---

Az alábbi Mozgó-szöveg kisebb magyarázatra szorul. A szerkesztőség ugyanis lerövidítette a szöveget, ezzel az indoklással: "A 11. számban küldött írásodat ismét meg kellett némileg kurtítanunk, a már többször jelzett okból: túl sokat foglalkoztál benne saját irodalmi tevékenységed hosszas felsorolás- és nem élményszerű ismertetésével." A jóindulatú rövidítésbe, mint eddig is mindig, beleegyeztem, magam is tudom, hogy időnként túlírom a dolgokat. Itt azonban a teljes szöveget adom közre, kiemeléssel jelölöm, ami a lapszámban közölt anyagból kimaradt, pirossal, ami utólag belekerült. Ja, és még egy érdekesség: a folyóirat borítóján Balla D. György néven szereplek...

---

Balla D. Károly

Hurrá, nyaralunk

Egy  manzárdőr feljegyzéseiből, 2007. október

Vagyis mégsem. Mert először is nem nyaralás volt, hanem őszölés. Ám ezt a szót nem használom szívesen, mert kínosan hasonlít az őszülésre, és amióta ifjúkorom hajkoronája szürke lett a felerészben már ősz hajszálaktól, az öregedés kellemetlen képzeteit társítom a deresedéshez. Másodszor: az elutazásos „szabadságon levés”-nek én hosszabb ideje nem vagyok a híve. A legnagyobb szabadságnak azt érzem, ha itthon lehetek a megszokott környezetemben és végezhetem szokásos tevékenységemet. Ha elutazunk, én nem a szabadságot, hanem éppen a korlátozottságot érzem: nem azt teszem, amit éppen szeretnék, nem ülhetek íróasztalomhoz és nem merülhetek el kedvenc dolgaimban, mert kötelezően pihennem kell. A pihenés azonban elfáraszt, kedvetlenné, morgóssá tesz. Igazából egyfajta frusztrációként élem meg a nyaralást, s ha már ilyen fura fazon vagyok, hogy nem szívesen csinálok mást, mint egész évben, akkor igyekszem is kikerülni az effajta kényszereket és lehetőségeket egyaránt.

Igen ám. De mi van akkor, ha az ember olyan irodalmi díjat nyer, amely egyheti szállodai beutalással, fürdővel, szaunával, fitnesszel, vellnesszel, tücsöknesszel jár. Már csak nem hagyja veszni. Meg hát illik az embernek elvinnie a feleségét néha valami jobb helyre (pláne, ha ingyenben van). Nőm épp eleget robotol egész évben, voltaképp rabja a hét tagú családnak, igazán ráfér egy konyhátlan, mosógéptelen, porszívótlan hét. Éva élvezni fogja, hogy úszhat, olvashat, sétálhat, tovább alhat.

Jó-jó, de mit fogok én csinálni napokon át a négycsillagos hévízi hotelban? Hát dolgozni, viszem a laptopomat. Csak az a baj, ahogy magamat ismerem, idegen környezetben ez nem fog menni. Akkor meg mit tehetnék azért, hogy számomra is élvezetes legyen a nyaralás? – törtem a fejem már tavasz óta.

Aztán csak kitaláltam! Élve az alkalommal, hogy most jelent meg új könyvem, úgy igazítottam, hogy erre a hétre essen a könyvbemutatóm Pécsett (ottani kiadó jelentette meg naplókönyvemet). Egyik alkalom aztán vonzotta a másikat, rászerveztek a barátaink további találkozókat, plusz még meghívtak egy budapesti szakmai tanácskozásra – végeredményben az adódott, hogy hét nap alatt volt könyvbemutatóm Pécsett, Keszthelyen és Dunaújvárosban (itt közösen Évával: neki is új könyve jelent meg az idén),
A nyaralási depressziom ellen három könyvbemutatót tartottam, továbbá egy szövegperformanszt keszthelyi gimnazistáknak Keszthelyen, és Budapesten részt vettem egy kerekasztal-beszélgetésen. A hét alatt közel kétezer kilométert tettünk meg, és összesen 2 napunk adódott, amikor nem kellett kitenni a lábunkat Hévízről. Ezt így már ki lehetett bírni, de sajnos a szállodában nem volt internet. Legalábbis a vendégek részére. Amikor ezt megtudtam a portán, igen fancsali képet vághattam, mert a recepciós hölgy felajánlotta, munkaidő után bemehetek az irodájukba, ott van gép, netezhetek. Ami persze nem ugyanaz, mintha saját laptopommal csatlakozhattam volna a szobánkban vagy akár a halban. De a semminél jobb.

