Balla D. Károly

Dalí és Dolýk

Egy manzárdőr feljegyzései, 2006. november

Bizony, ha az embert azzal hívják avantgárd irodalmi est megtartására Európa újdonsült kulturális fővárosába, hogy szereplése a Salvador Dalí-kiállításnak lesz egyik kísérőrendezvénye, akkor nem árt jól felkötni a gatyamadzagot. Épp azon voltam, hogy illendően megszeppenjek a katalán mester nyomasztó zsenialitásától, ám felötlött bennem: ha valaki, akkor éppen ő volt az, akitől távolt állt a tekintélyelvűség, aki fittyet hányt bármire, amit mások imádtak, tiszteltek, piedesztálra emeltek, így talán égi műterméből letekintve nem találja teljesen méltatlannak, ha szerény íróféleként képeinek holdudvarában különösebb meghatottság nélkül mutatkozni merészelek.

De más módon is segítségemre sietett a nagybajuszú (Nana, azért ne bratyizzunk! – emeli fel aranynyelű sétabotját).

Első dolgom volt, hogy az interneten böngészni kezdtem a Pécsi Művészetek Háza honlapját, mit is írnak erről a kiállításról, mihez lehet és kell viszonyulnom. A Dalít bemutató első bekezdést olvasva egy ponton furcsa érzésem támadt: „Újszerű látásmódja, szélsőségesen szenvedélyes és exhibicionista alkata örökös botrányhőssé tette. Ekként alkotott, szeretett, élt, miközben fenekestül felforgatta a 20. századi művészetet. A szürrealista alkotásmód magas esztétikai szintre emelésével egyszerre nyit és tetőz be egy korszakot.” (Dőlt kiemelés tőlem.)

Hm. Ez olyan, mintha én írtam volna. Vagyis… Ezt én írtam. Az ember néhány év távlatából is felismeri a saját gondolatát, szóhasználatát. Igen-igen, ez az én megfogalmazásom. De hogy kerül ide? És főleg: honnan?

Bizony, kellett egy kis nyomozást folytatnom az interneten, amíg nyomára bukkantam a forrásnak és a bizonyítéknak. A következők derültek ki.

2003-ban egy rövid időre bekapcsolódtam a Wikipédia nevű internetes enciklopédia építgetésébe. Az évek óta gazdagodó angol nyelvű verzió mintájára létrejött magyar „wiki” akkor még eléggé ismeretlen volt a szörfölő közönség számára. Az ötletet, hogy egy lexikont maguk a felhasználók szerkesztenek, remek játéknak gondoltam, de hogy tudományos hitelességű információk tárházává válhat, abban erősen kételkedtem. Így aztán kicsit meg is tréfáltam szerkesztőit azzal, hogy nem csupán valós szócikkek megírásával járultam hozzá a munkához, hanem elhelyeztem néhány fiktív fogalom definícióját is. Erre persze rájöttek a külső szerzőket időnként felülbíráló belső, ugyancsak önkéntes wikipédisták, elmeszüleményeimet kivonták a törzsanyagból, és mivel gyanússá váltam, igaz értelmezéseimben is kételkedni kezdtek. Pedig milyen jókat írtam Heidegger Semmijéről… No, azért akadt olyasmi is, aminek az érvényességét utóbb mégis elfogadták, így a Salvador Dalíról a Wikipédiában olvasható szócikk két és fél mondat erejéig most is az én három évvel ezelőtti, kicsit talán szubjektív megfogalmazásomat tükrözi. Ennek utána is lehet menni, hiszen az enciklopédia szerkezete olyan, hogy rögzítésre kerül minden korábbi változat, fel lehet fedni az oldal történetét, így megtaláltam 2003-as első bejegyzésemet (Dalínak addig nem volt szócikke), és mivel előzőleg regisztráltam magam a honlapon, így a nevem is visszakereshető volt. Így akár bizonyítani is tudom szerzőségemet, ám sietve hozzáteszem, a szabad lexikon egyik ismérve éppen az, hogy a benne található információk közkincsnek számítanak, ennek tudatában gyarapítják a közreműködők. Nincsen tehát copy right-om a fentebb kiemelt szövegrészre, s ha lenne, sem élnék vele, a dolog érdekessége éppen az, hogy akkori megállapításaim kiállták az idő próbáját, alkalmasnak mutatkoztak a későbbi felhasználásra és arra, hogy egy komoly intézmény honlapján és programfüzetében a festőóriás jellemzéséül szolgáljanak.

