---

Balla D. Károly

Utazás csattanóval

Ha már szerzői estemnek az Ung Ungvárnál címet adtam, akkor talán nem ártana a képletesnek szánt helymeghatározáshoz friss tapasztalatokat is szerezni, gondoltam. Azaz: a több éves szünet után ideje lenne kimenni szülővárásom központjába, megnézni a Korzót, kicsit nosztalgiázni a folyóparti sétány tavaszt ünneplő hársai alatt, lepillantani a hídról a vízbe. Illetve ellenőrizni, helyén van-e az a folyó fölé épített kis meteorológiai állomás srévizavé a volt zsinagóga épületével, ahonnan naponta szondát eresztenek az Ungba. Hányszor megnéztük a túloldalról, iskolából jövet, miként húzzák a torpedó-szerű kis műszert a drótkötél pályán a folyó fősodra fölé, hogyan eresztik bele a vízbe, hogy az áramlás sebességét megmérjék. Magát a vízállást az épület oldalába állított mércén, mint valami hatalmas vonalzón, lehetett leolvasni. Feltéve, ha elért odáig a víz. Ha nem, akkor az alacsonyabb állásokat a épülettől a folyó felé vezető számozott lépcsőfokok mutatták. Ezeken olykor mi is lépdeltünk, leolvasva az éppen érvényes szintet. Aztán csodálkoztunk, ha a Petőfin koradélután az Ung Ungvárnál mégsem ennyi volt.

A fehérre festet állomásbódét a helyén találtam, de a városközpontban nem sok örömöm telt. A gépkocsik elől elzárt belső zónát igen bajos kerekesszékkel megközelíteni. Szabad parkolóhely napközben nem akad a közelben, és ha mégis, akkor is át kell kelni egy vagy több úttesten és felkínlódni a kerekeket néhány irgalmatlanul magas járdaszegélyre. Az egyik saroknál egyáltalán nem tudtunk az ott folyó építkezés állványzata miatt tovább haladni, átmentünk volna a túloldalra, de ott meg taxik álltak tömött sorban. Hiába kértük az egyik vezetőjét, állna odább 10 centivel, akkor már átférne a tolószékem az autója mögött. Nemhogy előzékenységet nem mutatott, hanem szinte leordította a fejünket a nyakunkról és egyenest a polgármester anyjaistenéhez küldött minket. Nem mutattak túl sok előzékenységet a borbélyüzletben sem; azt hiszem, maradok Évánál állandó kliensnek, nagyon jól megfelel nekem az a frizura, amit kihoz belőlem a nyírógéppel.

Mire átevickéltünk a fizikai és emberi akadályokon, már attól is elment a kedvünk, hogy beüljünk egy magas küszöbű cukrászdába kávézni. Eshetne olyan jól, mint odahaza, a manzárdunkon? Kizárt dolog.

Azért a kedvenc helyeimre csak elvitettem magam, de közben be kellett látnom, egyáltalán nem tetszik nekem az, aminek a látására vágytam. A felújított épületek, üzletek nagyrészt ízléstelenek (vagyis inkább nem az én ízlésemnek valók), a puccos portálok fölött gyakoriak a hulló vakolatú homlokzatok, még a legbelsőbb belvárosban is éktelenkednek romos, koszos kapualjak, elhanyagolt épületek. Az összkép pedig igen kaotikus, és nemcsak építészetileg. Kerülgetni kell az utca középen teret foglaló árusokat, keresztbe álló áruszállító kocsikat. A burkolat hepehupás, tele gödrökkel, kerékakasztó csatornaárkokkal. Mindenütt valami eredendő összevisszaság, nemtörődömség, gazdátlanság tapasztalható; szemét is akad bőven. Ha őszinte akarok lenni: semmi vonzót nem találtam szülővárosom legfrekventáltabb utcáiban.

Azt hiszem, a következő három évben is nagyon jól megleszek nélküle.

*

Az már két nappal később, a budapesti Madách téren jut eszembe, hogy az otthoni centrum hanyagolásával ellentétben, amióta két rossz lábamat négy jó kerékre cseréltem, a Kis- és Nagy-körúton évente legalább két-három alkalommal megfordultam. Most a táblákon éppen saját keresztnevemet olvasgatva indultunk dolgaink intézésére. Elgördülünk az Alexandra Könyvesház előtt is, látjuk a feliratot, Irodalmi Kávéház. Erős a kísértés, betérünk, szédítő mennyiségű könyv között elhaladva jutunk a liftig, onnan a második emeletre. Iszunk egy kávét a kortárs irodalom nagyobb dicsőségére, kifelé haladva a könyvpiramisok között aztán Éva megkívánja a legújabb Kunderát, meg is veszi, holott nem szűkölködik friss olvasnivalóban, a Magvetőtől – mint szerzőjük – most kapott tucatnyi újdonságot.

Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem Egyesület vendégei vagyunk Budapesten. Az általuk szervezet estem, úgy érzem, jobban is sikerülhetett volna a Heltai Könyvesboltban. Persze mindenki gratulál, elmondva, hogy milyen okosan beszéltem és milyen jókat olvastam fel, de én érzem, nem ez a legjobb formám. Túl sokat akartam belesűríteni a másfél órába, amelyből így is csaknem kettő lett, ennyit beszéltem végig szinte szusszanás nélkül. Csak akkor nem nyomtam a szöveget, amikor az interneten két héttel korábban megismert újdonsült barátom, Birinyi József következett, hogy rövid, igen virtuóz doromb-, tilinkó és citera-játékkal képezzen intermezzót előadásom nagyobb témái között.

