Balla D. Károly
Gyújts egy jelt
Egy manzárdőr feljegyzéseiből, 2006. március.
Napok
óta azon gondolkodom, hogy mit csinál a mobil telefon, amikor csöng. Amikor
megcsörren. Merthogy nem csöng és nem megcsörren, hanem szirénázik, pittyeg,
tülköl, dobol, sípol, kongat, harangoz. Leginkább azonban zenél, belecsap
a Nagy G-moll szimfóniába vagy Fül Elise-be, a Jailhouse rockba vagy más
örökbecsűbe, azaz nem megcsörren, hanem felmuzsikál.
*
Éppen
itthon időző lányom fekszik a díványunkon, elmélyülten olvas, amikor is
a mellette heverő mobilja egyszer csak, hm, hát igen, mondjuk inkább így:
megzördül. Kapja is gyorsan, nézi a kis kijelzőt, elmosolyodik, mit elmosolyodik,
majd elolvad a boldogságtól. De nem veszi fel. Ami megint nem
jó kifejezés, mert egy gombot kellene megnyomnia, fizikai értelemben már
felvette a díványról, csak magát a hívást nem vette – sem fel, sem máshová;
de ezt most nem bonyolítom, nem találok ki új szót a színes kagylócskát
mutató kis gomb megnyomására, maradjunk annál a szakmailag korrekt ám
stilárisan igen színtelen-szagtalan megállapításnál, hogy nem fogadta
a hívást. Ellenben nézi a pici képernyőt és igencsak vigyorog. Abbamarad
az aktuálisan beállított popzörej, a lányom leteszi a mobilt
(mondhatnám: a kagylót – ami újabb nyelvi problémákhoz vezetne), színtelen-szagtalan
kifejezéssel: odahelyezi maga mellé a díványra és olvas tovább.
Nem telik bele negyedóra, a kis ketyere megint rázendít, lányom kapja,
nézi a monitort, szája a füléig, nagyon elégedett. Hm. Különös, állapítom
meg, de nem szólok. Újabb percek telnek el, most a lányom kezdeményez
hívást, bepöttyögi a számot, majd hosszan tartja a fülén a készüléket,
de nem szól bele. Kisvártatva újra megismétlődik az egész elölről, hol
őt hívják, hol ő hív, de nem beszél senkivel.
Végül nem tudom tovább elfojtani a kíváncsiságomat, rákérdezek.
Megtudom, hogy a most éppen Budapesten maradt barátjával már majdnem az
összes pénzt lebeszélték (ó jaj, megint egy fura kifejezés) a
telefonkártyájukról, és most már takarékoskodniuk kell a hónap végéig,
ezért csak annyi pénzt hagytak rajta, hogy tudjanak nemzetközi hívást
kezdeményezni. Amikor gondolnak egymásra, amikor éppen nagyon hiányzik
a másik, akkor megcsörgetik egymást (nyelvészkedés mellőzve),
a kijelzőn látják a hívó nevét, és ebből tudják, hogy a szerelem a másik
részéről változatlan intenzitással dúl, s ennek közlését a feltöltetlen
telefonkártya sem képes megakadályozni. Tetszik nekem a dolog, mivel azonban
túl magasnak találtam a fiú részéről az egy órán belüli hívások számát,
aggódni kezdtem, hogy nincs-e mégis valami fontos közlendője, nem érte-e
valami baj, hiszen ott van egyedül abban a nagy városban, apátlanul, anyátlanul,
és most még a szerelmét is csak megcsörgetni tudja. Előjön belőlem az
apáskodó jótét lélek, felajánlom, hogy hívjuk fel a vezetékes telefonon,
hátha valóban akar valamit. Ezt persze örömmel elfogadja a leányzó, felhívja,
persze a srácnak semmi baja, csak hát nagyon hiányzik neki szíve szerelme.
A most már szóban is közölt vallomás szerencsére belefér két percbe, ennyit
kibír a családi költségvetés.
Mint aki jól végezte dolgát, újra belemerülök a munkámba, a lányom is
visszadől olvasni.
Igen, ki tetszett találni: tíz percen belül újra felmuzsikált
a mobil és még órákon keresztül tartott a különös, szótlan üzenetváltás
az egymásnak hiányzó két kamasz között.
