Balla D. Károly
Titkos állampolgárok
Hónapok óta igyekszem ellenállni a
kísértésnek, hogy naplómban a Kárpátalján felélénkült
magyarellenességről írjak. Már februárban szörnyülködhettem volna a
vereckei honfoglalási emlékmű újbóli megrongálása miatt (egy szélsőséges
párt vezetői éghető anyagot öntöttek rá, és felgyújtották), és
folytathattam volna áprilisban, amikor az emlékmű újból az ukrán
nacionalisták céltáblájává vált (ezúttal feliratokat és horogkereszteket
festettek rá). De nem sokkal később Petőfi ungvári szobrát is
megcsonkították: kardjának kiálló részét egyszerűen lefűrészelték egy
hajnalon.
Nem akartam azonban ezekkel az esetekkel
foglalkozni, és erre több jó okom is volt. Az első afféle ostoba
babonás félelem: ha leírom, hogy szűkebb pátriámban soha eddig nem
tapasztalt mértéket öltött a magyarellenesség, azzal mintegy be is
teljesítem, változtathatatlanná teszem ezt a tényt, holott inkább
kételkedni szeretnék a valódiságában. A másik ok, hogy a sajtót hetekig
uralták a fentiekkel kapcsolatos híradások, nem gondoltam, hogy számukat
nekem is szaporítanom kellene. Ellenállásom legnyomósabb harmadik oka
azonban más természetű.
Ha írok az emlékművek rongálásáról,
akkor, miközben mélyen elítélem a vandalizmust és a nacionalista
indulatokat, aközben óhatatlanul a vélhető indítékokról is szólnom
kellett volna, megemlítve például azt, hogy mindeközben az ukrán nyelvű
sajtóban is megszaporodtak a szélsőséges hangok, újra és újra
felhánytorgatják nemcsak „a magyarok történelmi bűneit” (pl. Kárpátalja
1939-es visszafoglalásának bizonyos eseményeit), hanem azokat a vádakat
is megfogalmazzák, melyek szerint az itt élő magyarok nem tekintik
hazájuknak Ukrajnát, nem tanulják meg rendesen az államnyelvet,
voltaképp idegenek a lakóhelyükön, s ha valami bajuk van, Budapestre
mennek panaszkodni. Állandó témája lett ezeknek a cikkeknek – kell-e
mondanom – az Ukrajnában el nem ismert kettős állampolgárság is, amelyet
a kárpátaljai ukránok jelentős rétegei sérelemként érnek meg, s a
vehemensebbek persze azt is megfogalmazzák, hogy a magyarok, ha kell
nekik egy idegen ország állampolgársága, „akkor menjenek oda lakni”.
Nos, éppen azért nem akartam mindezzel
foglalkozni, mert a magyar vonatkozású tárgyi szimbólumok gyors
egymásutánban történt meggyalázásait és a nacionalista hangok soha eddig
nem tapasztalt felerősödését lehetetlen nem összefüggésbe hozni azzal,
hogy Magyarország elkezdte a határon túli magyarok visszahonosítását. Ha
viszont ezt az összefüggést nyilvánvalóvá teszem, akkor nem állhatok
meg félúton, ki kell mondanom: a kárpátaljai történésekért súlyos
felelősség terheli a magyar országgyűlést, kormányt, diplomáciát.
Illetve elsősorban persze azt a politikai erőt, amely hatalomra jutván a
nagy nemzeti nekibuzdulásban elmulasztotta a megfelelő egyeztetést, nem
mérlegelte eléggé körültekintően a lehetséges következményeket. Mindez
akkor is súlyos mulasztás, ha közben jóindulat és önzetlenség vezérelte,
de megbocsáthatatlan bűnné növekszik, ha önös érdekek is vezérelték
közben, nevezetesen az a szándék, hogy a politikai nemzetnek a határon
túli magyarokra való kiterjesztésével támogatókat, szavazókat szerezzen.
