Balla D. Károly
Alla leleplezése
Ideje felfednem az igazságot. Nem mintha
a közvéleményt égetően foglalkoztató titokról vagy világra szóló
átverésről lenne szó, ám bizonyos irodalmi berkekben mégis tudnak
Alláról, neve, versei és naplói megjelentek nyomtatásban, életrajza fent
volt a Wikipédián, megtalálja a Google, kritikák és tanulmányok
foglalkoztak regényben is megrajzolt alakjával – kilétét mégis homály
fedi. S bár ennek eloszlatására senki sem tett kísérletet, szerkesztők,
kritikusok, irodalomtörténészek soha nem vonták kétségbe valódiságát,
mindenki elfogadta azt, amit közöltünk vagy amit elhallgattunk róla,
most mégis úgy érzem, ideje, hogy a titokzatos nőalakról lehulljon a
lepel.
Lássuk a tényeket.
Alla Bilo-Rak, a kevéssé ismert
rétoruszin költőnő 1951-ben született Kárpátalja keleti csücskében,
Tiszavirágfalván (Tiszovicja). Életében alig tucatnyi verse jelent meg
járási és üzemei lapokban. Filológiai furcsaságként néhány szonettjét
külön kis füzetben adták ki a II. Összrutén Világintegrációs Kongresszus
tiszteletére Ottavában. Feldolgozatlan kéziratos életműve egy magát
megnevezni nem kívánó, Tiszaújlakon élő magángyűjtő birtokában van.
A későbbi költőnő Hariszja Rak néven
látta meg a napvilágot. Nagyapja, Roman Rak a XX. század elejének ismert
vándorprédikátora volt, egyik kidolgozója és hirdetője az ún.
ruszolatin-elméletnek, amely cáfolja a ruténok szláv eredetét. Nézetei
és a húszas-harmincas években kifejtett felforgató tevékenysége miatt
többször összeütközésbe került a csehszlovák hatóságokkal, családja az
állandó zaklatások miatt faluról falura vándorolt. Egyik fia, Italo Rak,
eleinte apja nyomdokaiba lépni látszott, ám később – talán a frissen
berendezkedő szovjet rendszer retorzióitól félve – felhagyott az
igehirdetéssel és mozgó szatócsüzletet nyitott: hosszú szőrű hucul
szamarak vontatta echós szekérrel járta a falvakat, petróleumot, tűt,
cérnát, cukrot, sót árult, illetve cserélt állatbőrre, élelmiszerre.
Szaporodó családja mindenhová követte, s ha télen az embermagasságú
hótorlaszok elzárták az utakat, hónapokra ott rekedtek egy kis községben
vagy hegyi pásztor tanyáján.
A kis Hariszja legelőbb szép hangjával
keltette fel szülei figyelmét: mindent elénekelt, amit a parasztoktól és
bacsáktól vagy a templomban hallott. Amikor apja a hatvanas évek végén
egy Alpinyiszt márkájú táskarádiót vásárolt, a kislány az összes slágert
megtanulta (később, midőn publikálni kezdett, keresztnevét állítólag
nagy példaképe, az orosz popsztár Alla Pugacsova tiszteletére
változtatta meg). Verseket már ekkor írogatott, igen sajátos ruszin
nyelven, amelyben egyaránt előfordultak a már csak bibliákban, egyházi
liturgiákban élő ószláv szavak és a nagyapa nyelvújító latinizmusai és
románizmusai. Később kifejezésmódjába beemelte az orosz szleng nyelvi
fordulatait is.
Fiatalon ment férjhez és igen hamar
megözvegyült. A nála jóval idősebb Mikola Bilo élmunkás állattenyésztő
volt egy Rahó környéki állami gazdaságban, nemigen tolerálta felesége
írói ambícióit. Eleinte örült annak, hogy hitvese nem asszony-nevén
írogat az újságokba, utóbb mégis féltékeny lett sikereire és ő
ragaszkodott a kötőjeles névhasználathoz. Kívánsága végakarat lett:
gyomorpanaszait ekkor már csak az egyre több pálinka csillapította, így
sosem kezelt fekélye perforált, rosszullétét ivócimborái részegségnek
hitték – s a késve hívott orvos már csak az exitust állapíthatja meg a
falusi kocsma füstös gerendái alatt.
