Szeszélyes időjárásán túl ez az április
más egyebekben is eléggé furcsán indult. Elsején a legnagyobb heti
példányszámú kárpátaljai magyar lap például az Ungvárt jórészt romba
döntő nagy erősségű földrengésről számolt be, még egy fotót is
közreadtak az éppen összeroskadó egyetlen toronyházunkról. A tréfa olyan
jól sikerült, hogy még Ungváron, velünk élő anyósom is elhitte, hiába
tapasztalta, hogy még csak meg sem rezdült az ablak. Vidéki ismerősünk
pedig kis híján második infarktusát is megkapta, amikor kezébe vette az
újságot. Szívbetegeket ne riogassanak ilyesmivel, panaszolta Évának a
telefonba. És el tudom képzelni azokat az idősebb falusi olvasókat,
akiknek esetleg gyerekeik laknak a megyeszékhelyen, ne adj isten éppen a
város tizenhat emeletes büszkeségében – vajon mit érezhettek a cím és a
rövid tudósítás olvastán? A figyelmesebb olvasó persze bizonyos
jelekből rájöhetett a turpisságra, de ehhez lapoznia kellett és egy
szakemberrel készített álinterjú humoros fordulataiból, no meg az
árulkodó aláírásból következtethetett arra, pár pillanatra bedőlt az
ugratásnak. Ám a gyengébb idegzetűek a rémülettől el sem jutottak idáig.
Rossz, otromba tréfa volt. Van, amivel nem illik viccelődni, pláne nem
egy országos közéleti lap címlapján.
Ennél sokkal ártatlanabb élccel érte be egy
helyi ukrán internetes portál. Ők azt adták hírül, hogy Csapon rövidesen
felépül és működni kezd az első magyar McDonald’s, amelyben a szokásos
kínálat mellett majd a magyar konyha olyan jellegzetességét is kapni
lehet, mint a Túró Rudi. A hírt igen sok orgánum átvette, egy magyar
híroldalon még most is vezeti az olvasottsági toplistát a szenzációs
bejelentés. Az illetékesek ellenkező nyilatkozatait közlő cáfolatok
korántsem lettek ilyen népszerűek.
És jött a húsvét, ezúttal a
nyugati keresztényeké egybeesett a régi egyházi naptárt használó
keletiekével, így aztán egyazon napokon ünnepelhettek Kárpátalja
különböző felekezetű lakosai. A szomszédunk például a templomból az
éjszakai pászkaszentelés után hazatérve vasárnap hajnali hatkor
tűzijátékkal és petárdák robbantásával ünnepelte Jézus Krisztus
feltámadását (na, akkor valóban zörögtek az ablakaink), nem törődve
azzal, hogy mások esetleg igaz álmukat alusszák. Alkalmi utcabált is
rendezett: vendégeit nem invitálta be házukba (ahol feltehetőleg
családtagjai szintén aludtak – volna), hanem az utcára vitte ki az
enni-inni valót. A jövevények pedig kinyitották kocsijuk ajtajait,
maximumra húzták az autómagnó hangerejét, volt zene, vígság, kacagás.
Ugyancsak április elején történt valami, ami miatt meg éppenséggel a
kárpátaljai magyaroknak lett volna kedvük táncra perdülni.
Az
év eleji ukrajnai elnökválasztás győztese, Viktor Janukovics (Régiók
Pártja) a kampányában számos olyan ígéretet tett, amely kedvezően
befolyásolta az ukrajnai nemzeti kisebbségek szavazókedvét. Az
ígéretekben hinni persze veszélyes dolog, a kárpátaljai magyarok
többsége, szemben a megyei és a nyugat-ukrajnai trenddel, mégis az
oroszbarátként emlegetett férfiúra voksolt (és nem a nacionalista
retorikát sűrűn használó Julia Timosenkóra). Kivételesen ezúttal a
bizalom nem politikai naivitásként ütött vissza: nem vártan gyors
intézkedések következtek.
