Das Gerät arbeitet normal

Németül egyébként érettségiző koromban tudtam a legjobban. Bár a ragozási sorokkal még akkor is meggyűlt a bajom, de ha kisebb tévesztéseimtől eltekintünk, akkor mondható, hogy mindennapi dolgokról szabadon eltársalogtam Goethe nyelvén.

Apám ezt nagy megelégedéssel vette tudomásul, az ő családjukban, a magyart törő szepességi szász dédanyám okán, a német nem számított idegen nyelvnek – nemcsak a gyerekek, a számos unoka is remekül megtanulta. Apám talán ezt az örökséget próbálta továbbadni azzal, hogy egy időben, ha valamit nyomatékosítani akart, akkor kijelentését németül is megismételte. Innen tudhattuk, a dolog holtbiztos. Vagyis tod sicher. És ami nagyon érdekes: amikor három éve agyvérzést kapott, szélütése után egyes szavak csak nagyanyanyelvén jutottak eszébe. 

Az én tudásom viszont három évtized alatt alaposan megkopott. Már az egyetemen is csak felejtettem. Pedig csoportelsőnek indultam: míg a magyar iskolákban tisztességesen megtanították nekünk ezt az idegen nyelvet, addig a cirill betűhöz szokott, orosz és ukrán iskolákból érkező diáktársaimnak még az olvasással is meggyűlt a bajuk. Az első órán bemutatkozást várt tőlünk a tanárnő, és kívülem bizony más nemigen volt képes szabatos mondatokban elmondani kiséletrajzát. Azt gondoltam, ezzel be is lopom magam a tanerő kegyeibe, a későbbiekben majd lazíthatok. Ám nem így történt, mert amikor fordításra került a sor, az én szereplésem sikerült a leginkább nyögvenyelősre. Nem is csoda: német szöveget kellett (volna) ukránra átültetnem. Az utóbit szinte egyáltalán nem beszéltem (iskolában mi csak oroszt tanultunk, az egyetemen viszont a legtöbb tanár ukránul adta elő a tudományt), és azután is akadoztam, miután az előadó megengedte, hogy oroszra fordítsak. Az én fejemben a német szavaknak csak a magyar megfelelőjük volt meg, előbb tehát anyanyelvemre tettem át a mondatokat, és arról konvertáltam aztán oroszra. Ez lassan, akadozva ment és sok hibával, tévesztéssel járt. A folyékony bemutatkozás utáni fordítói dadogásomon igen csodálkozott a tanárnőm, hiába mondtam neki, hogy én eddig magyarul tanultam a németet, elkönyvelte, mégsem vagyok nyelvzseni. Különben is, fejtette ki már az első órán, a mi dolgunk nem az, hogy társalogni megtanuljunk, lévén nem sok esélyünk arra, hogy valaha német földre tegyük a lábunkat (a hetvenes években ez valóban szinte lehetetlen volt), hanem az, hogy tudományos szakszövegeket szótár segítségével megértsünk. Ennek az elvnek felelt meg a tananyag is: az elektronok energiaszint-átmeneteiről szóló szövegben eligazodtunk, de egy pohár vizet nem biztos, hogy kérni tudtunk volna.

