kerékkel. Amennyi tekintélyt szerzett nagy tudású fizikusként, azt mind lerombolta mint eszement amatőr régész. Először Árpád vezér sírját találta meg a Várhegy tövében (történetesen a saját kertjükben), aztán módosította felfedezését, mégsem Árpád az, hanem Ungvár várát a Nagymorva Birodalom idején uraló Laborc fejedelem. Utóbbiról teljes biztonsággal azt is sikerült megállapítania, hogy dédanyai ágon neki is közvetlen felmenője, épp ezért keresztelte akkor születő fiát Laborcnak. Aki állítólag méltó utódja lett a régen jobblétre szenderült Ágoston professzornak, nyelvzseni hírében áll, keresztrejtvényeket készít külföldi lapoknak és távoli országok kormányainak ajánlgatja örökmozgó-terveit.

Hétfőn első utam a magyar tanszékre vezetett, hogy megtudjam, kinek az ötlete volt meghívni a rendezvényünkre ezt a sültbolondot. Még képes eljönni.

– Minden szerzőnek küldtünk meghívót – szabadkozott a fiatal asszisztens.

– Hogyhogy szerzőnek?

– Kállay úr nyerte a költői pályázatot, az ő versét is szavalni fogják az előkarácsonyi matinén.

Na még csak ez kellett. Bosszúsan nyitottam be irodámba. Laborc már várt rám. Ezúttal kordbársony trapéznadrágot és mintás pulóvert viselt, nyakában hatalmas lila sál, fején oldalra csapott sildes sapka.

– Á, üdvözlöm! Nem fogom sokáig fenntartani, csak egy apró kérésem lenne. Vízumügyben jöttem. Szeretnék beutazni a schengeni övezetbe.

– Főkonzulátus, Pravoszláv part, 25. – mondtam ridegen.

– Rosszul tudja, onnan rég elköltöztek, most jövök tőlük, a Szőlőhegyen székelnek.

– Csak az ne mondja, hogy ők küldték ide!

– Nem éppen ide, de azt mondták, jótállási igazolásra van szükség a vízumhoz.

– Nyilván felsorolták a jogosult intézményeket is. Mi nem tartozunk közéjük.

– Tudom, kérem, de a kulturális szövetséghez nem fordulhatok, rájuk nagyon meg vagyok sértődve, amiért nem ápolják kellően apám emléktábláját. Nem mehetek az egyházakhoz sem, én a  teológiai nézeteimmel, ugye, magasan fölöttük állok. Ám az ön aláírása bizonyosan elegendő lenne. Mégiscsak, két nagy nyelvész egymás közt…

Azon kaptam magam, hogy újra szórakoztatónak találom a sok sületlenséget. Tudtam, hogy nem lenne szabad, mégis megkérdeztem:

– És hová akarna utazni?

– Ó, roppant fontos lenne. Konferenciát tart Budapesten a Benyovszky Társaság, és az elnök úr oda küldeti nekem Madagaszkárról a tojásokat. Tudja, most van a száraz évszak, és én már előkészítettem a terráriumokat. Szerencse, hogy a hüllők hidegvérűek, mert fűtés sajnos nincs a lakásomban, nem tudom fizetni a gázszámlát.

– És voltaképp miből él?

– Van nekem, kérem, hat kiadatlan drámám és harminckilenc műszaki tanulmányom, gazdag embernek mondhatom magam. Meg hát ugye, a francia tanszék is szépen fizet.

Reménytelen eset. Törtem a fejem, miként szabadulhatnék meg tőle, amikor Ilonka bedugta a fejét és kérdőre vont.

– Kezdődik a matiné, nem jön?

– Hogyne mennék! – rikkantott Laborc. – Ugye vihetem magammal a dékán urat is?

Végül szeretném bejelenteni, hogy az ügy iránti mérhetetlen elkötelezettségem jeléül további nagy horderejű döntést hoztam. Bár ősi  nevemhez roppant módom ragaszkodom, a védelmem alá vett állatfaj iránti rajongásom jeléül kész vagyok megváltoztatni. A helyi anyakönyvi hivatalba már be is adtam kérelmemet, hogy a Laborcot Labordra javítani szíveskedjenek. Addig is, amíg okmányaimban a kiigazítás megtörténik, találmányaimat és irodalmi műveimet már ekként jegyzem. Ezzel a névvel fog elhangzani díjnyertes versem is egy  irodalmi matinén, amelyet a tiszteletemre rendez az egyetem abból az alkalomból, hogy a biológiai tanszék tanáraként hallgatóimat beavattam a kaméleonok csodálatos életébe.

---