---

Balla D. Károly

Passió télvíz idején

Ukrajna számomra olyan, mint a tél. Fűtött szobába bújok előle. Kívül rekesztem, mint a zord időjárást, tudomást se igazán veszek róla. Néha ugyan kényszeredetten kipillantok az ablakon, a rút időt látva elhúzom a szám – és felhangosítom idebenn a forró latin jazzt.

Ezért aztán nem is gondolom magam Ukrajna-ügyben autentikus nyilatkozónak. A kijevi tévét nem nézem, az ukrán sajtót is csak ímmel-ámmal figyelem. Egyre inkább zavarba jövök, amikor az itthoni viszonyokról kérdeznek. Azt persze tudom, hogy áprilistól duplájára emelkedik a lakossági villanyenergia ára, meg kis gondolkozás után eszembe jut a miniszterelnök neve is – lényegét tekintve lassan mégis visszasüppedek abba a kegyelmi állapotba, amelyben voltam már korábban, s amelyből a 2004-es narancsos forradalom zökkentett ki. Egyik vagy másik fél lelkes híve akkor sem lettem, épp ráfókuszáltam kicsit az eseményekre, és a tavalyi választásokig nagyjából tisztában is voltam az országos erőviszonyokkal. Azt meg kifejezetten árgus szemmel figyeltem, hogy a kisebbségek ügye, jelesül a kárpátaljai magyarságé, hogyan fekszik a kijevi politikacsinálók asztalán.

De mostanra elvesztettem a szálat – és semmi kedvem újra felvenni. Egyfajta önvédelem ez, egészségóvó elzárkózás valami betegestől. Egyben remélt biztosítéka annak, hogy az a privát világ, amit itt belül építgetek, sérületlen maradhasson a cudar idők közepette.

*

Régi barátom, akivel (többek között) világnézeti témákban és a magyarság sorskérdéseit illetően súlyos egyet nem értésre jutottunk évekkel ezelőtti levelezésünkben, s emiatt kapcsolatunk nagyjából megszakadt, most egy izgalmas publikációra hívta fel a figyelmemet. A félig-meddig amatőrnek látszó szerző komoly tudósok által végzett hiteles kvantumfizikai kísérletekből von le olyan következtetéseket (például arra nézve, hogy az Univerzum nem objektív valóság, hanem szubjektív észlelés), amilyenekre maguk a tudósok nem vállalkoztak. Azt gondolván, hogy a barátom valamiféle véleményt vár tőlem, szakmai tudásom hiányosságával mentegetőzve mégis részletesen leírtam, mit gondolok a felvetett problémákról:

„Először is kicsit bulvár-ízű az egész, félek, a szenzációkeresés (vagy legalábbis az érdeklődés felkeltésének szándéka) több benne, mint a szakmai megalapozottság. A kvantumfizika roppant bonyolult, hihetetlenül nagy matematikai apparátust igénylő, nagyon apró részleteken bukó vagy megálló szaktudomány, a keretében vizsgált jelenségek megértése (vagy legalább megértésük megkísérlése) semmiképpen sem korlátozható néhány kísérlet szemléltetésére, közérthetőnek látszó elmagyarázására és belőlük levont következtetésekre. Ennél ezek a kérdések sokkal-sokkal összetettebbek, árnyaltabb megközelítést igényelnek, megértésükhöz a legmagasabb fokú elméleti felkészültség, az összefüggésrendszerek ismerete, és a minderre rávilágító matematikai apparátus birtoklása szükséges. Ez, amit olvastunk, egy laikusoknak szánt, figyelmet felkeltő, félig ismeretterjesztő, félig figyelemfelkorbácsoló írás. Azt állítani persze nem merném, hogy szakmailag alapvetően hibás, de hogy igencsak leegyszerűsítő, azt igen. Sőt, én néhány helyen logikai hibát is felfedezni véltem. Például, a vége felé, amikor arról beszél, hogy ha a Világegyetembe irányítjuk az ikerrészecskék egyikét, akkor olyasmiről kaphatunk hírt, ami túl van a fénysebesség megszabta jelenséghorizonton: ez nem igaz, mert az ugyan igaz lehet, hogy egy nagyon távoli kölcsönhatásról „azonnal” értesülhetünk a másik, az elsővel kényszerkölcsönhatásban álló ikerrészecske révén a „magunk monitorján”, azaz a kölcsönhatás milyenségének az információja 0 idő alatt jut el hozzánk, igen ám, de a kiküldött részecskénk viszont maximum fénysebességgel haladt a távoli kölcsönhatás felé. Tehát hiába jött vissza az infó 0 idő alatt, ha a kölcsönható részecske „odafele” viszont x idő alatt jutott el, akkor a művelet sebessége mégis a fénysebességen, és így a fénysebesség által meghatározott eseményhorizonton belül marad.

A legizgalmasabb kérdés persze az Univerzum objektív/szubjektív volta körül vetődik fel. Sejtésem szerint erre a kérdésre megnyugtató választ egyhamar nem fog adni sem a kvantumfizika, sem a filozófia. De talán nem is kell hogy választ adjon, mert rossz a kérdés.