Ezt a feltételezést valószínűnek tartva akár úgy is fogalmazhatok, hogy
a törvényhozásban kétharmados többséget szerzett
Fidesz–KDNP-kormánykoalíció miközben látszólag szárnya alá veszi a
határon túliakat, valójában kiszolgáltatja őket a szomszédos országok
nacionalista erőinek.
Ez azonban igen súlyos vád, szerettem
volna elkerülni, hogy eddig eljussak gondolatmenetemben, ezért
meggyőztem magam, hogy az ukrán szélsőséges megnyilvánulásokért maguk a
megnyilvánulók a felelősek, nem lehet a dolgot a kiváltó okok
előidézőinek a nyakába varrni.
Óvatosságra intett az is, hogy a fent
említettek ellenére a kárpátaljai magyarok többsége lelkesen üdvözli a
visszahonosítás lehetőségét, számos érvet tudnak felhozni amellett,
miért fontos élniük ezzel a lehetőséggel.
Az utóbbi hetek eseményei azonban
egyértelművé tették számomra, nagy mulasztást követett el az, aki nem
számolt a várható reakciókkal, így hát akár jóindulat, akár önérdek áll a
magyar állampolgárság kiterjesztése mögött, következményei sokkal
súlyosabbak a gondoltnál.
Történt ugyanis, hogy az Ukrán
Biztonsági Szolgálat (SZBU) zaklatott, kihallgatott, állítólag meg is
fenyegetett többeket azok közül a magyarok közül, akikkel szemben
felmerült a gyanú, hogy letették a magyar állampolgársági esküt. A hír
bejárta a helyi és a magyarországi sajtót, a KMKSZ levelet írt az ukrán
elnöknek, amelyben magyarázatot kért, az SZBU törvényes intézkedésnek
nevezve elismerte a több személyre kiterjedő megkeresés és kihallgatás
tényét. Semjén Zsolt, a nemzeti ügyekben felelős
miniszterelnök-helyettes pedig az események után a következőket mondta a
magyar parlamentben: „Magyarország, a Kárpátaljai Magyar Kulturális
Szövetséghez hasonlóan, érdeklődéssel várja az ukrán állam magyarázatát,
hogy az ukrán biztonsági szolgálat miért zaklatott Kárpátalján élő
magyar nemzetiségű polgárokat”.
Érdeklődéssel várja. Nem diplomáciai
jegyzéket intézett, nem a budapesti ukrán nagykövetet kérette be, hogy
haladéktalanul magyarázatot adjon, nem az ungvári főkonzult utasította
erélyes helyi fellépésre, hanem érdeklődéssel várakozik.
No, hát ez nagyon-nagyon nem stimmel! Ha
ugyanis Magyarország komolyan gondolta ezt az állampolgárosdit, akkor
véresen komolyan kell vennie állampolgárai védelmét is, azaz ugyanúgy,
ugyanolyan határozottan kell fellépnie ez esetben is, mintha Budapestről
érkezett magyar állampolgárok csoportját vegzálták volna az ukrán
hatóságok.
Ha Magyarország egy ilyen esetben csak
érdeklődéssel várni tud, akkor, mondom én, süsse meg az
állampolgárságát, és az amúgy is igen sok mindenben kiszolgáltatott
helyzetű kárpátaljai magyarokat ne merészelje túszhelyzetbe hozni.
Persze van itt egy igen sajátos, de
enyhítő körülménynek aligha tekinthető ellentmondás. Nevezetesen, hogy a
kettős állampolgárságot el nem ismerő ukrajnai törvények miatt a
kárpátaljai visszahonosítottak valamennyien „titkos” magyar
állampolgárok! Ők maguk a kihallgatások és a nyomásgyakorlás ellenére
sem vallhatják be státusukat, és a magyar hatóságok sem szolgáltatják ki
őket, mert akkor a törvény talán valóban lesújthatna rájuk. Így hát
ukrán zaklatásban részesülnek, de magyar védelemben nem.