Amikor bekopogtam az irodába, a kisfőnök szívélyesen fogadott, de volt még kevéske dolga, az egyik pincérrel a napi konyhai leltárt ellenőrizték. Miközben lehívtam a leveleimet, perceken keresztül olyasmiket hallgattam, hogy „zsemle 180, sokmagos 285, tökmagos 140, szezámmagos 97, ementáli 324...”. Aztán beszédbe elegyedtünk, megtudtam, hogy megérkezett a szállodába kíséretével Habsburg Ottó; erre kiböktem (ó, az a fránya dicsekvés!), hogy személyesen ismerem azóta, mióta Kárpátalján járt. Erre a főnök, lakhelyünk hollétéről értesülve pedig lelkesen elmondta, egy keszthelyi hazafias polgári kör tagjaként nemrég járt Kárpátalján. Aztán még azt is kifejtette, milyen jó, hogy náluk is megalakult a Magyar Gárda... Másnap már nem mentem internetezni, helyette nagyon röstelltem az előítéletemet.

A két héten át ott időző Habsburg Ottóval aztán pár napra rá „együtt ebédeltünk”. Pontosabban ő már a desszertnél járt, amikor mi helyet foglaltunk a szomszédos asztalnál. Amikor felállt és távozott, illendően köszöntöttem, bemutatkoztam azzal, hogy tizenöt esztendeje egyszer már találkoztunk Ungváron. 95 éves korát meghazudtoló élénkséggel reagált, mondván, nincs az még tizenöt… Igaza lehetett, az ő memóriájában vakon megbízom, nem úgy, mint a magaméban.

A legérdekesebbre talán a keszthelyi és hévízi gimnazistákkal sorra került találkozóm sikeredett. A befogadó keszthelyi könyvtárral való egyeztetés szerint ez is könyvbemutató lett volna, de másként alakult. Én az előkészületekről blogomban részletesen beszámoltam, ezt olvasta a leendő hallgatóságot képező diákok tanárnője, és kedves levelet írt nekem: nem beszélnék-e inkább az írói mesterségről. Ez bizonyosan jobban érdekelné őket, honlapomat olvasgatva már most is ilyen természetű kérdéseket tesznek fel neki.

Több sem kellett nekem: azonnal olyan új oldalt nyitottam a blogomban, ahol feltehették kérdéseiket. Még elutazásunk előtt kialakult valamiféle kérdezz-felelek, s én megígértem, a bonyolultabb problémákra majd remélhetőleg az előadás keretében kapnak választ.

Magát a performanszt három irodalmi projektumomra építettem, ezek bemutatásával igyekeztem szemléltetni, hogyan jöttek létre egyes munkáim, Pilinszky előtt tisztelgő szonett-koszorúm, hiányregényem, vendégszövegektől inspirált novellám. Élőben is kaptam kérdéseket, ezekből úgy láttam, felkeltettem az érdeklődésüket.

Hazaérkezésünk óta két írott reagálásukat is elküldtek nekem a gimnazisták. Az egyik talán túlzottan elragadtatott, a másik inkább a kifogásokat, hiányérzeteket sorolja. Tanárnőjükkel levelezésben maradtam, beszámolt arról, a diákok néhánya a nekem feltett kérdés és arra kapott válasz ellenére sem tudja elfogadni, hogy egy költőnek ne legyen hitvallása. Ami teljesen érthető: éppen Petőfit tanulják.

A legérdekesebb tanulsággal a budapesti rendezvény szolgált.

Azt, hogy szűkebb környezetemben meglehetős az idegenkedés az internet iránt, érteni vélem. Legfőbb oka nyilván a megfelelő ismeretek és tapasztalatok hiánya. Ahol még alig terjedt el a világháló, ott sokan képzelik valami ködös és gyanús dolognak, ördögi mesterkedésnek. De akiben nincs rosszindulat, az se igazán tudja, eszik-e vagy isszák. Velem megtörtént már, hogy festő barátom pár napra kölcsön akarta kérni a honlapomat. Mivel neki nincsen számítógépe, ezért elkérné tőlem a honlapot, mondta, hogy otthon kényelmesen elolvashassa. Aztán becsszóra visszahozza.

Az ódzkodás másik oka az, hogy a rossz vélemények általában hamarább terjednek, mint a jók. Az internet csak az időt rabolja. Függőséget okoz. Tele van szeméttel, pornóval, álnéven közzétett gyalázkodással. Az internet elmagányosít, információi nem megbízhatók, az egész egy komolytalan dolog – és még a szemet is rontja.

A burkolt vagy nyílt ellenszenv harmadik oka a kitárulkozástól való félelem. Az hagyján, hogy a nagyvilág megnyílik előttünk, de az már nincs rendjén, hogy mi is kitárulkozzunk előtte. Dicséretes, hogy a nagy napilapok olvashatók a hálón, de a mi kis dolgainkat talán mégsem kellene ország-világ előtt kiteregetni. Rendben, hogy friss irodalmi anyagot találunk „odafenn”, de a mi novelláink, verseink nem valók oda, hiszen mi amúgy is csak a sajátjainknak írunk, más meg sem érti.

