Balla D. Károly
Anyám titka
Egy manzárdőr feljegyzéseiből, 2009.
jan.
Anyám meghalt, most nem tudom, hogy
viselkedjem vele szemben, mondogatom magamban a József Attila-sort
hetek óta. Zavarban vagyok, különösen néhány napja, amióta kiderült, mit
titkolt el előlem életében az anyám, mi az, amit jogom lett volna
megtudni – ám csak halála után jutott tudomásomra.
Nem
mondhatnám, hogy felhőtlen volt a kapcsolatunk az utóbbi időben. De azt
sem – ha már időjárási képet használtam – hogy viharfelhők gyülekeztek
volna egünkön. Nem számított a viszonyunk sem egyértelműen borúsnak, sem
napsütésesnek, inkább valami megfáradt fény szüntelen áradásáról
számolhatok be (ez felőle érkezett) és fel-felélénkülő hűvöskés szélről
(ez pedig éntőlem fújt).
Kamaszkorom kezdetéig, mint a
kisfiúknak anyjuk iránt általában, feltétlen volt iránta a rajongásom.
Dackorszakomban azonban ellene fordultam, erélyesen visszautasítottam
túlszeretését – aztán nagyjából úgy maradtam. Vajon ő hibázta-e el a
dolgot azzal, hogy akkor is, mindenáron körülvett majomszeretetével,
amikor önérzetes nagyfiúként ez bennem tiltakozást váltott ki? Vagy én
voltam túl konok, talán kegyetlen is, amikor, mert kényszerzubbonynak
éreztem, lefejtettem magamról túláradó és külsőségek sokaságában is
megmutatkozó szeretetét, gondoskodását, aggódását? Jaj igen, a folytonos
és hangsúlyosan kinyilvánított aggódása! Amelyet keménykedő kamaszként
egyenesen gyűlöletesnek találtam, és nem mással, komiszkodással
bosszultam meg. Minél jobban aggódott, én annál több okot adtam az
aggodalomra, sőt, hálátlanul kigúnyoltam, viccet csináltam erősen
eltúlzottnak vélt óvásából. Szépíthetném utólag azzal, hogy így akartam
elütni az egész féltősdinek a komolyságát, így próbáltam feloldani
értem-szorongása görcseit – de nem, inkább ösztönös visszavágás volt ez,
amellyel azonban hol akarva, hol akaratlanul, de állandóan sértettem,
nem egyszer kétségbe ejtettem. Végeredményben elkövettem a legnagyobb
gonoszságot, amelyet gyerek követhet el anyjával szemben: nem hagytam
magam szeretni. Mindez azonban mit sem változtatott az ő feltétlen
odaadásán.
Aztán felnőtté válásommal lassan enyhült
szembenállásunk, huszonéves koromra kialakult köztünk egy „már és még”
viszony, ő csak annyi szeretetet árasztott felém, amennyit még el tudtam
fogadni, én pedig csak annyira pattintottam vissza a labdákat, hogy még
éppen kezelni tudja ellenállásomat, ne okozzon neki fájdalmat. Közben
pedig, ha nem is úgy, mint kiskoromban, de persze, hogy szerettem, épp
csak ezt az érzést vissza kellett fognom, mert ha engedem felszínre
törni, akkor nála újra megindul a féktelen túláradás, és mivel bizonyos
lehettem abban, ez engem újra komisszá tenne, igyekeztem hát elejét
venni az egymást gerjesztő folyamatoknak. Így telt el felnőttkorom
negyedszázada közös életünkből. És jött nála az öregedés, a betegedés,
a gyengülés – és sajnos egyiket sem tudta természetesen kezelni.
Sérelmesnek nem is annyira azt találta, hogy nem képes (vagy mert
nehezére esik, inkább nem akar) elvégezni, megtenni bizonyos dolgokat,
hanem azt, hogy ezeket más végzi el és más teszi meg helyette. Más
vezeti a háztartást, más intézi a család dolgait, ő maga pedig ellátásra
szorul. És hiába a szívesen és odaadással végzett gondoskodás: a
kiszolgáltatott ember, kellett megtapasztalnom, könnyen arra adja a
fejét, hogy bántsa azokat, akik kiszolgálják. Vagy azzal, hogy semmibe
veszi munkájukat (mint menyéét), vagy azzal, hogy szünet nélkül és
általában bántó hangnemben kritizálja törődésüket (mint apámét).
Együttélésünk utolsó évei, amelyek már ennek a furcsa családi
összjátéknak a jegyében teltek, bennem hol szelídebb-megbocsátóbb
érzelmeket váltottak ki, hol pedig élesebb elutasítást – összességében
pedig mind jobban eltávolodtam anyámtól. Igazságérzetemet bántotta
magatartása, ugyanakkor érzelmi kiégésem és passzív szembehelyezkedésem
állandó lelkifurdalással járt, folyamatosan hálátlannak, bűnösen
közömbösnek, bántóan elhárítónak ítéltem saját viselkedésemet. És
miközben kibeszélni egyszer sem sikerült a belső konfliktusokat (minden
még oly szelíd szóvátétel is csak rontott a helyzeten), aközben szántam
is anyámat, láttam reménytelen erőfeszítését, ahogy a semmibe
kapaszkodva akarja magát magasabbra emelni.
Most, hogy meghalt,
gyanakodva figyelem a szívembe visszatérő szeretetet: vajon nem csupán a
kegyelet csalja-e elő.
