Balla D. Károly
Egy Lenin-vers története
Gyakorló önboncnok vagyok, így számomra
soha nem okozott nehézséget szembenézni korábbi, húsz-huszonöt vagy akár
harminc-harmincöt évvel ezelőtti önmagammal. Mindig is igyekeztem
tudatosítani kicsi és súlyos hibáimat, apróbb és nagyobb tévedéseimet,
piszlicsáré vagy „végzetes” mulasztásaimat egyaránt. Magamat elemezve
így nagyjából tudom, ballépéseim, netán bűneim közül melyek azok,
amelyeken
a): leginkább csak mosolyogni lehet; amelyekkel
b): érdemes komolyan szembenézni, okulni, tanulságokat levonni belőlük; illetve
c):
mi az, ami fájdalmas tényként, lelkiismereti problémaként elevenen él
bennem úgy, hogy valószínűleg soha nem vethetem ki magamból. E között a
három kategória között én elég jól érzem a különbséget, és bizony nem
vagyok hajlandó álmatlanul forgolódni amiatt, ami megmosolyogni való; és
ellenkezőleg, nem intézem el egy legyintéssel azt, ami erkölcsi
teherként nehezedik rám.
Bármennyire is fontos lehetett annak
idején, én a Komszomol (a szovjet kommunista ifjúsági szövetség)
keretében történt működésemet például nem tudom komolyan venni (tehát ez
a) kategóriájú vétség). Iskolatitkár-helyettesi rangig vittem,
ott ültem minden kedden a bizottságban, részt vettem a mozgalmi
életben, faliújságot szerkesztettem, vörös nyomolvasó voltam, és jó
mozgalmárhoz méltóan buzgó pártos cikkeket és dolgozatokat írtam –
gyermeteg komolykodással és léha könnyelműséggel. Később, bár másutt
dolgoztam, mint a megyei magyar lap mellett működő irodalmi stúdió akkor
már oszlopos tagja, a Kárpáti Igaz Szó Komszomol-szervezetéhez
tartoztam, s a szerkesztőség égisze alatt folyó kulturális élet
szervezésében részt véve, majd a fiatal tollforgatók irodalmi
mellékletét szerkesztve szépen kiöregedtem a kommunista ifjak sorából
(talán 26 év volt a korhatár), és pártlap-főszerkesztő apám kifejezett
kívánsága és nyomása ellenére a Szovjet Kommunista Pártba nem léptem be.
Holott (és ez már súlyosabb dolog) én
elég sokáig komolyan hittem a szocializmus eszméiben, sőt szovjet
hazafinak éreztem magam – bár egyre több fenntartással. Úgy gondoltam,
az eszmék helyesek, az elvek jók, követendők, csak érvényt kellene
szerezni nekik. A társadalmi egyenlőség és igazságosság, a lenini
nemzetiségi politika (ebben a nemzetiségek önrendelkezési joga), az
állam elhalása, a pénz megszűnése, a „mindenkitől képessége és
mindenkinek szükséglete szerint” elve, a nemzetközi szolidaritás, az
internacionalizmus és a világbéke gondolata – mind-mind csupa olyasmi,
amiben tudtam hinni. Csak lassan, fokozatosan ébredtem rá, hogy annak a
társadalomnak a keretein belül, amelyben élek, mindezek teljességgel
megvalósíthatatlanok.
Mai szemmel belátom, túl sokáig voltam
naiv, és azzal, hogy naivitásomban elfogadtam egy alapvetően
igazságtalan és hazug rendszer létezését, elkövettem a b)
kategóriájú vétséget. Ugyanakkor a rendszer visszásságainak és a hatalom
természetének a felismerése tett azzá, aki ma vagyok, így váltam előbb
gyanakvóvá, később elutasítóvá mindenféle hatalmi struktúrával és
ideologikus felépítménnyel szemben. A kiábrándulás évei során levont
tapasztalatok óvtak meg attól, hogy átessem a ló túlsó oldalára,
bedőljek a rendszerváltás után oly gyorsan kialakuló és terjeszkedő
nemzeti-keresztény kurzusnak, s az új struktúrákat szolgálva építsem
karrieremet. Bár beléptem és bizonyos munkát is végeztem a frissen
alakuló magyarságszervezetekben, egyre súlyosabb fenntartásaim miatt
idejekorán ki is faroltam belőlük. (Az elsőből, ma is legnagyobból,
például azért léptem ki, mert 1994-ben elnöksége hivatalos
nyilatkozatban elhatárolódott egy korábban gyűjtött, de akkoriban
publikált eredeti népi mondától (!) csak azért, mert abban
Perényi-korabeli ugocsai szerzetesek parázna tetteiről esett szó.)