Azt hosszabb ideje tudjuk, hogy az érzékeny rendszerek nem figyelhetők meg anélkül, hogy a megfigyelés meg ne változtatná a megfigyelés tárgyát, mint ahogy régóta ismert a Heisenberg-féle határozatlanság és Schrödinger dobozba zárt macskájának a problémája is. Sem ezekből, sem a cikkben leírt kísérleti eredményekből nem vezethető le az Univerzum szubjektív volta (igaz, ugyanígy nem igazolható egyértelműen objektív volta sem). Amíg a megfigyelést szubjektum végzi, addig a megfigyelés tárgyának objektív voltára nézve mindig támaszthatók lesznek kétségek. Ez az emberi megismerés alapvető sajátossága, hiszen maga a megismerés elvonatkoztathatatlan az embertől. Ebben sincs semmi szenzációsan új, legfeljebb a kérdést nem pontosan így szokták feltenni, ahogy szerzőnk merészen itt-ott fogalmaz. Az én álláspontom mindenesetre az, hogy bár nagy valószínűséggel az Univerzum, „a valóság” tőlünk függetlenül is létezik, de erről a létezésről sehogy másként, csakis szubjektív létünk keretein belül szerezhetünk tudomást és nyerhetünk ismereteket, és vitán felül állóan az ismeretnek ez a megszerzése valamilyen formában visszahat a valóságra; szélsőséges értelmezésben nemcsak visszahat, hanem meg is határozza.

Közismert feltevés az egymással párhuzamosan létező világok hipotézise és a sokdimenziós tér is (matematikailag ez evidencia), továbbá a tér és idő ekvivalenciája, illetve az is, hogy a kauzalitás, a dolgokból más dolgoknak a következése csak azért olyan, amilyen, mert a tudatunk egy bizonyos kiválasztott időtengely (és nem mondjuk egy vele ellentétes irányú vagy rá merőleges) mentén halad. Mindenesetre (énszerintem) mégis inkább úgy áll a dolog, hogy bizonyos paradoxonok látszólagos feloldhatatlanságának, egyes jelenségek megmagyarázhatatlanságának, „hajmeresztő” dolgok észlelésének az oka az, hogy amit az anyagról, térről, időről, dimenziókról, mozgásról, energiáról tudunk, az igencsak elégtelen arra, hogy „az érthetetlenségek” okát és „értelmét” átlássuk, semmint úgy, hogy a saját ismerethiányainkat azzal kellene áthidalni, hogy az objektív létezést feloldjuk a szubjektumban. Ez filozófiailag ugyan csiklandósabb, tudományos szempontból pedig kényelmesebb megoldás, mégis azt gondolom, a tudományos haladás az ember „emberi korlátainak” a meghaladását célozza akkor is, ha nagyjából tudható ezen korlátok áthághatatlansága.

Tehát. Az Univerzum objektív vagy szubjektív voltáról tanakodni nagyjából értelmetlen, mert akár objektív, akár szubjektív, mi így is meg úgy is csak saját szubjektumunk által vizsgálhatjuk. Viszont az objektivitást feltételezni és a megismerhetőséget vallani a tudományos haladás szempontjából szerintem célszerűbb.”

Amikor minderről blogomban is beszámoltam, még hozzáfűztem egy akkor publikált aforizmámat némi magyarázattal: „A dolgok önmagukban halott és érdektelen burkok, amelyeket csupán az emberi megismerés tölthet meg értelemmel.” Fogalmazhatnék úgy is, hogy bár az Univerzum valószínűleg tudatunktól függetlenül is létezik, értelmezni csakis a megfigyelt, megismert, tudatunkkal meghatározott világot vagyunk képesek.

Okfejtésemre a barátom egyébként semmilyen módon nem reagált.

*

Számomra igen jóleső érzés, hogy tágabb értelemben vett családunk egy jeles jazz-bőgőssel büszkélkedhet. A Lembergben (Lviv) élő Mark Tokar (egyetlen elsőfokú unokatestvérem féltestvére) az ukrajnai free jazz nemzetközileg is elismert figurája. Számos zenei formációban játszik lengyel, német, amerikai muzsikusokkal, koncertek és lemezfelvételek sokasága áll mögötte. Soha nem találkoztunk, kapcsolatunk eddig lényegében abban merült ki, hogy bejelöltük egymást egy közösségi oldalon. A minap azonban üzenetet küldött, arra kért, ha időm engedi, foglaljam össze számára, mit írnak a tavalyi lemezükről egy interneten talált magyar nyelvű lemezkritikában. Megadtam internetes hívószámomat, jelentkezett is hamarost, és én a mikrofonba nyökögtem a szakkifejezésektől sem mentes írás mondatait, magam is csodálkozva azon, milyen mértékben vált passzívvá orosz nyelvtudásom, alapvető szavak is nehezen jutottak eszembe. (Az viszont meglepett, hogy – mint megtudtam – a tárogatót oroszul meg angolul is „tarogato”-nak hívják.).

No, azért a cikk lényegét talán sikerült átadnom. Az egyébként egyértelműen dicsérő írás egyetlen negatív észrevételével, miszerint a zenét szerző lengyel zenekarvezető, Waclaw Zimpel túlkomponálta volna műveit és több lenne bennük a megírtság, mint az improvizáció, Mark nem értett egyet. Szerinte a spontaneitás csodákat teremtő ereje ott lebegett felettük, amikor a kompozíciókat megszólaltatták.

Én meg persze megkívántam az Undivided nevű nemzetközi formáció The Passion című lemezét, amely torinói koncertjük felvételei alapján készült. Beszélgetésünk után megkerestem a neten a zenei anyagot és (eléggé el nem ítélhető kalóztevékenységet folytatva) le is töltöttem. Most ezt hallgatom nagy élvezettel, cseppet nem zavartatva attól, hogy télvíz idején merülök alá a húsvéti jazzpassióban.

---