Balla D. Károly
Válogatott halálaim
Íróként harminchárom éve foglalkoztat a halál. Leginkább a sajátom.
Alighanem költővé is akkor avatódtam, amikor két korai versemben először
néztem szembe a megszemélyesített Halállal, aki az első versben versben
kaszáját barátságosan meglóbálva köszön rám – és én ismerősként
üdvözlöm. Az Életnek viszont be kell mutatkoznia, őt nem ismerem, s fel
is üvöltök, amikor galambjait vállamra ülteti. A második vízió:
csak születésem pillanatában
voltam egyetlen villanásra
szemtől szemben a halállal
csak halálom pillanatában
látom meg egyetlen villanásra
az élet valódi arcát.
És ez a huszonegy éves koromban
kialakított viszony el is kísért a következő évtizedekben:
íróként-költőként végig úgy éreztem – s érzem ma is –, hogy az életre
bizony a halál fókuszálhatja rá legélesebben a figyelmemet, ezért
igyekeztem minden módon közelebb férkőzni hozzá. Nem számoltam meg, de
biztosra vehető, hogy írásaimnak a többsége vagy közvetlen, vagy
közvetett módon érinti ezt a fogalmat. Miközben alapjában véve nem
vagyok sem pesszimista, sem életunt, nincs bennem halálvágy, nem küzdöm
depresszióval, nem borít el a gyász, alig munkál bennem a kegyelet. Nem
halálkultusz ez, inkább barátkozás és incselkedés a kiismerhetetlen
fenevaddal. Amely bár megrémít, de maga is rémülni látszik, ha szemébe
nevetek. Amely érdemes a tiszteletre, de nem méltó az imádatra. Amely
bennem növekszik akkorává, hogy körém tekeredhet. Amely mindenütt elejti
életrevaló petéit. S amely valahogy a legerősebben űz fő ellenségéhez,
az élethez.
Aztán lassan férfivá ért bennem a gyermek halál,
megismertem szokásait, kitapasztaltam természetét. Megtanultam hinni
benne. Hinni abban, amiről tudható, hogy végül elveszejt. Elveszejt,
mert ez a funkciója, az értelme, a lényege. Hogy lezár és
visszavonhatatlanná tesz minden olyasmit, ami nélküle lezáratlanul és
hontalanul bolyongana a világban. A halál a dolgok nagy és végleges
otthona. Tudni azt, hogy ilyen otthon létezik – roppant megnyugtató.
Erős halálra fogott a gyönge lét,
s mindent ennek az erőpárnak a viszonylatában kezdtem érzékelni.
Miközben abszolutizáltam a halált, és a vonatkozás nélküli bizonyosság
meghaladhatatlan lehetőségét láttam benne, aközben azt is fürkészgettem,
hogy ez a nagy és magasztos abszolútum milyen kis álnok trükkökkel
tartja fenn hatalmát, miként ígér mindent és ad semmit, hogyan vonzza át
a maga negatív tartományába mindazt, ami fontosnak látszik ideát,
illetve ellenkező irányú mozgással: gyilkos hűvössége hogyan hatol be
forró érzelmeinkbe, a fészkek melegébe, s hogyan nézi ki magának az
áldozatait már világra jöttük pillanatában: Mostantól már jár / neked az élő húshoz / méltó rothadás – írtam Születés című haikumban némi naturalista morbiditással.
Az efféle magam-ijesztések után aztán újra visszatértem a szépen kanyarított bölcselmekhez, ilyeneket írván:
Nem tudom, mikor és hol keletkezett
az élet, de bizonyos, hogy akkor és ott született a halál is. Fokról
fokra gyülemlik a világban önnön pusztulása, mint ahogy mibennünk is
apránként halmozódik fel a romlás. A pusztulásnak nincsenek napfordulói,
nem írható kalendáriumba, eddig a nyár és innen már az ősz, nem,
másként van élet és halál dolgával, az átmenet folyamatos, még
hajszálrepedések sincsenek az idő örökifjú arcán.
A gyors életben nem szűnik meg
jelen lenni a lassú halál, vele együtt tenyészik, egymás párhuzamosait
alkotják, mint egyazon dolog két összefüggő létezése. Mint két örök
kannibáliker, táplálkoznak egymásból, ha az egyik fogy, a másik őbelőle
hízik. Voltaképp mindig ugyanaz a lényeg ölti fel magára hol a slampos
élet gönceit, hol az elegáns halál szmokingját.
Amíg vagy, általad van minden.
Ahogy szűnsz, a dolgok úgy szűnnek számodra. Haláloddal a dolgok
visszanyerik önvalójukat, többé nem tapad rájuk személyességed. Újra
fényesen és tisztán ragyoghat minden, amit életed során homályossá és
ragacsossá fogdostál.
Mégsem törekedhetsz a halálra, nem
érheted el rövidített úton, nem osonhatsz közelébe a hátsó kiskapun át,
és nem, rejtélyes révészek sem lophatnak át ladikjukon suttyomban a
túlpartra. Csakis a halál hatalmas és díszes portálján keresztül
vezethet utad.
Aforizma-pengékkel is próbáltam, mint késdobáló a végzetét, elkeríteni a halált az élettől: az
élet nem más, mint a halál kontinuitásán keltett háborgás; az élet
voltaképp a halál statisztikai hibája; a halál azoknak a hiányoknak az
egyesített összessége, amelyek külön-külön az életben is megvoltak. Illetve, komolykodásomtól megválva: jó
esetben a haláltudat megelőzi a tudat halálát; cinizmus életútnak
nevezni a halálhoz vezető utat; a halálban az a jó, hogy többé nem kell
korán kelni. Mígnem egy újabb haikuban blaszfémiára vetemedtem:
Feltámadás
Harmadnapra a
halotton megjelennek
az életfoltok.
