Balla D. Károly
Miszerintünk
Veszélyes dolog a jövő. Szünet nélkül
azzal fenyeget, hogy bekövetkezik. Talán ettől való félelmünkben
használunk mindenféle időpraktikákat. Kifejezetten szeretünk például a
nemzeti múltba menekülni. Vagy azért, hogy a történelem dicső
eseményeiből merítsünk erőt és keressünk indokot nemzeti
büszkeségünkhöz, vagy azért, hogy – ellenkezőleg – a legfájdalmasabb
kudarcokat, igazságtalanságokat felidézve búsonghassunk egy nagyot,
talán addig a gondolatig is eljutva, hogy ha ennyi sorsverés ellenére
még mindig létezik itt, Kelet és Nyugat határán, nagyjából félúton az
Urál és az atlanti partok között, a Kárpátok védő és szorongató
ölelésében a tíz-egynéhány milliós magyarság, akkor esetleg túléljük
azt is, ami éppen most készül bennünket romlásba dönteni – vagy még
inkább a jövőben leselkedik ránk. Merthogy a jövő veszélyes fenevad.
Megszelídítésének egyik módja, ha kijelentjük, hogy már el is kezdődött.
Kisgyerek
voltam, amikor akkori aktuális nagy vezérünk, Nyikita Hruscsov
óvodákat látogatott sorra, és büszkén kijelentette a csöppségeknek,
hogy boldogok lehetnek, mert velük elkezdődött a jövő, ők bizony már a
kommunizmus emberei, ebben az áhított és rövidesen bekövetkező
rendszerben lesznek felnőttek. Felteszem, a kicsik nem értették, miről
beszél a kopasz bácsi, de talán velem együtt (aki egyébként ön- és
közveszélyes óvodakerülő voltam) arra gondolhattak, ha a kommunizmusban
nem kell majd megenni a tejbegrízt, akkor az valóban jó dolog lehet.
Azóta bizony már az akkori gyerekek gyerekei is bőven kinőttek a
kisdedóvóból, de az utópia nem vált valóra. Ami megmaradt: a tejbegríz
és a magukat butítani és megtéveszteni nem hagyók örök, de ritkán
gyakorolt joga, hogy a rossz ízű pépet széles ívben köpjék azok arcába,
akik meg akarják velük etetni. A későbbi történelmi példáktól most
eltekintek, de a különböző érákhoz tartozó néhány fogalmat azért
felriasztok a csalitból: internacionalizmus, világbéke, gyorsítás,
átépítés, rendszerváltás, piacgazdaság, jóléti társadalom, demokrácia,
szociális védőháló, esélyegyenlőség, Európa Ház, alapszerződés, hármas
prioritás, globalizáció, autonómia, kettős állampolgárság,
nemzetegyesítés, hajrá, hajrá, egyétek meg a tejbegrízt, gyerekek.
A jövő megszelídítésének másik kínálkozó lehetősége: kijelenteni, hogy a jövő nem is létezik,
mert mire „eljön”, már nem is az a neve, hogy jövő, hanem az, hogy
jelen. A védekezés ennél sokkal kifinomultabb módja a jövővel
komolyabban számoló sokféle mesterkedés, kezdve a jövendőmondók ősi
gyakorlatától az irodalmi utópiákon és sci-fiken át a tudományos
futurológiáig. Ám a jövő egyiknek sem adja meg könnyen magát.
Ráérezhetünk eseményekre, bizonyos valószínűséggel megjósolhatjuk
bekövetkezésüket, a hosszabb ideig megfigyelt trendek grafikonvonalait
továbbrajzolhatjuk a jövőbe, fantáziánkat és ismereteinket egyesítve
képet alkothatunk az elkövetkezendő korokról – de az idő kapuján mégsem
kerülhetünk túlra. A jövő évszázad, évtized, avagy akár csak esztendő,
hónap, nap: titok marad. Olyan titok, amelyet éppen
kifürkészhetetlensége, váratlansága, sosemvolt jellege tesz édessé,
izgatóvá. És fenyegetővé.
Hiszen jól
ismerjük a globális felmelegedés távlati lázgörbéjét, a
kőolajtartalékok csökkenésének, az esőerdők pusztulásának és az ózonlyuk
növekedésének a prognózisát; tisztában vagyunk az emberiség
túlnépesedésének és a Kárpát-medencében élő magyar népesség
csökkenésének előrevetett demográfiai mutatóival. Előre látható a sötét
jövő? Jogos a félelmünk, vagy csitítsuk magunkat azzal, hogy külön
vagyunk mi a jelenben, és külön van a jövő – nélkülünk?