Ezzel, úgy éreztem, meg is váltottam illetékességem belépőjegyét Dalíhoz – és fesztelenül készülhettem pécsi szövegperformanszomra.

  *

A Kárpátalja Magyar Főiskola egyik kutatója kérésemre (egy terjedelmesebb esszém megírásához) nemrégiben rendelkezésemre bocsátotta egyelőre csak angolul megjelent tanulmányának ¹  magyar szövegét. Az kárpátaljai magyarság lélekszámának alakulására vonatkozó adatok közismertek voltak számomra (a 10 évente végzett népszámlálások közti időkben kb. 3-5 ezer fős csökkenés), meg inkább az lepett, hogy a fogyásnak a számok szerint kétszer ekkorának kellene lennie, ugyanis nagyjából ötezret egyfelől a negatív természetes szaporulat eredményezne, másfelől cirka ugyanennyien költöznek el, települnek át Kárpátaljáról, a kettőnek együtt tehát tízévente 10 ezres veszteséggel kellene járnia. Az ellenmondásra a kutató nem keres választ, én is csak tippelem: alighanem még mindig tart az a rendszerváltáskor indult folyamat, hogy azok is magyarnak kezdik vallani magukat, akiket korábban máshová sorolt a statisztika, illetve a vegyes házasságokban született gyermekeket, úgy tűnik, gyakran magyarnak íratják – így ezek a tényezők részben „visszatöltik” a magyarság lélekszámát, ezért a fogyás csak feleannyi, mint a negatív népszaporulat és az elvándorlás együttesen eredményezné.

Sajnos számszerű bizonyítékokat találtam arra a korábbi feltevésemre, amelyet csupán személyes tapasztalatok alapján szűrtem le. Eszerint a (főleg Magyarországra) kivándorló kárpátaljai magyarok nagy többsége értelmiségi és/vagy fiatal.

A kutató egy 146 fős mintán végzett kérdőíves felmérés adatait adja közre. 15-27 év közötti magyar fiatalokat kérdeztek meg nemcsak saját szándékaikról, hanem arról is, vannak-e a rokonságukban  áttelepültek, s ha igen, mi a végzettségük.

A felmérés szerint a megkérdezettek 71 %-ának van olyan rokona, aki a szülőföldjéről végleg más országba költözött. A hozzátartozók 86 %-a Magyarországra települt át. A kivándoroltak végzettség szerint megoszlása pedig a következő: elemi 2 %, általános 7,4 %, közép 6,8 %, szakközép ill. technikum 30,4 %, főiskolai 25 %, egyetemi 28,4 %.

A kérdezett fiatalok 27,8 %-a nem kívánja elhagyni szülőföldjét, 50,4 %-ukban felmerült a kivándorlás gondolata, 21,7 %-uk pedig már el is döntötte, ha lehetőség adódik rá, akkor más országba költözik.

A két adatsor alapján készített saját összegzésem sajnos a legrosszabb sejtéseimet is felülmúlja. A külföldre távozó kárpátaljai magyaroknak legalább a háromnegyede diplomás (szakirányú közép vagy felsőbb fokú végzettséggel rendelkezik), és az itt élő a fiataloknak alig több mint egynegyedéről mondató el, hogy nem kívánja elhagyni az országot. Amennyiben az adatok helytállóak és a felmérés reprezentatívnak tekinthető, az a kárpátaljai magyar közösségnek – mint működő egésznek – a biztos megszűnését vetítik előre, hiszen éppen annak a két rétegnek a képviselői  (a magasabb végzettségűek és a fiatalok) hagyják el a térséget, akiknek a szellemi és biológiai reprodukciót kellene biztosítaniuk. Az átlagában egyre iskolázatlanabbá váló és látványosan elöregedő kárpátaljai magyarság – mint közösség – ezzel véglegesen elveszti versenyképességét, felmorzsolódásra és megszűnésre van ítélve.