A közönség, amelyben sok-sok rég nem látott ismerősömet is felfedeztem, értőnek és hálásnak mutatkozik, bennem mégis ott marad a hiányérzet: elfelejtettem elmondani, hogy a rendszerváltás előtti időben évtizedeken át egyedül az vízállásjelentésben hallottuk városunk nevét magyarul (a mi rádiónk és sajtónk kötelezően az Uzsgorod vagy Uzshorod formát használta), meg az a poénom is lemaradt a végéről, miszerint az Ung Ungvárnál nemcsak apad, hanem zavaros – és kissé büdös is.

Két délutánt töltünk a Könyvfesztiválon. A megelőző és közbülső privát programok mellett interjút is adok egy ukrán lap budapesti tudósítójának és a Magyar Rádiónak (a Szülőföldünk – Határok nélkül műsorba), és egy utolsó egyeztetésre a Duna TV két kedves munkatársával is összeülök: rövidesen jönnek Ungvárra, nagyinterjú készül velem, ez képezi majd a negyven perces portréműsor gerincét. Jó sok előzetes anyagot felvettek hozzá, forgattak az estemen, két barátomat is megkeresték egy „hangos e-mail” erejéig. Ajánlanám, hogy ha többet meg akarnak rólam tudni, olvassák el a Szembesülés című könyvemet, de kiderül, hogy ezen már rég túl vannak. Át is adják a tárgyi bizonyítékot: kötegnyi fénymásolt papíron az én szövegeim, nagyrészt az említett regényből, színessel kijelölgetve… Éppen ezekre épül majd a műsor. Kellemes érzés tölt el. Készített velem már interjút olyan riporter is, aki soha egyetlen soromat sem olvasta. Ez most, úgy tűnik, nagyon más lesz.
    A Kongresszusi Központban annyi a könyv és az érdeklődő, hogy egy kiadatlan kéziratot sincs hol elejteni. Barátok, ismerősök tucatja, alig győzöm az üdvözléseket. Az előbb még Balla Zsófival és Báthori Csabával beszélgettünk a platánok alatt, aztán a büfénél Kányádi Sándor ölelt át, most már én szorongatom Ferdinandy Gyurka kezét. Roppant szívélyesen üdvözöljük egymást két erdélyi könyvkiadóval, holott épp kettejüknek volt némi szerepe abban, hogy egy már előzetesen elfogadott és tervbe vett esszékötetem nem jelenhetett meg Romániában.
    Békés Pál mellett állunk meg. Miközben dedikálja nekünk a Csikágó gangregényt, én már igyekszem is befírolni: legújabb irodalmi interakciómba szeretném bevonni, hogy ennek keretében írjunk közös novellát. Rááll a dologra, aminek nagyon örülök. Eddig csak Évával próbáltam ki a projektumot, amelynek lényege, hogy nem folytatjuk a másik által elkezdett szöveget, hanem egymást váltogatva körbeírjuk egymás textusait, minden rákövetkező lépésben a már elkészülteket egy nagyobb szövegegységbe asszimiláljuk. Kreatív gondolkodás, empátia, leleményesség egyszerre kell hozzá; Pali ideális partner lesz, azt hiszem.
    Vasárnap este kerül sor a Könyvfesztivál egyik záró rendezvényére. Azok közül az írók közül köszöntenek fel néhányat a Születésnapi Irodalmi Szalonban, akiknek az idén kerek évfordulójuk lesz vagy volt. Maga az ünneplés idegen tőlem, de ismert és ismeretlen kollégákkal jólesik találkozni. Tarján Tamás vezeti a műsort, spontán kérdéseket tesz fel a közel húsz író mindegyikének; ezek vagy jól sülnek el, vagy kevésbé; szerintem leginkább sehogy. Csaplár Vilmosnál közeli utazásai iránt érdeklődik, így tudom meg, hogy a napokban a kárpátaljai magyar főiskolán tartanak előadást a Szépírók Társaságának a jelesei. Hm, Esterházy, Tolnai, Závada, Csaplár  – Beregszászban. Nem semmi.

Már kapom is a kérdést Tarjántól: én ugye ott leszek?!

Kitérő választ adok. A szépírókat nagyon szeretem, a főiskolát kevésbé, mondom.

Esterházyt legutóbb a messzi idegenben, Frankfurtban hallottam felolvasni. Németül. Nem sokat tudtam megérteni a konkrét szövegből, de magát Esterházyt, mint jelenséget, minden nyelven remekül értem. Most valahogy attól tartok, a beregszászi közegben a nyelvinél súlyosabb kommunikációs zavarok is felléphetnek. Ugyanis, bár nem szerepel semmilyen jelentésben, én elég jól ismerem a városka sekély folyójának, a Vérkének a szintjét.

*

Már elhagytuk a csapi határzónát, utána voltunk az utolsó sorompónak. Húsz perc és megérkezünk. Felsóhajtunk a közvilágítástól mentes fekete éjszakában; milyen jó érzés tudni, hogy hazatértünk. Egy megszerethetetlen idegen világba, amely azonban a legszerethetőbb otthont rejti Ungváron, az Ung fölött.

Épp magunk mögött hagyjuk a vasúti felüljárót és a célegyenesbe fordulunk, amikor feltűnik oldalról, a semmiből kibukkanva egy fehér Lada, és komótosan elénk gurult. Éva vészfékez, de hiába, a főút közepén oldalról telibe találjuk az elsőbbséget meg nem adó kocsit.

Mi tagadás, nem az ütközés robaját szántuk utazásuk csattanójának.

---