A tudományos mellett egyedül a politikai nyelvezetben tettünk szert némi jártasságra: felsőbb rendeletnek engedelmeskedve oktatónk minden órapárt úgynevezett politinformációval kezdett. Erre egy-egy aktuális német újságcikk fordításával készültünk: a Neues Deutschland, a (kelet)Német Szocialista Egységpárt napilapja több ungvári újságárusnál is kapható volt (vajon a kényszervásárló diákokon kívül akadt-e más olvasója?), megvettük a legfrissebb számot és kiválasztottunk belőle egy tenyérnyi közleményt, kivágtuk, beragasztottuk füzetünkbe és mellé írtuk a magunk fordítását. Felszólításra ezt kellett felolvasnunk. Mivel elég nagy volt a csoportunk és politinformációra szerencsére csak tíz percet fecséreltünk, így ki-ki aránylag ritkán került sorra, mégis ajánlatos volt minden órára készülni, hátha éppen minket pécéznek ki. Akit többször mulasztáson kaptak, később nem engedték szigorlathoz addig, amíg visszamenőleg be nem pótolta elmaradását. Ám én kockáztattam: egy teljes szemesztert sikerült kibekkelnem egyetlen cikkel. Ebben a szovjet űrkutatás nagyszerű eredményeiről volt szó és azt adta hírül, hogy a múlt héten földközi pályára állították a Kozmosz-százakárhanyadikat. Mivel akkoriban igen sűrűn röptettek műholdakat az űrbe és a sorszámukat persze senki sem jegyezte meg, sorra kerüléseim két-három hetes gyakoriságával újra és újra felolvashattam az információmat anélkül, hogy a tanerőnek szemet szúrt volna. Legfeljebb beavatott csoporttársaim kuncogtak kicsit, amikor hétről hétre büszkén kivágtam az utolsó mondatot: A berendezés megfelelően működik. Még német eredetijére is emlékszem: Das Gerät arbeitet normal.

Nemrégiben olvastam, hogy bekövetkezett az első űrbéli „közlekedési katasztrófa”: egy amerikai távközlési szatellit összeütközött egy kiszuperált Kozmosz-műholddal. Tűnődöm, vajon nem az én sokszor emlegetett szputnyikomat érte-e ilyen csúfos vég.

*

Jó esetben az ember nemcsak felejt, mint én a németet és a gitározást, hanem évről évre gyarapítja is a képességeit, új és új dolgokat sajátít el. Apám például 82 évesen újra a fejét adta arra, hogy megtanul számítógépen dolgozni. Egyszer már tett erre kísérletet, bő tíz éve. De hiába tanítgattam akkor a mostaninál sokkal módszeresebben, nem sokra mentünk. Idegesítette a sok szokatlanság, nem tudott beletörődni abba, hogy neki kell igazodnia egy számára idegen technikához, dühös lett, ha elrontott valamit – és a sikertelenség azonnal kedvét is szegte. Hiába adtam neki tíz tanórát, a végeredmény az a döntése lett, hogy marad a jó öreg írógépénél, az ördögmasina kezelését ő már nem tudja elsajátítani.

Aztán most, leginkább bátyám unszolására, újra rászánta magát. Én szinte biztos voltam a kudarcban. Ha akkor nem ment, most hogy menne a beszéd- és íráskészséget érintő agyvérzés után! Mégis vállalkoztam ezúttal egy tucatnyi lecke átadására. És láss csodát!