Annak a sokszor hangoztatott, de működni még senki által nem látott egységes magyar nemzetstratégiának alighanem ebből a tényből kellene kiindulnia ahelyett, hogy a szülőföldön marasztalás szigorú elve és a kettős állampolgársággal való felelőtlen kecsegtetés ellentmondása között, mint szarva közt a tőgyét, keresi a megoldásokat.

 *

Két újabb hónapot tölt Kárpátalján ifjú filosz barátom (barátnőm, mondanám, ha nem lenne félreérthető), a kedves, szép és magyarul egyre folyékonyabban beszélő Bella, akivel vagy négy évi levelezés után tavaly ősszel személyesen is megismerkedhettem, amikor először érkezett Ungvárra. Ereiben szlovák, ruszin, magyar, szász vér keveredik. Eredetileg Dolýkova a vezetékneve, mivel a szlovák törvények szerint a nők nevéhez sokáig kötelezően hozzátartozott az -ova végződés, még ha külföldi is volt az illető, pl.: Sophia Lorenova), néhány éve azonban elfogadott a parlament egy törvényt, amelynek alapján ez már nem tehető kötelezővé. Így például a szlovákiai magyarok, ha új keresztlevelet kérnek ki (ami, mint megtudtam, ingyenes és formális procedúra, akár levélben is el lehet intézni), hivatalossá tehetik ovátlanított vezetéknevüket. Néprajzos barátom ugyancsak néprajzos felesége Juhászovából így lett Juhász. Bella pedig, mielőtt prágai angol gimnáziumából egy Nagy-Britanniai egyetemre felvételizett volna, hasonlóan járt el, így most ő Dolýk, édesanyja viszont továbbra is Dolýkova, mivel a mama nem kért változtatást… S hogy még bonyolultabb legyen a dolog, a verselni kezdő ifjú hölgy keresztnevét is megváltoztatta, szerinte publikációk fölött a Bellánál jobban fest az Arabella. A szedők, korrektorok és tördelőszerkesztők számára külön örömöt szerző ékezetes ypszilonhoz képest ez már igazán semmiség…

Bella tavaly elnyert egy EU-s ösztöndíjat, lassan elkészül nagy munkájával: „The Influence of the Europaen Cultural Traditions on the Mythological Stories of Subcarpathian Ruthenians” – ha jól másoltam át a hosszú és bonyolult címet. Munkatervének megfelelően másodszor érkezett helyszíni kutatásra, teljesen bele van zsongva a témájába. Néha úgy látom, mintha identitását szinte kettészakítaná a modern európai műveltség és a ruszin ősiség. Bár angol nyelvű környezetében napjainak nagy részét azzal tölti, hogy a kettő között csatornákat nyisson, hogy egyikből a másikba engedje átáramolni a szavakat és mondatokat, aközben egyre nagyobbá válik benne a civilizáció és a mítosz közti szakadék. Egyik énje a korszerű európai nemzeteszményt szolgálja, a másikkal egy jogfosztott, örökségéből kiforgatott nép homályba vesző történetének és hagyományainak megmentésén dolgozik harcos elszántsággal. Egyik primitívnek, elszigeteltnek, meghasonlottnak látja a másikat, a másik elnyomót, kisemmizőt lát az egyikben. Egyik identitásától vergődik a másikig, előbbiben integrál, összefog, egyesít az európai kulturális kontinuitás felkent papjaként, a másikban elzárkózik, titkos ősiségbe vonul, mitikus eredetbe és pogány hitvilágba kapaszkodik, mint valami örök szellemi partizán. A ruszinok voltaképp ukránok, mondja mosolyogva reggel a tanárának; ez két teljesen különálló nép, két vallás, két nyelv, két hagyomány, vallja délben lengyel barátainak a menzán; este pedig azzal a meggyőződéssel fekszik le, hogy ruszin ősei latinul beszéltek, görögül imádkoztak, héberül írtak, arabul számoltak, törökül káromkodtak, perzsa, arámi, sumer dalokat énekeltek, értettek az állatok nyelvén, és alighanem a csillagokból érkeztek erre a földre.