Az akkor még alig húszéves gyermektelen
özvegy egy világtól elzárt tanyára költözött a Fekete- és a Fehér-Tisza
összefolyásánál. Az akkori divatnak megfelelően nutriát tenyésztett,
üzletelt, járja a vidéket, közben naplóírásba kezdett, ezt akkor is
folytatta, amikor kezdődő tüdőbajával előbb kórházba, majd szanatóriumba
utalták.
Az évek során egyre teltek a kockás
iskolai füzetek, ám a negyvennél alig idősebb írót senki sem fedezte
fel. 1995-ben váratlanul, a kőrösmezői körzeti klinikán bekövetkezett
haláláról sem vett tudomást az irodalmi közvélemény. Hagyatéka rejtélyes
módon került a tiszaújlaki magyar könyvgyűjtőhöz, aki féltékenyen őrzi
az alig érthető nyelven rótt lapokat.
A fentieket egy 1988-as publikáció
alapján foglaltam össze. A közlés az életrajz mellett Alla Bilo-Rak
három versét is tartalmazta – fordításomban. A folyóirat főszerkesztője a
megjelenés után gratulált munkámhoz, egyben roppant sajnálatosnak
találta, hogy az igen tehetségesnek látszó költőnő ilyen fiatalon hunyt
el, s biztatott további műfordítások elkészítésére. Született is még 3-4
adaptáció, ezek különböző lapokban napvilágot láttak. Ám buzgóságom
ezzel alábbhagyott.
Az ügynek a következő lendületet az
internet adta 2003-ban. Akkor napi frissítésű webmagazinként működött a
honlapom, egyebek mellett több külső szerző naplóját is tartalmazta.
Éppen nem írt senki új jegyzetet, nekem viszont nagyon viszketett a
tenyerem, hogy valami friss anyaggal aznap is szolgáljak olvasóimnak.
Így hát megkértem Évát, fordítson le egy bejegyzést Alla naplójából. Nőm
ráállt, estére már örvendhettek oldalam látogatói a sajátos hangulatú
lírai szövegnek:
„meztelenül álltam, ahogyan minden
reggelen, míg ablakom testemre nem szabta a kert darabját, s végre
felöltözhettem, ma pont rám illett az almafa, eltakarta a
hiányosságaimat, slankított, mint a hosszanti csíkozású ruha, ezért
hálából a délelőtt folyamán lemetszettem a batulról száraz gallyait,
majd a hernyóktól hemzsegő ágakat műanyagvödörbe gyűjtöttem, a szőrös
férgek továbbra is ugyanolyan állhatatosan araszoltak az
összezsugorodott leveleken körbe-körbe, azt sugallták, a behatárolt tér
bennük válik végtelenné, ezért érezhetik magukat boldognak saját
nyomorúságukban, csak a boldogtalan Nyina Mikolajovna folyt szét a
szomszéd kertben, és nyivákolt azon az összetéveszthetetlen hangon,
ahogyan kizárólag ő és a vörös macskák szoktak, befogtam a fülem, és
arra gondoltam, milyen kár, hogy Nyina Mikolajovna nem cirpelni szokott,
mint a tücskök, az kellemesebb lenne, talán beleveszne a sipítozása a
hibátlan rezgésbe, beépülne a mennyei kórusműbe, nem jelentene többé
veszélyt, mert önállóan megszűnne létezni, megemelkedne egészen a
kupolákig, és Nyina Mikolajovna örege, a kis sztárik attól kezdve
templomba járna, ahogyan jó ideje már mindenki a környéken, a szép
színes üvegek széthullanának a délelőtti napsütésben, hunyorogva
összerakná belőlük az egyetlen mesét, amelyhez ragaszkodik, pedig tudja,
hogy semmi sem igaz az egészből, csak a tejfehér, mert ezt mindig meg
kellett ennie, ha a hajdinára tejet öntött Nyina Mikolajovna, aki
nyivákolásával rám hozta a frászt, hát vigyáztam, nehogy megzavarjon,
mellélépjek, és összetapossam a körtéket, terítve volt velük az udvar,
nem csoda, egész éjszaka rázta a szőkekörtefát a szél, a viharnak is
körteillata volt, mintha kisült volna az egész kert, újra kell írnom,
valamivel muszáj helyettesítenem, különben elviselhetetlenül üres, az
almafa is csak addig hajlongott benne, amíg fel nem mentem a szobámba,
becsuktam és befüggönyöztem az ablakot”
Ez volt Alla nagy újjászületése. Éva
jóvoltából szépen szaporodtak a szövegek, s kirajzolódott belőlük egy
megragadó, titokzatos, szertelen, de öntörvényű fiatal nő nagyszerű
alakja. A kép sokban eltért attól, amilyennek életrajza és versei
alapján képzelhettük, Éva azt például azonnal kijelentette, hogy az ő
Allája ki nem állhatja Pugacsovát, egészen bizonyos, hogy nem tőle
kölcsönözte keresztnevét.