Hitetlen létemre elmentem ugyan az ungvári református templom
újraavatására, de a „megtérésemen” fellelkesültek invitálását, hogy
legyek a húszas tanács tagja, köszönettel elhárítottam. Lelkesen
üdvözöltem, hogy a rendszerváltás utáni hivatalos Magyarország a
kormánypolitika szintjére emeli a határon túli magyarok ügyét, de szinte
Antall József első miniszterelnöki megszólalása pillanatában
megéreztem-megértettem: ha elkötelezném magam a tizenötmilliómagyarozó politikának,
az ugyanúgy béklyója lenne szabad gondolkodásomnak, kritikus
szemlélődésemnek és a szellemi szuverenitásnak, mint a korábbi
szovjetségem.
Innen persze még nem vezetett egyenes út
tényleges függetlenségemig: több kötöttségbe is belebonyolódtam, de
egyikbe sem olyan mértékben, hogy fokozatosan le ne tudtam volna fejteni
magamról valamennyit. Ez nyilván nem sikerült volna, ha nincs ott
tanulságul a saját múltam, a hetvenes-nyolcvanas évek tapasztalata,
például költői indulásom egy fájó pontja.
1979-es első kötetem megjelenéséig én az
irodalmat egyáltalán nem vettem komolyan: nem véletlenül akartam (a
szülői kívánalommal szembeszállva) mindenáron fizikus lenni: valahogy
ösztönösen ódzkodtam attól, hogy kisebbségi helyzetű
magyarsággyakorlóként lépjek ki az életbe (az apai példa sem volt
vonzó), a tudományok univerzalitása szebb távlatokkal kecsegtetett. A
versírást hobbinak, mulatságnak, kedvtelésnek tartottam, és húszéves
koromra összeírtam két vastag mappányi borzalmas zengeményt. Hogy
megírtam őket, az megmosolyogni való, ám hogy sok közülük, leginkább a
„tematikusak” (béke, forradalom, munka…) meg is jelentek, az már
komolyabb dolog, érdemes rajta elgondolkozni: miként és miért történt,
mire figyelmeztet; okulhatok-e belőle; minek kellett volna ellenállnom,
mivel szegülhettem volna szembe… Nos, ezek felett a b) kategóriájú
vétségek felett az önvizsgálatokat én elvégeztem, és arra jutottam,
hogy semmiképpen nem lett volna szabad a zsengéimet publikálni. Hogy
mégis hagytam magam (visszatérő motívum: apai ösztönzésre) belesodródni a
pártos szovjet költő szerepébe, az kétségkívül nagy hiba volt. Miután
azonban ezt a tanulságot levontam, újra inkább a dolog humoros részét
látom, és öniróniával kezelem akkori írásaimat. Húsz évvel későbbi
válogatott verseskötetem budapesti bemutatóján például azzal
szórakoztattam hallgatóságomat, hogy felolvastam azokból a darabokból,
amelyek garantáltan nem tartoznak válogatottjaim közé, meg sem lett
volna szabad írnom őket. Felolvastam például az első kötetemben szereplő
Lenin-versemet is (a közönség nem igazán vette a poént), de
keletkezésének a történetét nem meséltem el. Talán mert nem akartam
magyarázkodni, mentő körülményeket felhozni.