Bizony, én úgy látom, hogy ha évtizedeken keresztül a politika és a hatalom zárta rezervátumba közösségeinket, akkor most mintha mi húznánk magunkra az ajtót. Jól elvagyunk mi itt, jó ez a kis akolmeleg. Igaz, hogy a bűz is bentreked, de még mindig jobb, mint az a nagy huzatos tágasság, ahol senki nincs tekintettel sorsverésre, kisebbségi sanyargásra.

Szóval, azt talán meg is értem, hogy miért idegenkednek oly sokan környezetemben az cybersztrádától. Ám azt igencsak furcsálltam, amit a magyar fővárosban tartott szakmai fórumon tapasztaltam. A könyvkritika volt a fő téma, erről folyt két napig a tanácskozás, ennek végén került sor arra a kerekasztal-beszélgetésre, amely viszont a világhálón, az internetes blogokban megjelenő könyvkritikák kérdését járta (volna) körül. Sajnos a résztvevők nem álltak a helyzet magaslatán, így a közönségben maguk is csak megerősítették az internetes közleményekkel szembeni averziókat. Az a látszat alakult ki, mintha a weben leginkább olyasmi jelenne meg, ami valamiért nyomtatásban nem láthat napvilágot. Mert trágár („fázik a pinám” – mint egy haiku-pályázat szlogenje), vagy mert első mondatával bunkómód tör a  bírálandó könyv szerzőjére („Nádas Péter hülye” – Urfi Péter kritikája a Prae honlapján).

Aki eddig nem tudta, mi az internet, ezután rosszul fogja tudni, aki pedig tudta, az inkább csak bosszankodott a különbségtétel hiányán: senki nem tette tisztába, hogy a hálón ugyanúgy lehet szakszerűnek, tudományosnak és illedelmesnek lenni, mint nyomtatott fórumokon. Mint ahogy nyomtatásban is lehet lenni ordenárénak.

Nem derült ki az sem, hogy nemzetközi viszonylatban az internet ma már minden tudományágnak a legfontosabb, leghatékonyabb színtere, hogy a friss eredményeket is itt teszik közzé a kutatók, akik éppen ennek a technológiának a segítségével tudnak naprakészek lenni és egymással együttműködni. Akadt, aki tájékozatlanságában azt állította, tudományos cikkekben nem szokás internetes forrásokra hivatkozni – pedig nagyon is szokás, és egyre inkább az lesz. Ugyanis a világháló már ma is az emberi ismeretek legnagyobb tárháza, szakemberek ezrei, ha nem millió fáradoznak azon világszerte, hogy a nagy nemzeti könyvtárak, múzeumok, különféle tudományos és művészeti archívumok anyaga maradéktalanul hozzáférhető legyen minden felhasználó számára. Ezáltal válik az internet a leghatalmasabb és legdemokratikusabb információforrássá, a tudás olyan tárházává, amelynek birtokában bárki kiléphet a saját rezervátumából, átlépheti a politikai, földrajzi, társadalmi határokat. Ezt a nagyszerű távlatot azonban a nyomtatott folyóiratokba író és könyvekben értekező ítészek láthatóan elutasították.

Mentve a menthetőt megkíséreltem elmondani, hogy a nyomtatott és elektronikus megjelenés szembeállítása csak látszatprobléma, hiszen, ha más nem, az idő megoldja ezt a kérdést. Néhány évtizeden belül a könyvnyomtatás meg fog szűnni, átadva helyét az e-book-kiadásnak, sorra a netre költöznek a papír-alapú sajtóorgánumok, a könyvtárak múzeummá, maga a könyv és a folyóirat kuriózummá válik, amelyet majd a gyűjtők egyetlen példányban méregdrágán megrendelhetnek maguknak…

A közönség soraiból szólásra emelkedő irodalomtörténész azzal reagált, hogy ezek demagóg és veszélyes nézetek.

 

Amíg távol voltunk, lezajlottak az ukrajnai parlamenti választások[1]. Bejött a papírforma: a Mi Ukrajnánk – Népi Önvédelem ellenzéki megablokk nem szerzett annyi mandátumot, ami a 99. helyen indított magyar jelölt (Kovács Miklós, a KMKSZ elnöke) bejutásához elegendő lett volna. A koalíciós Ukrán Szocialista Párt pedig be sem jutott a parlamentbe, így hiába szerepelt listáján az előkelő 11. helyen Tóth Mihály (az UMDSZ tiszteletbeli elnöke).

Kárpátalján igen alacsony volt a résztvételi arány, a magyar többségű települések közül sokban nem érte el az 50 %-ot. Holott mindenki tudta: két pártlistán is szerepel magyar jelölt.