Tizenhat esztendei hallgatás után adott hírt
magáról Püladész. Jelentkezése meglepett, kicsit fel is kavart, pedig
már rég túl voltam azon a csalódáson, amelyet teljes eltűnése okozott.
Vagyis hát nem tűnt ő el, élt, dolgozott, elvált és újranősült,
gyerekeket nemzett – csak az én látómezőmből lépett ki áttelepülésével.
Másfél évtizeden keresztül nem tartotta szükségét, hogy hazalátogatva
hozzám is bekukkantson, rám telefonáljon vagy levéllel megkeressen.
Pedig annak idején a kapcsolatunk túlmutatott az átlagos barátságon.
Mint annyi más fontos emberi kapcsolatom, ez is a beregszászi
szobrászművész, Horváth Anna szellemi műhelyében vette kezdetét.
Püladész ügyesen rajzolt és festegetett, és ácsmester nagyapja egyszer
átküldte Annához, mutatná meg a munkáit. Ettől kezdve nem volt menekvés,
a fiatalok tucatjait pályára indító (néha inkább rugdosó) karizmatikus
személyiség úgy szippantotta be az ifjút saját társaságába, hogy annak
szőke feje búbja sem látszott ki belőle. Legalábbis mindaddig, amíg
Püladész, a tanítványok sokaságához hasonlóan, néhány év múlva ki nem
kecmergett a meghatározó fontosságú, de egy idő után már inkább
korlátozó, bénító hatású egyéniség befolyása alól.
De előtte
még volt más egyéb is: barátom lecsapta kezemről akkori szerelmemet,
Elektrát. Mivel egyiküket sem akartam elveszíteni, jobb ötlet híján
inkább öcsémmé fogadtam riválisomat (Elektra meg, legalábbis a mitológia
szerint, amúgy is húgom volt), azzal győzködve magamat és őket is, hogy
eddig is együtt voltunk mi hárman, maradjunk így ezután is, ugyan mi
változik attól, hogy hosszú sétáink, átmulatott éjszakáink, utazásaink
során éppen ki fogja Elektra kezét.
Aztán vagy két év múlva
felbomlott furcsa triászunk, új szerelmek és új barátságok köttettek, de
mélységes együvé tartozásunk tudata ezután is munkált bennünk, s ha
találkoztunk, úgy öleltük meg egymást, mintha valódi vértestvérek
lennénk.
Első házassága nem sikerült. Csapongó művészlelke – a
rajzolás mellett muzsikált és novellákat is írt – nem szárnyalhatott
racionális (számító?) gondolkodású pedagógusfelesége mellett, és az idő
előre haladtával szinte ingával lehetett kimérni, barátom lelke hogyan
vált egyre sivárabbá. Egyre ritkábban jártunk össze, de továbbra is
éreztük, fontosak vagyunk egymásnak.
Utoljára akkor
találkoztam vele, amikor engem és Évát szabályosan felvonszolt a
lakásukba, hogy nézzük meg újszülött kisfiát. Mi mentünk volna szívesen,
akkor és korábban is bárhányszor, de távol tartott minket feleségének
szúrós tekintete, a megvetés, amellyel férje valamennyi legénykori
kapcsolatát kezelte, főleg azokat a barátait, akik nem a pénzkeresés és a
gyors karrier világából, hanem a művészet kétes hitelű környékéről
keveredtek nyárspolgári látókörébe.
Aztán kaptuk a hírt:
áttelepülnek Magyarországra. Ezt az élményt számtalanszor át kellett
átélnem az elmúlt évtizedek során, szerelmeim, barátaim, rokonaim, igen
közeli ismerőseim sokasága döntött hasonlóan; amennyire emlékszem, ez az
eset sem kavart fel jobban a többinél.
Ami meglepett, hogy
Püladész soha többet nem keresett, nem adott hírt magáról. Amit tudtam
róla, azt itthon maradt rokonaitól, volt kollégáitól hallottam. Így azt
is, hogy elvált és összeköltözött egy hastáncosnővel; de később ez a
kapcsolata is zátonyra futott.