*
Azt
hinné az ember, csak romantikus regényekben és filmekben létezik
olyasmi, hogy egy szereplő felnőttként tud meg valamit családi
múltjából: eltitkolt testvér, édesnek gondolt mostoha, eltagadott
korábbi házasság, bűnöző múltú rokon, tabuvá nyilvánított származás… Ám a
napokban magamnak is szembesülnöm kellett valami hasonlóval, amit anyám
egész életében nemcsak hogy eltitkolt előlem és bátyám elől, hanem
apámnak is megtiltotta, hogy elmondja nekünk. Ezt esetleg indokolhatták a
háború utáni félelmek, no meg gyerekfejjel talán igazán meg sem
értettük volna, de vajon elfogadható-e, hogy felnőtté válásunkkor nem
bízta ránk: felvállaljuk-e avagy mi is inkább titokban tartjuk.
Most, hogy anyám meghalt, apám egy hónapig bírta a hallgatás, aztán úgy
döntött, hajdan tett fogadalom ide vagy oda, mégiscsak elmondja nekem
az igazságot.
Bizony nem gondoltam volna, hogy ötvenkét évesen
még bármi újat megtudhatok magamról. Még kevésbé azt, hogy most, a dolog
fényre derülésével visszamenőleg is egészen új értelmet nyernek olyan
történések és vonatkozások, amelyek mögött korábban másféle okokat
sejtettem. Valahonnan bensőmből jöttek hosszabb ideje bizonyos
késztetések, kicsit talán furcsálltam is őket, de józan eszem persze
mindig megmagyarázta, mit és miért cselekszem és gondolok. Természetes
emberi megnyilvánulásoknak tűntek, egy kívülálló őszinte gesztusainak –
holott mindvégig, anélkül, hogy erről sejtésem lett volna, magam is
érintett voltam.
A nagy titok pedig annyi, hogy anyai nagyapám
zsidó ember volt. A század (a huszadik) elején, megházasodása előtt,
alighanem székely menyasszonya kedvéért tért át református hitre, s
akkor magyarosította nevét is Rosenthalról Rónára. A szülők református
hitben nevelték csaknem húsz évvel később született anyámat is, aki apja
zsidóságát, így a maga származását is haláláig elhallgatta, csak
apámnak árulta el, némileg szégyenkezve, mielőtt férj-feleség lettek.
Apám – mostani elbeszélése szerint – akkor egyáltalán nem ütődött meg a
vallomás hallatán, megnyugtatta jövendőbelijét, hogy ugyancsak
református családjukban mindig is nagy tisztelettel tekintettek Jézus
népének a sarjaira. Ezen felül pedig egy kis friss vér egészen
bizonyosan az utódok javára válik.
Apám jó titoktartónak
bizonyult, és még most, anyám halála után is kicsit röstelli magát,
amiért megszegi a neki tett ígéretét. Ő egyébként már rég elmondta
volna, de hát „anyátok nem engedte”.
Én meg érdekes módon nem
tudok megdöbbenni a nagy késéssel érkező hír hallatán. Inkább csak
simán, köznapian örülök neki, mintha valamelyik rég hordott ruhám
zsebében váratlanul találtam volna egy igen kellemes tapintású szép
kavicsot. És miközben lassan rájövök, nem egyszerű kövecskét, hanem
értékes talizmánt tartok a kezemben, aközben ezer dolog eszembe jut, és
nem győzök csodálkozni. Például azon, hogy vajon miért is tartottam
fontosnak éppen tíz éve részt venni a Szombat c. zsidó folyóirat
novellapályázatán egy megfelelő témájú írásommal, s miért is voltam
annyira büszke első helyezésemre, hogy minden részletesebb életrajzomban
azóta is szerepeltetem elismeréseim sorában? Meg azon, hogy vajon miért
éreztem már-már kényszeres késztetést arra, Tejmozi című elbeszélésemet
egy zsidó szertartás szerinti házasságkötés képeivel zárjam? Vagy,
amikor megtudtam, hogy anyám kedves barátnőjének van egy eredeti kipája,
miért kértem el tőle (ide is adta; itt pihen egy ajándék-dobozon Évám
íróasztala fölött)? És miért bólintottam elégedetten arról értesülve,
hogy lányomnak zsidó fiú udvarol?
Vagy ami ezeknél
sokkal-sokkal fontosabb: miért vállaltam elvi és érzelmi közösséget
azokkal, akiket meghurcoltak zsidóságuk miatt, miért is gondoltam a
holokausztot a civilizáció legnagyobb szégyenének, és miért utasítottam
el mindig a leghatározottabban az antiszemitizmus minden
megnyilvánulását (pl. kilépésemmel a Magyar Írószövetségből)?
Eddig
azt hittem, mindez nem több (de nem is kevesebb!), mint egy
európai kultúrember természetes viselkedése, egy kívülálló szimpátiája
és felelősséggel vállalt szolidaritása. És most nyilvánvalóvá vált, hogy
magatartásom egyszerre több is, meg kevesebb is. Több, mert
egy sokkal mélyebb összefüggés befolyásolta habitusomat, ha tetszik:
megszólalt bennem a vér szava. De sajnos kevesebb is, mert amit eddig a
sokat üldözött néppel való tudatos közösségvállalásnak gondoltam, arról
kiderült, hogy voltaképp csak ösztönös önvédelem volt. Ambivalens érzés:
nyertem is, vesztettem is valamit. Amióta ezt megértettem, zavarban
vagyok, nem tudom, hogyan viselkedjem magammal szemben.
Megjelent: Mozgó Világ, 2009/február