Ám
nem csupán a jövővel gyűlik meg a bajunk, olykor maga az idő fog ki
rajtunk. Különösen gyorsuló világunkban érezzük, hogy egyre kevesebb
van belőle. Észre sem vesszük, és vége a hétnek, fel sem eszmélünk, és
eltelt egy hónap, el sem múlt a tél, és már újra itt a karácsony. Ahogy
egy barátom mondotta volt egyetemi éveinkben: „Évek óta nem tudom megszokni, hogy már 1978-at írunk”.
Állandó
késésben vagyunk, lemaradásban, elmulasztott teendőinket úgy görgetjük
magunk előtt, mint galacsint a skarabeus. Pedig az írek azt mondják,
hogy midőn a Jóisten az időt teremtette, bőven teremtett belőle. Ha
ennek ellenére mégis úgy érezzük, kevés az idő, nincs idő, azaz
keveselljük azt, ami pedig végtelen, abban nem az idő a hibás, hanem a
szemléletünk. Modern korunkban az ember az idő válságát éli meg,
életérzésévé vált a kizökkent idő, hiába használ pontos mérőeszközöket,
az órák nem képesek megzabolázni a felgyorsult életvitelt, megolvadnak a
nagy rohanásban, alácsorognak, mint Dalí szürrealista látomásában.
Hajszoljuk
az időt, és mégis lemaradunk róla. Kényszernek, szinte erőszaknak
érezzük a múlását, teljes ellentétben a keleti filozófiák felfogásával,
amely szerint az idő nem kívülünk, hanem bennünk van, nem fenyeget,
hanem szolgál bennünket. Hisz voltaképp az idő nekünk dolgozik. Csak
kicsit magas az órabére.
Apám,
amióta ágyban fekvő beteg, szünet nélkül megfigyelés alatt tartja az
időt. Alighanem attól tart, hogy kisiklik alóla, hogy elmúlik fölötte.
Hogy lemarad róla, hogy ő megáll, miközben az idő nélküle halad tovább.
Éppen
ezért három órát tart a közelében. Egyik a jobbra levő asztalkán, arra
az esetre, ha ő jobbra fordulna, másik a bal oldali falon, ha éppen
azon az oldalán feküdne, és a biztonság kedvéért egy a csuklóján, hátha
a másik kettő szemmel tartása valamilyen akadályba ütközne.
Apám
világéletében időre ébredt, kelt, indult dolgozni, érkezett haza
ebédelni, mindig ugyanabban az időpontban vacsorázott és tért
nyugovóra. Nagy-nagy bosszúság érte, valahányszor a tévében
megváltoztatták az esti híradó kezdési időpontját, de akkor is tűkön
ült, ha egy hozzánk érkező (bármilyen kedves) vendég késleltette
napirendje végrehajtásában. Nincs ez most másként sem. Ahogy évtizedeken
át anyámat, most Évát tartja sakkban a cselekvések percre kitűzött
rendjével. Állhatatosan nézi az órát, s a dolgok pontos bekövetkezése
adja meg lelke nyugalmát.
Sokak
szerint a jelennek voltaképp nincs is intervalluma, csupán egy
kiterjedés nélküli határvonal a múlt és a jövő között. Ezt soha nem
tudtam elfogadni, mint ahogy az einsteini elméletet sem az idő és az
adott pillanat viszonylagosságáról. Bár egykori fizikusként a
megfelelően magas felsőmatematikai apparátus segítségével beláttam a
relativitások érvényességét, ha kellett, a bizonyítást is le tudtam
vezetni, de roppant zavarosnak éreztem mindennek a filozófiai
következményeit. Nem a feloldhatatlannak tetsző paradoxonokon akadtam
fenn (az idő „viselkedése” a fénysebességet megközelítő mozgások során
vagy a gravitációs csapdában, a fekete lyukban, a kifelé távolodás és a
befelé közeledés esetében), hanem azon, hogy az egész modern tér-idő
elmélet roppant manipulált, mesterkélt, túlbonyolított. Arra gondoltam,
hogy a Földet mozdulatlannak tekintő csillagászok is, midőn a bolygók
látszólagos mozgását modellezni igyekeztek, egyre bonyolultabb és
átláthatatlanabb rendszereket építettek, egyre több és több kiegészítő
gyűrűt helyeztek glóbuszukra, idővel már a javítások javításainak az
igazításaival dolgoztak – aztán a heliocentrikus világképben az egész
pofonegyszerűvé vált, a sok korrekciós gyűrűt és hibatáblázatot Kepler
három egyszerű képlettel helyettesíteni tudta. Nos, valahogy így lehet
ez a jelennel is, gondoltam, egyszer majd jön valaki, és kidobja az
ablakon a tömegtől behajló teret meg a sebességtől függő tömeget,
utánahajítja az egész kvantumelméletet a téridő-szingularitással együtt,
és az alig felfogható és követhető elmélet helyett felír három
egyszerű képletet: lám, ez az idő. Ott, azoknak a képleteknek az
egyikében kell majd lennie egy betűnek vagy számnak, egy indexnek vagy
kitevőnek, ami a jelent azon teljességében felmutatja. A jelent, amely
nem csak egy határvonal, hanem van kiterjedése, van tartama. És értelme
is: hiszen a jelenben torlódik össze a múlt minden hiánya, hogy buzgón
áttüremkedjen a jövőbe.