Ezen el is szégyelltem magam kellőképpen, s újabb háromsorossal látszólag véget vetettem ennek a gyötrő haláltáncnak: Mióta közel / enged magához, rímem / nincs a halálra.
De akadt még. Súlyos rím és olvasópukkasztó élc egyaránt. Utóbbiak egyikéről már írtam a Mozgóban (Posztumusz,
2010/július), elbeszélve, hogyan hajtottam végre virtuális
öngyilkosságot, s melyek voltak sok értetlenséget kiváltó gesztusomnak
az „irodalomtörténeti” előzményei. Amellett, hogy azóta bizonyos életrajzaimban
a legaktívabb posztumusz írónak neveztem magam, nem sok tanújelét adtam
különleges státusomnak – mígnem az idén megszületett az új ötlet, mely
kisebb írói projektummá nőtte ki magát. Nevezetesen: blogomban időről
időre halálhíremet keltem,
válogatottan rafinált módokat eszelve ki elpatkolásomra. Olvasóimat
újra sikerült párszor meghökkentenem, de most már alig várják
beszámolóimat az engem ért végzetes tragédiákról, amelyekben az
öniróniát sikerült gonosz öngúnnyá
hizlalnom. Akciómnak köszönhetően a legnagyobb internetkereső – nem kis
megelégedésemre – nevemre előkelő helyen hozza némelyik halálhíremet.
Jóleső érzés tölt el, ha arra gondolok,
hogy majdani tényleges kimúlásom hírét jó ideig mindenki csupán újabb
poénnak fogja tekinteni, s azt sem bánom, ha úgy tudnak nevetni rajta,
mint az alábbiakon:
A hamisító halála
Nyereségvágy okozta az ungvári
költő, Balla D. Károly halálát. Az ismert kárpátaljai alkotó azt
tervezte, hogy avar kori pénzérméket (úgynevezett pirézeket) hamisít, s
ezeket majd jó áron eladja a lakhelye közelében székelő megyei
helytörténeti múzeumnak. E célból, hogy jó minőségű nyersanyaghoz
jusson, megolvasztotta a József Attila-díjához kapott plakettet, ám
mielőtt az öntőformákba csorgatta volna a folyékony rezet, elejtette az
olvasztótégelyt. A sárga fém a titkos műhely homokkal felszórt padlójára
löttyent, és ott teljesen váratlanul Nagy Zoltán Mihály, az ugyancsak
ismert kárpátaljai író arcvonásait vette fel. A látvány annyira
megdöbbentette Ballát, hogy a megrázkódtatást nem élte túl: szívéhez
kapott, és holtan rogyott olvasztásra váró egyéb díjainak plakettjei
közé.
Verecke áldozata
Agyonnyomta az összedőlő vereckei
emlékmű a tövében fohászkodó költőt. Balla D. Károly ismert ungvári
alkotó szokásos évi zarándoklata során éppen a Vereckei-hágón álló
honfoglalási emlékmű előtt tette tiszteletét, amikor a kőkolosszus
váratlanul megingott, és dörgő hangot adott. A költő ijedtében az
emlékmű oltárkövéhez térdelt, és mondott egy gyors imát a magyarok
istenéhez, ám ez nem segített rajta: az összerogyó monumentum maga alá
temette. A szerencsétlenül járt író utolsó gondolata az volt, talán
mégis inkább a Veres Kocsma felé kellett volna fordulnia Munkácsnál.
Tragédia a Balatonon
A magyar tenger habjai között lelte
halálát Balla D. Károly. A neves kárpátaljai költő közismert
tömegiszonya és a kollektív tudattal szembeni ellenérzései miatt
egyszemélyes Balaton-átúszó versenyt rendezett magának a hét végén.
Túlzott önbizalma arra sarkallta, hogy a tavat ne keresztbe, hanem
hosszába szelje át. Keszthelyre otthoni barátok és kollégák kísérték,
akik még az utolsó percben is igyekeztek merész tervéről lebeszélni,
mivel azonban erőfeszítésük hiábavalónak bizonyult, elhatározták, hogy a
Kárpátia vitorlással nyomába szegődnek.
A költő a keszthelyi kikötő
mólójáról büszke csukafejest ugorva indult végzetes útjára. Sokáig úgy
tűnt, eredményesen dacol a közegellenállással és a távolsággal, ám
hamarosan kiderült, erejét rosszul osztja be. Nem csupán a kezdeti vágta
fárasztotta el, hanem az is, hogy úszás közben minduntalan hátrakiabált
az őt követő kollégáknak, kemény hangon bírálva írásaik nívóját. A
gyakran gúnyos megjegyzések ellenére a Kárpátia vitorlás utasai többször
is megpróbálták rábeszélni, jöjjön közéjük, kapaszkodjon fel a
biztonságos fedélzetre – de az elszánt költő, bár a feladat láthatóan
meghaladta erejét, hajthatatlan maradt. Makacsságát és nem szűnő
élcelődéseit tapasztalva, valamint a viharos gyorsasággal közelgő új
idők előszelétől megrettenve végül a kollégák visszatértek a kikötőbe.
A merész vállalkozásról eközben
értesültek a Szigligeti Alkotóházban időző posztmodern írók,
mentőcsónakba szálltak, és határon túli kollégájuk nyomába eredtek. Ám
Balla D. Károly addigra letért az általuk ismert útvonalról, így nem
segíthettek rajta.
A végképp magára maradt költő még
sokáig dacolt a hullámokkal, mígnem végleg elfogyott körülötte a levegő.
A magyar tenger némi háborgással ugyan, de magába fogadta.
Megjelent linkek nélkül: Mozgó Világ, 2011/8.
|