És most jelentkezett az én
testvérként szeretett jó barátom, és én már nem tudom alakját az akkori
Püladésszel azonosítani. Nemcsak azért, mert – ahogy a fotóját nézem –
sápadt, lágy holdvilág-arca keményebb vonásokat öltött, nemcsak azért,
mert nem ismerem mostani és korábbi családját, hanem mert tudom, másfél
évtized után nem lehet semmit ott folytatni, ahol abbamaradt. Ez már új
ismeretség, új kapcsolat – s lehet belőle még újra barátság is, ha nem a
régi idők feletti nosztalgia süppedékes talajára akarjuk építeni, hanem
elkezdjük újratanulni egymást. De az is lehet, hogy semmi sem alakul ki
belőle, és ha így történik, annak nem Püladész lesz az egyedüli oka,
hanem az, hogy én sem vagyok már a régi Oresztész.
*
Amióta komolyabban foglalkozom prózával, azóta átlagosan tízévenként
könnyű kézzel megírok egy kisregényt, állapítottam meg elégedetten
archívumomat rendezgetve. Ez jól hangzik, még ha nem is igaz egészen.
Viszont jól mutatja, miként lehet az adatok hamisítása nélkül a
valóságosnál kedvezőbb színben feltüntetni magunkat.
Ötvenévesen ugyanis mindösszesen két darab kisregénnyel büszkélkedhetem,
vagyis inkább szerénykedhetem, ezt a keveset pedig azzal lehet
„tízévenként”-re tupírozni, ha úgy veszem, harmincéves koromig nem
foglalkoztam komolyan prózával, aztán 1987-ben valóban könnyű kézzel,
azaz néhány havi jóleső folyamatos munkával írtam egyet, majd 1997-ben
ugyanígy egy másikat, és mivel most 2007-et írunk… Ha még az idén nyélbe
ütöm a harmadikat, akkor igaz marad az állítás.
A nyolcvanas
évek elején az epika műnemében még teljesen járatlanul azt hittem, az a
jó próza, ha minél kevesebb oldalba minél több történést beletuszkolok,
minden körülményt megmagyarázok és az összes szálat alaposan elkötöm.
Amikor ebben a szellemben fogant hosszabbacska munkámat antológiába
válogatta egy irodalomtörténész, azt mondta róla, olyan, mintha nem
novellát, hanem regényszinopszist olvasott volna.
Ezzel bogarat
ültetett a fülembe. Évekig más sem tettem, mint elbeszélésemből sorra
kifejtettem, kibányásztam a lehetséges regény fejezeteit. Amelyek,
csodálkoztam rajta magam is, önálló novellákként keltek életre. Ekként
meg is feleltek, de amint egymás mellé sorjáztattam őket, az áhított
regény bizony nem állt össze belőlük. Így hát félretettem az egészet és
1987-ben, szinte egy ültömben, megírtam hősöm, a leszerelt tengerész
történetét, immáron valódi kisregény formájában.
Második
próbálkozásom a Holmi pályázatával kezdődött. A rangos folyóirat
felhívására írtam meg és küldtem el „filosz-krimimet”, egy bonyolult
szövegnyomozás történetét. Jeligés erőpróba volt, még emlékszem a
sajátomra: „Ki írja azt a temérdek rossz művet, ha minden író itt tolong
a fogadásokon?”. (Amikor az eredményhirdetési ceremónia után kis
fogadásra került sor, s azon valóban ott tolongott az összes pályázó,
érdekes felhangot kapott a jeligém.)
A zsűri az I. helyre nem
talált érdemes művet, az enyémnek egy megosztott III. jutott.
Prózaíróként ez volt első komolyabb sikerem. A pályadíjból új cipőt
vettem a szabályosan kilyukad régi helyett, az elbeszélést pedig
kisregénnyé duzzasztottam, rövidesen meg is jelent. „Posztmodern
trükkregény”, kapta a besorolást a kritikától.
Azóta eltelt tíz
év. Igaz, hogy közben többszöri átdolgozás és sok gyötrődés után
befejeztem még a kilencvenes évek elején kezdett nagyregényemet, de a
könnyű kézzel az idén megírandó kicsi még várat magára. Ötletem lenne
is, csak az inspiráció hiányzik. Kellene valami jó pályázat. Vagy
legalább egy lyukas cipő.
*
Szinte törvényszerű, hogy
időről időre tengelyt akasztok azokkal, akik valamilyen szinten
részesei a kárpátaljai magyar írásbeliségnek (ez itt most jobb szó, mint
az irodalom). Hol költőkkel és prózaírókkal, hol újságírókkal gyűlik
meg a bajom, hol meg azokkal, akik kimerészkednek szövegeikkel az
internetre. Évek óta figyelem, milyen helyi tartalmak jelennek meg a
világhálón, blogjegyzeteimben gyakran véleményezem azokat a webhelyeket,
amelyekbe belebotlom. (Na jó, bevallom, néha gondos kereséssel kutatom
fel azt, amibe végre belebotolhatok.)