A sikerben nyilván közrejátszott az is, hogy ma már inkább felhasználóbarát mind az operációs, mind a szövegszerkesztő program, semmint évtizede volt, és az apám által használt gépen Kolos fiam segítségével sok mindent automatizáltunk (bekapcsolás után például azonnal elindul és üres dokumentumot nyit a szerkesztőprogram, lehet kezdeni a gépelést), de én mégis másban látom annak okát, hogy ezúttal apám, ha kínnal is, de megtanulta az egér kezelését, az ikonok használatát és jó sok gyakorlás után új írását elmenteni és régit megnyitni is képes. Mindez éppen azért történhetett, mert három évvel ezelőtt agyvérzést szenvedett. Ez persze így nagyon furcsán hangzik, de az az igazság, hogy ez a csapás tette apámat türelmesebbé a saját korlátaival szemben. Ha szélütése után is kommunikálni akart velünk – és akart! –, akkor be kellett látnia, hogy ezt a maga akadozó beszédével kell megtennie, olykor háromszor-négyszer is nekiugorva egy-egy szónak. Ha dolgozni akart – és ezt minden korábbinál makacsabbul akarta! –, akkor újra meg kellett tanulnia írni, eleinte még azt a módszert is használva, hogy szótárban keresi ki a legépelendő szót, onnan másolja ki, mert egyébként nem képes helyes sorrendben egymás mellé illeszteni a betűket. De ezzel is sokat bajlódott eleinte, mert a szótár csak akkor segített, ha tudta, milyen betűvel kezdődik a keresett szó – és bizony ebben gyakran tévesztett. Mégsem vágta sarokba a Nagy Értelmezőt, nem gyűrte össze az agyonjavított oldalt, hanem angyali béketűréssel bárhányszor elölről kezdte a műveletet. Az elkészült gépelet olvasása közben persze újabb tucatnyi hibát talált ő maga is, és az is, akinek ellenőrizni odaadta (mostanában Évának, azelőtt, haláláig, anyámnak). Hogy ne legyen minden teljesen összefirkálva, apám leragasztotta kis papírcsíkokkal a félreírt szavakat, felülgépelte őket. Ha túl sok volt a javítás, levágta a lap alját vagy tetejét, újraírta a hibás részt, majd ragasztással összeillesztette a hibátlan darabokat. A javítgatás egy-egy tárca vagy novella esetében körülbelül ugyanannyi időt vett igénybe, mint a megírás. Kinézetre a kéziratai a végén akár avantgárd szövegmontázsnak is elmentek volna. Ám miután fénymásolatot készíttetett róluk, egészen elfogadható, szerkesztőségnek leadható anyagot kapott.

Mennyivel könnyebb lenne számítógépen elvégezni ezt a sok utólagos korrekciót, vetettük fel többször is, de nem akarta rászánni magát az újabb kísérletre, holott majdnem mindig volt a házban használaton kívüli komputer. Most azonban bátyám hozott, kifejezetten neki, egy családjában fölöslegessé vált laptopot: próbálja meg újra.

Apám hetekig kerülgette a masinát (laptop helyett ő libatopnak hívja; ennek legalább van értelme…). Hetente egyszer-kétszer megkérdeztem: mikor kezdjük a gyakorlást – de ő csak hárított, és úgy tűnt, közben a korábbinál is bőszebben veri az írógépét. Míg egy napon mégis leült a klaviatúra elé. És mert a korábbinál sokkal belátóbb lett a saját korlátaival szemben, és mert agyvérzése megtanította a kudarcok elviselésére és arra is, hogy csak végtelen türelemmel és állandó újrakezdéssel lehet úrrá rajtuk, hát lassan itt is eredményt ért el. Sajnos a számítógépes munka egyelőre olyan koncentrációt igényel tőle és olyan lassan megy, hogy semmivel sem kevésbé vesződséges így létrehozni valamit, mint szokásos ragasztgatós módszerével, meg az is igaz, hogy a gép előtt töltött minden órában egyszer-kétszer valamelyikünk segítségét kéri – de mindnyájan bízunk abban, hogy idővel nem csak kitűzött feladat lesz számára a munka, hanem élvezni is tudja majd.

Előbb-utóbb azt is megtanulja, hogy a gép nem önkényesen és nem az ő bosszantására nyit meg időnként szükségtelen ablakokat vagy végez különös műveleteket a szövegben: ilyenkor ő koppint rá fölöslegesen valamelyik funkcióbillentyűre. Ezek többségét ugyan már kipattintottam a klaviatúrából, de az öregem így is megtalálja a módját, hogy ismeretlen betűkombinációkkal vagy az egér félrekattintásával téves utasításokat adjon a gépnek. A váratlanul megnyíló ablak vagy panel, a lehívott menü vagy az ördöngösen átformálódó szöveg mindig meglepi, s úgy tesz, mintha a változást nem ő idézte volna elő. Ilyenkor panaszt tesz a számítógépre, hiába mondom neki, német nyomatékkal, hogy das Gerät arbeitet normal.