A
pontos idő évtizedeken át a kárpátaljai magyarok életében egészen
speciális szerepet játszott. Öntudatos magyar ember nem a hivatalos
moszkvai idő szerint, hanem „miszerintünk” járatta az óráját, így
kettővel kevesebbet mutatott nemcsak a Kreml toronyórájánál, hanem az
összes ungvári és beregszászi, huszti és técsői hivatalos időmérőnél, a
párttitkárok és tanácselnökök, gyárigazgatók, kolhozelnökök,
tanszékvezetők és főszerkesztők (ó, jaj, újra az apai példa)
karórájánál.
Hogy a „miszerintünk”
nyilvántartott pontos idő történetesen éppen a budapestivel esett
egybe, azt senki nem hangsúlyozta, de mindenki nagy megelégedéssel
konstatálta saját időmérőjén, hogy éppen akkor mutat 12-t, amikor a
Kossuth rádióban kongatni kezdik a delet.
Persze
bármilyen fontosnak gondoltuk is, a vekkerekbe és karórákba rejtett,
miszerintünk való „magyar idő” a lehető legszelídebb, legártatlanabb,
egyenesen megmosolyognivalóan naiv módja a nemzeti ellenállásnak - alig
érthető, hogy hivatalban, iskolában, egyetemen a főnökök mégis milyen
idegesen reagáltak arra, ha valaki eltért a hivatalostól. Alig hihető,
hogy komoly dorgálást kaphatott az, aki Budapest szerint járatta az
óráját.
Laboratóriumi munkatársam,
miután főnökünk alaposan letolta emiatt, kitalált egy saját
időszámítást, elforgatta a kismutatót 180, a nagyot 90 fokkal, pár nap
alatt teljesen megszokta, és a mutatók képtelennek látszó állásából
hibátlanul le tudta olvasni az időt. Ha oroszul kérdezte a főnök,
mondta a moszkvait, ha magyarul kérdeztem én, mondta a „miénket”. Nekem
annyira megtetszett a módszere, hogy átvettem, és még jó ideig azután
is így járattam, hogy senki rosszallásától nem kellett tartanom.
(Egyben megtanultam, mennyire viszonylagos dolog az időmérés, s
mennyire csak megállapodás kérdése, mit mivé „fordítunk le”. A mi
átalakítási technikánk semmiben sem különbözött attól, mint amikor
valaki azt látja a kijelzőn, hogy 19:25, és mégis azt mondja, hogy öt
perc múlva fél nyolc.)
A birodalom
széthullása után az időnek is kizökkent a kereke. Ukrajna kiemelte
magát a moszkvai időzónából, egy órával közelebb kerültünk Budapesthez.
Néhány hétig létezett a külön kárpátaljai idő is akkor, amikor a
megyei adminisztráció önállóságának a mámorában elrendelte, hogy
közigazgatási területünkön a CET érvényes (Central European Time), e
szerint határozták meg a munka- és iskolakezdést. Azonban, ha jól
emlékszem, a busz- és vonatmenetrendek továbbra is kijevi, a
repülőjáratok pedig moszkvai időt tüntettek fel. Aztán a fővárosi magas
hivatalok nyomására visszavonták a rendeletet, azóta a kijevi idő a
hivatalos Kárpátalján. Ám a magyar közösség tagjai többnyire továbbra is
a maguk rendje szerint számolják az órákat, és érdekes módon most már
senki sem emel ez ellen kifogást. Izgató, bizsergetően felemelő jellege
is megszűnt ezzel.
Egy tanár barátom egyszer azt találta mondani, a jövő abban különbözik az összes többi időtől, hogy nem lehet artikulálni.
Ellentmondtam neki, kifejtve: tudatunkban és nyelvi kifejezésmódunkban
egyaránt megfelelően tükröződik az a körülmény, hogy az idő
folytonossága szempontjából nincs hierarchikus különbség a bekövetkezett
és a bekövetkezendő között. A jövőre vonatkozó szubjektív
tapasztalataink hiánya egyáltalán nem jogosít fel bennünket arra, hogy
kétségbe vonjuk ezen tapasztalatok objektív létezését. Ami pedig
objektívan létezik, az artikulálható, mondtam nagy meggyőződéssel.
Kis gondolkozás után, némileg felborítva fenti gondolatmenetemet, még hozzátettem:
A jövő ugyanis már megtörtént. Csak mi még nem éltünk akkor.
Megjelent: Mozgó Világ, 2010/szeptember