1977-ben történt, az akkor még a magyar
helyesírás szabályzata szerint nagy kezdőbetűkkel írandó nagy októberi
szocialista forradalom 60. évfordulója évében. Bár a rendszernek akkor
még szinte feltétlen híve voltam, a hatalmas felhajtás megfeküdte a
gyomromat. A brezsnyevi létező szocializmus nyakig ült a pangásban, az
üzletek kongtak, és eközben minden korábbinál nagyobb ünneplés folyt. Az
egészben számomra a Leninre való állandó hivatkozás volt a
legvisszatetszőbb, tudtam, hogy amit megélek, az nem az ő eszméinek a
megvalósulása. A lenini ideák akkor, húszévesen, számomra még tiszták és
sérthetetlenek voltak, és ez az egész csinnadratta, úgy éreztem,
mérhetetlen ellentmondásban van a forradalom vezérének személyével és
valódi szellemi hagyatékával. A november hetediki felvonuláson torkig
lettem az egésszel, és pár napra rá megírtam Lenin című, Ünneprontás
alcímű versemet: őszintén azt, amit akkor gondoltam. Így kezdődött: Nem akkor jutsz eszembe, / ha vitorlányi plakátokról / vigyorogtatnak le / vagy ha megafonokkal / ugattatják neved…
Az persze meg sem fordult a fejemben,
hogy publikáljam. De levélben elküldtem két kedves magyarországi
partneremnek (történetesen az egyik apám nyíregyházi, a másik szegedi
főszerkesztő-kollégájának volt a leánya – mindkettejükkel közeli,
bizalmi barátságban álltam).
Elég hosszú idő telt el, talán hónapok.
Mígnem apám egyszer tombolva jött haza. Micsoda őrültséget csináltam,
hogy tehettem ilyet: tönkre akarom tenni magamat meg őt is? Ha Szemenyuk
akarná, most kitörhetné a nyakunkat. Még hogy ünneprontás, meg vigyorogtatják, meg ugattatják!!?
A nevezett ideológiai titkár aznap
behívatta apámat, és az orra alá dugott egy hajtogatatlan papírra
készített tiszta, szép gépeletet, s magyarázatot követelt. Apám
megígérte, beszél velem. Itthon aztán emelt hangon számon kérte, miféle
vers ez, és minként kerülhetett a pártbizottság birtokába. Megmutattam
az eredeti kéziratot, és csak gondolkozás után jutott eszembe, hogyan
kerülhetett ki a házból: másolatát elküldtem két levelezőtársamnak.
(Mindketten meg is kapták, ezt utólag tisztáztam velük, és persze tőlük
nem került máshová…)
Mai fejjel persze azt gondolom, fel
lehetett volna háborodnom a levéltitok ilyen otromba megsértése miatt,
vagy mentegetőzve érvelhettem volna azzal, hogy a verset ugyan nem a
nyilvánosságnak szántam, ám lényegében mégis a lenini eszmék melletti
hitvallásom… Ehelyett megszeppentem, mert apám azt mondta, ez akár az
állásába is kerülhet, de ha csak pártfegyelmit kap, az is nagyon
hátravetné nemcsak az ő karrierjét, hanem a magyar lap ügyét is. Jóvá
kell tennem a dolgot. Mondjuk, egy „valódi” Lenin-verssel. Ha ezzel az
ígérettel állhat Szemenyuk elé, akkor talán megússzuk…
És én átírtam Lenint: plakátról
mosolygóra, megafonokból zengő nevűre (és persze az ünneprontó alcímet
is elhagytam). Meg is jelent jó párszor, első kötetemben ez lett a
húzóvers, amely miatt lektorok és szerkesztők elnézték a néhány
szerelmes zsengét. Elkövettem a c) típusú vétséget…
…Apám a halálos ágyán sok régi
történetet felelevenített, többek között ezt is. Elfogódott hangon,
szinte párás szemmel ecsetelte, milyen jó ember volt az akkori megyei
ideológiai párttitkár: eltussolta a dolgot. Nekem meg eszembe jutott a
közismert Lenin-anekdota: a Vezér sétált a parkban, amikor focizó
gyerekek eltalálták a lasztijukkal. A jóságos Iljics pedig visszarúgta
nekik a labdát. Holott közéjük is lövethetett volna.
Megjelent: Mozgó Világ, 2011/április