Az internetes naplóközleményekhez nem
fűztünk semmilyen magyarázatot, mindig az adott nap keltezésével jelent
meg, s egy koromfekete, hosszú hajú leány arcát illesztettem a szöveg
felső sarkába.
És jöttek az olvasói visszajelzések…
Különösen egy szolnoki levéltáros fiatalember „szeretett bele” Allába,
már-már olyan mértékben, hogy egy idő után fel kellett fednünk előtte a
valóságot: több oka is van annak, hogy álmai asszonyával nem
találkozhat.
Éva időközben lezárta első
novelláskötetét, új elbeszéléseken dolgozott, amelyek egy része a
titokzatos naplóíró és a szövegeit megszerző könyvgyűjtő alakja köré
rendeződött. Mígnem ez a motívum olyan erősnek bizonyult, hogy regényt
lehetett rá építeni. Olyan művet, amelyben nemcsak a lefordított
naplószövegek szerepelnek, nemcsak előkerülésük-megszerzésük története
bontakozik ki a szerelmi és rokoni szálak szövedékéből, hanem feltárul
az ismeretlen nőhöz közel férkőző, titkait a szövegei révén megfejtő
műfordító lelkivilága is. A Méhe nélkül a bába című Berniczky-regény
kritikusai kivétel nélkül foglalkoztak a két nőalak bonyolult
viszonyával, egymásba hatoló, azonosuló és egymástól elhasonló
entitásukkal, a műfordításnak, mint nem csupán nyelvi és filológiai
aktusnak, hanem pszichés metamorfózisnak a problémájával. Bizonyára
igazuk volt: Éva egy kicsit Allává írta magát munkája során.
Az elemzők egyike sem sejthette, hogy
ennek a férfiakat elszédítő szláv szépségnek, a bábaasszony elveszett
leányának a sorsa azzal kezdődött, hogy megfordítottam a nevemet.
Károly Balla, olvassuk csak hátulról, Allabylorák, azaz Alla Bilo-Rak…
Előbb volt meg a név, minden azután
született. Kitaláltam egy nem létező nyelvet, a rétoruszint (a rétoromán
analógiájára alkottam, nem sokat törődve azzal, hogy utóbbi a rómaiak
által Rhaetiának nevezett, nagyjából az Alpok keleti felén található
vidékről kapta a nevét), és eljátszottam a lehetőséggel, hogy ebből a
nyelvből verseket fordítanék magyarra (az eljárás elég elterjedt az
irodalomban…). Aztán az én sutácska Allámat Éva újrateremtette, igazi
női lelket lehelt belé, ráaggatta a regényesség teljes ruhakollekcióját,
mindezt olyan hitelesen, hogy a talált és fordítani kezdett kézirat
mögött akár létező szerzőt is sejteni lehessen.
Így vezetett az út a bohó
anagramma-ötlettől az alapos műgonddal megteremtett képzetes valóságba,
ahol is – efelől nincs semmi kétségem – Alla most épp a róla szóló
regényt fordítja egyszemélyes anyanyelvére.
Megjelent: Mozgó Világ, 2011/március