Nevezhető-e felelősen cselekvőnek az a
politikai erő, amelyik nem számolt ezekkel a következményekkel, amelyik
ilyen helyzetbe hozta azokat, akikért állítólag felelősséget vállal? S
akiknek a titkosszolgálati számonkérését éppen most fogadta nagy örömmel
az ukrán nacionalista párt, s biztatta a szolgálatot keményebb
fellépésre. Miközben egy szép májusi reggelre virradóan ismeretlenek
megrongáltak tizenötöt az ungvári magyar konzulátus előtt parkoló kocsik
közül…
De térjünk még vissza a jelenleg
kormányon lévők feltételezett motivációira, nevezetesen arra a széles
körben elterjedt nézetre, hogy a Fidesz–KDNP azért szorgalmazta oly
szívósan és azért vezényelte le oly erőltetett sürgősséggel a kettős
állampolgárság bevezetését, hogy a politikai nemzetet jogi értelemben is
kiterjessze Magyarország határain túlra, és a környező országokban élő
leendő magyar állampolgárok százezrei szavazati joghoz jutván a
jobboldali erők számára kedvezően módosíthassák a belpolitikai
erőviszonyokat.
Ez nagyon is megalapozott feltételezés,
hiszen egyfelől köztudott, hogy a határon túli magyarság konzervatívabb
gondolkozású, vallásosabb és fogékonyabb a nemzeti ideológiára, mint az
anyaországi, éppen ezért a magát a konzervatív-keresztény-nemzeti
értékrend letéteményesének hirdető politikai erő joggal számíthat a
határon túliak nagy többségének a támogatására; másfelől az is
nyilvánvaló, hogy mindazok, akik „ettől a kormánytól” kapják meg a
magyar állampolgárságot, érzelmi szempontból leköteleződnek és hálából
készséggel szavaznak majd a kormánypártokra. Mindez azzal járhat, hogy a
most hatalmon lévők akkor is hozni tudják biztonságos többségüket az
elkövetkezendő választásokon (akár évtizeden át), ha belföldi szavazóik
bázisa erősen megcsappanna.
Előfordulhat azonban, hogy a Fidesz–KDNP
számítása nem jön be. Mégpedig azért nem, mert a célcsoportnak
tekintett határon túliak körében nem a demokratikus minimumot
teljesíteni és bizonyos európai normákat betartani igyekvő kormánypártok
a legnépszerűbbek, hanem a nemzeti demagógiát harsogó, szélsőséges
nézeteket valló radikális Jobbik. Soviniszta és revizionista
propagandaszövegeik sok határontúlinak a „szívéből szólnak” (nyilván az
elszenvedett történelmi sérelmek és mai napig tapasztalható, gyakori
hátrányos megkülönböztetés miatt), így alighanem voksaikat is inkább
azoknak adnák, akik szájuk íze szerint beszélnek. Azonban a magyar
politikai erővonalaknak olyanfajta újrarendeződése, amely a Jobbik
megerősödéséhez vagy akár kormánypozícióhoz jutásához vezetne, igencsak
sok veszélyt rejt magában. Azok számára, akik ismerik a történelmi
példákat, és megfelelő tanulságokat vonnak le belőlük, akik felelősen
tekintenek az ország és a nemzet jövőjére, akik európai típusú
demokráciában gondolkodnak, azok számára világos, hogy egy efféle
szélsőjobboldali fordulat milyen súlyos következményekkel járhatna
Magyarországra nézve. Azaz: a határon túli szavazók tevőlegesen
elősegíthetik egy olyan erő térnyerését, amely visszafordíthatja
Magyarország európai integrációját, ellenségessé teheti
szomszédpolitikáját, felszámolhatja demokratikus társadalmi
berendezkedését, súlyos diszkriminációval sújthatja lakossága bizonyos
rétegeit, elüldözheti legjobb gondolkodóit stb. stb. Mindezzel akár
destabilizálhatja és „romlásba döntheti” az országot.