*
A
nyíregyházi Móricz Zsigmond Megyei Könyvtár akkoriban amolyan főhadiszállás
szerepét töltötte be néhány kárpátaljai magyar irodalmár életében. A kapcsolat
eredetére nem tudok pontosan visszaemlékezni, csak annyi bizonyos, hogy
Futaky László igazgató-helyettessel előbb szoros kollegiális viszonyba,
majd igazi barátságba keveredtünk, és éveken keresztül követtük azt a
szinte kötelező gyakorlatot, hogy minden magyarországi utunkat megszakítottuk
Krúdy Gyula szülővárosában, és vagy jövet, vagy menet felugrottunk Futaky
barátunkhoz. Aki egyébként literátus ember lévén nemcsak a szakmájában
volt otthonos és tudott bennünket a könyvészetben eligazítani, hanem például
olvasószerkesztőként jegyezte és gondozta a Szabolcs-Szatmár (később +Beregi)
Szemle című vaskos negyedévi folyóirat számait. Ennek példányait sorra
meg is kaptuk tőle, mi pedig az akkor lábra kapó kárpátaljai könyvkiadás
friss termékeivel viszonozhattuk gesztusát. Az évek során aztán sor került
több irodalmi és könyves találkozóra helyben és másutt a megyében, könyvtáros-delegációval
ő is járt Ungváron – ilyenkor mindig alkalom nyílt barátságunk ápolására.
Mi pedig, bárhonnan is tartottunk bárhová, minden utunk Nyíregyházán vezetett
keresztül. Nem egyszer adódott, hogy ott is aludtunk. A könyvtárnak volt
egy picit ugyan lepukkant, de nekünk, „kisebbségi nyomoroncoknak” maximálisan
megfelelő, teljességgel kihasználatlan vendégszállása. Elég volt telefonon
egyeztetni Lászlóval az érkezésünket, átvettük a kulcsot, lecuccoltunk,
és mehettünk barátkozni, vásárolni, szórakozni; senkinek sem voltunk a
terhére, és minket sem zavart senki – ez nagyon jól jött nekünk, nem kellett
sem a lehetetlen időpontban induló vagy érkező nemzetközi járatokhoz igazodnunk,
sem a barátainkhoz bekvártélyozódnunk. Másnap a legmegfelelőbb járattal
utazhattunk tovább.
Egy alkalommal – akkor egyedül voltam – jó időben nyugovóra tértem ezen
a könyvtár oldalában nyíló szálláson, ám valamikor az éjszaka közepén
éktelen asszonyricsajra ébredtem, amely mintha a kis előszobából jött
volna. Csak nem elaludtam, és a takarítónők csörtetnek be vedreikkel ilyen
kiabálás közepette? De hisz még alig múlt éjfél! Akkor mi ez az ordítozás
– és honnan jön? Feltápászkodtam, kimentem az előszobába. A bejárati ajtón
volt egy kémlelő ablak, azon kilestem.
Azt láttam, hogy néhány terebélyes és a nyírségben ritkának nem mondható
etnikai csoporthoz tartozó asszonyság feljött annak a lépcsőnek a tetejére,
ahonnan a vendéglakás nyílt, és a kis betonplaccon rikoltoztak, még ám
torkuk szakadtából. „Nagyon szeretlek!”, „Minden éjjel rád gondolok!”,
„A gyerekeknek is nagyon hiányzol!”, „Ha te is szeretsz, gyújts egy jelt!”.
Első ijedségemből ocsúdva rájöttem arra, hogy a szerelmi vallomások nem
nekem szólnak és nem nekem adnak ilyen furcsa szerenádot a nagyhangú asszonyok,
így valószínűleg eltekinthetek attól, hogy érzelmi kitöréseiket hasonlókkal
viszonozzam. Amikor a szemem jobban hozzászokott a kinti sötéthez, azt
is megfigyelhettem, hogy a szerelmük után sóvárgó nők az ajtónak háttal
állnak és valahová a távolba kiáltják üzeneteiket. Amikor aztán a sokadik
„Gyújts egy jelt!” felszólítás követően a messzi távolban, egy teljesen
sötét szemközti épület sokadik emeletének az ablakában valaki gyufát gyújtott,
akkor kezdtem kapiskálni, miről is van szó.
A lépcsőemelvényről éppen rá lehetett látni az egyébként a fák és más
épületek takarásában álló megyei börtön épületére, az álmomat megzavaró
cigányasszonyok voltaképp egy sajátos beszélőre jöttek, ahol csak ők beszélhettek,
a foglyoknak nyilván tilos kiüvöltözni az ablakon, így hát az egyoldalú
kommunikációban a számukra közölteket időnként gyufa gyújtásával viszonozták.
Ennek idestova húsz éve. A vendégszobába, talán tíz esztendeje, egy szerkesztőséget
költöztettek be, Futaky igazgatóhelyettes úr nyugalomba vonult, s bízhatóan
a jelet gyújtók is mind szabadultak azóta.