Az új irányvonal egyik erős embere, a
márciusban kinevezett új oktatási és tudományos miniszter, Dmitro
Tabacsnik szinte azonnal eltörölte az ukrán nyelvű emelt szintű
érettségit, lehetővé téve, hogy a nemzetiségi iskolák végzősei majd
anyanyelvükön vizsgázhassanak az idei tanév végén. A korábbi miniszter,
Ivan Vakarcsuk rendelete értelmében emelt szintű érettségit kizárólag
ukrán nyelven lehetett tenni. Ez igen hátrányosan érintette más
kisebbségiek mellett a kárpátaljai magyarokat is, lévén az emelt szintű
érettségi egyben főiskolai-egyetemi felvételi vizsgaként is szolgál, és a
tanult nyelven ¬– ukránul – a magyar diákok kétség kívül sokkal
rosszabb eredménnyel adhattak számot tudásukról, semmint anyanyelvükön.
Ez sokakat eleve visszatartott a továbbtanulástól, akik pedig mégis
vállalkoztak az erőpróbára, gyenge eredményükkel nem sok esélyük volt
arra, hogy bekerüljenek valamely felsőbb fokú tanintézetbe – mindezt
statisztikák is igazolták, csakúgy mint azt, hogy a várható nehézségek
megelőzése érdekében a magyar szülők ukrán iskolába kezdték adogatni
gyermekeiket. (Ami szintén rossz megoldás, hiszen egyfelől köztudott,
hogy ismereteket szerezni és készségeket fejleszteni anyanyelven sokkal
eredményesebben lehet, mint tanult nyelven, másfelől ez a folyamat
erőteljesen elősegíti a nyelvi asszimilációt, ami hosszú távon a magyar
etnikum felmorzsolódásához, eltűnéséhez vezethetett volna.)
Április elején azonban számos sajtóorgánum hírül adta, hogy Dmitro
Tabacsnik eltörölte a korábbi, a nemzetiségek, első sorban az ukrajnai
oroszok által erősen sérelmezett törvényt, ekként nyilatkozva: „Egyetlen
miniszternek sincs erkölcsi joga ahhoz, hogy fiatalok tízezreit
nyilvánvalóan hátrányos helyzetbe hozza, hiszen világos, hogy az orosz
vagy magyar nyelvű iskolák végzőseinek kisebb esélyük van az ukrán
nyelvű feladatsorok sikeres megoldására, mint az ukrán iskolák
tanulóinak.”
Lám, míg korábban elszenvedői voltunk az ukrajnai
hivatalos kurzus oroszellenességének (hiszen az ukrán nyelv előtérbe
helyezése első sorban nem a másfélszázezres magyarság, hanem a
tízmilliós ukrajnai orosz kisebbség anyanyelvhasználatának a
visszaszorítása érdekében történt – ez utóbbi ugyanis a nacionalista
irányzat képviselői szerint tényleges veszélyt jelen az ukrán
identitásra), addig a mostani politikusok oroszbarátságának a farvizén
hajózva lehetőség mutatkozik oktatási rendszerünk presztízsének a
visszanyerésére.
Mindez persze erős nemtetszést váltott ki az
ukrán nacionalisták körében, akik máris a miniszter menesztését
követelik. Főleg azután, hogy Tabacsnik más egyébbel is felhívta magára a
figyelmet, szerinte például felül kell bírálni a nemzeti elfogultság
okán tényeket ferdítő ukrán tankönyvek anyagát. Tudva, hogy az egyik
legutóbbi földrajzkönyvben az jelent meg, hogy Ukrajna (!) térképét
valamely egymillió éves mamutagyaron találták meg a tudósok, és
emlékezve arra, hogy nem is olyan régen az iskolásoknak „írd le az ukrán
ősember egy napját” címmel kellett dolgozatot írniuk – a miniszternek
ez a véleménye nem látszik megalapozatlannak.