Dicsérnivalóm ritkán
akad. Hol a belbeccsel, hol a külcsínnel adódik valamilyen gond. A profi
kivitelezésű oldalakra nem egyszer nyelvhelyességi, helyesírási
szempontból gyatra szövegek kerülnek fel, máskor pontatlan, elavult
adatokat, rossz linkeket találok. Szemet szúr az is, ha a forrás
megjelölése nélkül „vesznek át” szerzői anyagokat más oldalakról. (Ezen a
téren hiába hadakozom évek óta: még lapjaink főszerkesztőivel sem
sikerült megértetnem, hogy az interneten megjelenő – például
szépirodalmi – művek jogvédelem alá esnek és nem közölhetők újra a
szerző engedélye nélkül.)
Az is előfordul, hogy korrekt,
szakszerű szövegek kerülnek fel olyan oldalakra, amelyek úgy néznek ki
és úgy működnek, mintha kisdiákok unaloműzésből ütötték volna össze az
elmaradt informatika-órán. Holott ezeket az oldalakat nem ritkán
komolynak számító intézmények működtetik, részükről azonban valamiért
(takarékosságból? hozzáértés vagy ízlés híján?) nem merült fel az önálló
arculatú és jól funkcionáló honlap iránti igény.
Súlyosabb a
helyzet, amikor a két hiányosság kombinálódik. Lángoló betűk és nyelvi
pongyolaság. Rikító háttér és képtelen központozás. Félrecsúszott kép és
rossz keretben megnyíló zavaros szöveg. Bukdácsoló, más-más betűtípusú
bekezdések és következetlen, önellentmondó állítások. Széteső sorok és
az Írjunk Minden Fontos Szót Nagybetűvel elve.
Ilyen esetekben a
forma és a tartalom végül is egységbe kerül…
Mint azt a
honlapgazda kifejtette, „lelkes amatőrök” készítették az ungvári
református egyház hivatalos honlapját is. Vezércikként pedig a lelkész
úrnak az az eszmefuttatása került fel, amelyben a világhálót, nem épp a
legtisztább megfogalmazásban és írásmóddal, károsnak nevezi.
„A
média mai társadalom-formáló szerepe sokszor káros hatású, gondoljunk
itt az internetre, vagy a tévéműsorokra.” – Ezzel indítani internetes
oldalt? Ráadásul ilyen kinézetűt? Meglehet, az ilyesmi már valóban
káros.
Megfigyelésemnek kis glosszát szenteltem blogomban.
Vártam a vagy hümmögősen elnéző, vagy gúnyosan lesajnáló
hozzászólásokat, ehelyett maga a tiszteletes úr jelentkezett be némi
magyarázkodással. Válaszoltam neki, ő viszontválaszolt, majd bibliai
idézetekkel bizonyította, dehogy kellene profikkal csináltatni a
honlapot, az apostolok sem voltak profik, és különben is, a Feljebbvaló
számára a bolondok és gyengék kedvesebbek, mint a bölcsek és erősek.
Még vitatkozgattunk egy ideig, beszálltak mások is simább vagy
érdesebb modorukkal, rámutattunk néhány technikai hibára és
ellentmondásra, elmondtam, hogy bár lehetnek „káros hatású” oldalak, ám
maga az internet ugyanúgy nem káros, ahogy a könyvnyomtatás sem az – ám a
lelkész úr egy ponton azzal távozott, hogy megsértettük a vallásos
érzületű embereket.
Ez nagyon ismerős. Ha lapszerkesztőként
szemére vetettem szerzőnknek, hogy rosszak, képzavarosak a mondatai,
akkor az volt a válasza, hogy én láthatóan megvetem a realizmust és
lenézem az ábrázolni kívánt népéletet. Ha egy-két költőnkről megírtam,
hogy új könyveikben immár sokadszor régi verseiket közlik újra és
láthatóan nem tudnak túllépni az időjárási szimbolikán, akkor azzal
vádoltak, elárultam a népi-nemzeti értékeket és a posztmodern fizetett
programhirdetője lettem.
Meglehet, az ungvári gyülekezet
tiszteletese is a Sátán főállású ágensének gondol. Ami nem is zavarna,
ha biztos lennék benne, hogy a pokolban szélesebb sávú az internet, mint
a mennyekben.
Megjelent: Mozgó Világ, 2007. március