*
Kéretlen,
de nevemre címzett levelet kaptam Orbán Viktortól – mint kiderült, igen
sok határon túli magyarral egyetemben. A Fideszre való külhoni szavazást
kérő eredeti tartalom és az én erre adott nem éppen kedvező válaszom azóta
megjelent interneten és sajtóban, ezekből semmit nem akarok megismételni,
de továbbra sem értem: kik és hogyan tévedhettek akkorát, hogy szavazásra
nem jogosult külföldi állampolgárokat kértek fel a választáson való résztvételre.
Amiért most mégis szóba hozom a dolgot, az csak kis utózönge. Szóvivői
révén a magát legerkölcsösebbnek tartó párt az eset után többször is a
szemembe hazudott a tévé képernyőjéről. Nem igaz ugyanis, hogy
én bármikor és bármilyen formában információt kértem volna tőlük a külföldi
szavazásról (miért is tettem volna?), nem igaz továbbá az sem, hogy valamely
Fidesz-rendezvényen bármilyen listára feliratkoztam volna. Ugyanígy az
sem igaz, hogy levélküldő kampányukra nem kaptak negatív visszajelzést,
mert ha senki másét nem is, de az enyémet meg kellett kapniuk.
Továbbá nehezményezem, hogy elsőként a feladó címére (és csak aztán a
sajtónak) eljuttatott válaszlevelemre azóta sem reagáltak és tévedésükért,
valamint a kéretlen levéllel való zaklatásért nem kértek elnézést. Várhatják,
hogy legközelebb válaszoljak nekik! (Haha!)
*
Engedtem
a kísértésnek és fiam invitálására beléptem az iWiW nevű rendszerbe, amely
arra hivatott, hogy felhasználói kiépíthessék a maguk kapcsolati hálóját.
Másként szólva: hogy az ismerősök és az ismerősök ismerősei, továbbá az
ismerősök ismerőseinek ismerősei, és így tovább, megtalálják egymást és
így rendszerbe álljanak. Minden felhasználó a hálózat egy-egy gócpontjának
tekinthető, és attól függően, hogy hány regisztrált ismerőse van a rendszerben,
számít kisebb vagy nagyobb csomópontnak. Akadnak, akiktől csak néhány
vagy néhány tucatnyi szál vezet a többiekhez, de nem ritkák a sok száz
ismerőssel büszkélkedők sem.
A dolog azzal kezdődik, hogy az új ember végigkattintgatja az őt meghívó
személynek kapcsolatait, s ha ismerősre talál köztük, azt megjelöli, és
várja, hogy a másik ezt visszaigazolja (a kapcsolat csak mindkét fél jóváhagyásával
lehetséges). Aztán esetleg végignézi az ismerőseinek az ismerőseit, vagy
használja a névre keresést: bekopogja barátai, rokonai, volt osztálytársai,
kollégái, katonatársai nevét, s ha rájuk talált, ellenőrzi adatlapjukon,
vajon valóban ők azok (ebben az illető életkora, munka- és lakhelye igazíthatja
el, de sokan a fényképüket is feltöltik oldalukra), így kiszűrhető, hogy
a névazonosság tévedést eredményezzen.
Miközben az ember ezzel foglalatoskodik – eleinte alig hiszi – többen
szinte azonnal megtalálják őt, bejelölik ismerősüknek, és várják a visszaigazolást.
Az új kapcsolatok mentén aztán újra tovább lehet indulni, illetve a rendszer
maga is felkínál alkalmanként néhány nevet (ismerőseim ismerőseit), akik
között már nem egy régen látott, messzire keveredett társamra bukkantam
rá, így például Keisz Gellért képzőművész-barátomra, akivel most élénk
levelezésbe kezdtünk, s aki bizonyosan hiányozhatott nekem, hiszem irodalmi
alteregóját is megalkottam.
Tudtommal a felhasználók száma meghaladta a félmilliót. Közülük én mára
százötvennel építettem ki a magam kapcsolati hálózatát.
Persze sokakat hiába kerestem: vagy nincsenek fenn, vagy rosszul kutakodtam
utánuk. Ennél is több olyan ismerősöm lehet, akiket keresni még nem jutott
eszembe vagy nem volt időm, így nem marad más hátra, meg kell várom, ők
bukkanjanak rám.
Meg is kérek mindenkit, akik emlékszenek rám, gyújtsanak egy jelt.
Nyugalmazott könyvtárosok előnyben.
Megjelent: Mozgó Világ, 2006/április