Vagyis: a határon túli magyar szavazók
nem Románia, Szlovákia, Szerbia vagy Ukrajna, hanem éppenséggel
Magyarország számára jelentenek nemzetbiztonsági kockázatot azzal, hogy
anyaországukban szélsőséges politikai erőket juttathatnak hatalmi
pozícióba.
Az a feltételezés pedig, hogy a Jobbik
népszerűsége a határon túli magyarok körében felülmúlhatja a Fideszét,
egyáltalán nem alaptalan. Kárpátalja esetében legalábbis nem az. A Kárpáti Igaz Szó
c. közéleti lap internetes portálja cirka másfél hónapja szavazást
indított arra nézvést, ha lenne szavazati joguk, melyik pártra
voksolnának olvasóik. A jelenleg már az ezer főt közelítő minta persze
nem reprezentatív, de azt mutatja, hogy egy nagyjából baloldalinak (!)
tartott lap online felületén a listát meggyőző fölénnyel a Jobbik
vezeti.
Ugyanilyen orientációról tanúskodik az a
tény, hogy mostanában két ifjúsági szervezet is alakult Kárpátalján (az
egyik Beregszászban, a másik Ungváron), s mindkettő a Jobbikéhoz igen
közeli elvek szerint fogalmazza meg hitvallását; tagjaik leginkább
főiskolai és egyetemi körökből toborzódtak. (Az egyik csoportosulás
rendezvényeiről hírt adó blog mottójában ez a mondat szerepel:
„Kárpátalja nem Ukrajna”.) Köztudott az is, hogy Kovács Béla, a Jobbik
EU-képviselője állandó irodát nyitott és tart fenn Beregszászban – a
város magyar lakosságának nagy megelégedésére. Nem túlzás hát
feltételezni, hogy Kárpátalján nem a jobb és jobbközép, hanem a
szélsőjobb a nyerő. (A témában járatos szakember, dr. Törzsök Erika
szociológus egy tévéinterjújában hasonlókat állított Székelyföldről: ott
nem Orbán Viktor, hanem Vona Gábor az etalon.)
Mindez valóban azt jelentheti, hogy a
Fidesz–KDNP elszámította magát, amikor saját pozícióinak a megerősítését
remélte a határon túli szavazatok várható begyűjtésével.
Összegezve: miközben nyilvánvaló, hogy a
visszahonosítás sokak számára erkölcsi elégtételt, a nemzeti
hovatartozást erősítő szimbólumot, a mindennapokban pedig praktikus
előnyöket (pl. utazási lehetőséget) jelent, aközben általános érvényű
hatása inkább negatív: egyfelől elmérgesíti a határon túli magyar
kisebbségek helyzetét lakhelyükön, másfelől, a szavazati jog
megadásával, negatívan befolyásolhatja Magyarország demokratikus
fejlődését. És akkor az EU-kifogásokról még nem is beszéltem….
A kárpátaljaiak „titkos”, láthatatlan
állampolgárságáról egyébként egy adoma jutott eszembe. A parasztember a
padon pipázva álmodozik, s mondja a komájának:
– Hej, ha nekem sok pénzem volna, aranyból lenne a csizmám.
– S ugyan mire mennél vele?
– Látnák rajtam az emberek, s irigykednének!
– Dehogy látnák, mire végigmennél benne a falun ebben a sárban, semmi sem látszana belőle.
– Nem addig van az, komám. Húznék rá egy gumicsizmát.
– De hát akkor senki sem látná.
– No de én vágnék a gumin egy lyukat.
– De azon meg befolyna a sár.
– Ugyan! Hát betömném szalmával!
Megjelent: Mozgó Világ, 2011/június