És még mindig csak
a szeszélyes hónap első felében jártunk, amikor sor került a
magyarországi parlamenti választások első fordulójára. Én ugyan április
11-ét hagyományosan a magyar költészet napjának tekintem, napközben
versekre, lírikusokra gyakran, politikusokra viszont egyáltalán nem
gondoltam, blogomban haikukat adtam közre arról, szerintem mi is a
költészet
(Éteri lárma. / Halálba ütközött a lét / korpuszkulája),
felidéztem magamban azokat a tanulságos alkalmakat, amikor éveken át
ezen a napon megyei szavalóverseny zsűrielnökeként igyekeztem okosakat
mondani elszánt és félénk, tiszta hangú és mutáló iskolások
szavalatairól. Este héttől aztán persze mégis rámeredtem a televízióra:
lássuk, sikerült-e a pártoknak bekaszálniuk annyi szavazatot, mint
amennyit az előrejelzések jósoltak.
El is indultak volna az
adatok, de aztán… – ezt fölösleges folytatnom, mindenki emlékszik arra,
mi történt. Magam nem tudom eldönteni, hol és miben hibázott a jogalkotó
és/vagy a jogértelmező és/vagy a végrehajtó apparátus, de A
kampánycsend visszatér című háromórás tragikomédiának és az egész
kialakult helyzetnek volt némi sajátosan magyaros íze. Hiába, valamit
jól elcseszni is tudni kell! Amikor negyed tizenegy után dőlni kezdtek
az adatok, már bizonyos fásultsággal fogadtam azt, amit végül is
nagyjából előre lehetett tudni.
A két forduló közt vagyunk, de a
választási meccs lényegében lefutott, és a gólarányokon se igen lehet
már változtatni. Számomra kétséges, tud-e majd okosan bánni a Fidesz a
túlhatalommal, és a példátlan felhatalmazással élve nem a saját
érdekeiket teszik-e majd a közérdek elé. Nyolc év alatt olyannyira
kiéheztek a hatalomra, hogy kétséges, falánkságukat meg tudják-e
zabolázni. Az én fülem számára „az emberekre” is túl gyakran hivatkoznak
ahhoz, hogy elhiggyem: valóban érdekeiket képviselik. Mégis szeretnék
bízni abban, működni fog az az egyszerű igazság, miszerint sikeres
kormánya (és sikeres kormányzó pártja) csak sikeres országnak lehet.
Hogy a demokrácia nehezen kiküzdött vívmányai sérülni fognak, arra sokan
már most mérget vennének – magam azt gondolom, némi népi bölcsességeket
ide öltve, hogy a kását nem eszik olyan forrón, és talán az ördögöt sem
kell megjelenése előtt a falra festeni. Az, hogy a Fidesz egyedül lesz
felelős a kormányzásért, sok szabadsággal jár, de talán még több
megkötéssel (mind az országos, mind a nemzetközi színtéren): ami majd
ezután történik, azért csak őket terheli felelősség, nem lesz kire
mutogatniuk.
Az MSZP-t, úgy gondolom, méltán büntették meg a
szavazópolgárok az elmúlt évek gyönge kormányzati teljesítményéért és
mindazért, ami még lelkükön szárad. Nyilatkozataikat furcsállva
hallgatom: több önkritikát, a vereség elismerése mellett több alázatot
és bizonyos „megrendültséget” várnék tőlük, annak beismerését, hogy
valamit mégiscsak nagyon elrontottak. Bárhogy is szeretnék másra
hárítani: mégiscsak övék a legfőbb felelősség azért, hogy a) sem az
ország aggasztó problémáit megoldani, b) sem a baloldali értékek
presztízsét megtartani nem tudták. (Ha a kettőből csak az egyik sikerül,
továbbra is élveznék nemcsak az én szimpátiámat, hanem hajdani
szavazóikét is.)
A legkedvezőtlenebb fejlemény persze a Jobbik
térnyerése. Megdöbbentő, hogy ma Magyarországon nagyjából minden hatodik
ember a támogatója azoknak az eszméknek, amelyeket ez az erő képvisel.
Nem kétséges, hogy a demokrácia igazi próbája az lesz: sikerül-e ezt az
erőt távol tartani a tényleges hatalomtól. Ha nem, az egy politikai
földcsuszamlás veszélyével fenyeget, s ez bizony sokkal súlyosabb
következményekkel járhat, mint akár egy bekövetkező ungvári földrengés.
(Ungvár, 2010, április)
Megjelent: Mozgó Világ, 2010/május
