Balla D. Károly
A súly és a tömeg
Utoljára harminc évvel ezelőtt volt
tanítványom, és bizony nem számolhatok be oktatói sikeremről – nem
csoda hát, hogy most ódzkodtam egy aktuális kérésnek eleget tenni. Akkor
a tudományoknak megszállottan hódoló sokadik éves egyetemista voltam,
rajongtam választott tárgyamért, a fizikáért, és elfogadhatatlannak
tartottam, hogy a szűkebb baráti körünkhöz tartozó egyik leányzónak a
húgát elhúzták az egyetemi felvételin – éppen fizikából. Felajánlottam,
hogy órákat adok neki – van egy évünk, ha csak hétvégeken találkozunk,
ez akkor is elég az alapos felkészüléshez. Mivel Beregszász mellett
laktak, úgy oldottuk meg, hogy egyik hétvégén ő vonatozott be Ungvárra, a
másikon én ruccantam ki Beregszászba. Ez utóbbi alkalmak igencsak
kedvemre voltak, mert a délelőtti és délutáni másfél-másfél óra mellett
és között jutott idő barátkozásra, ráérős beszélgetésre,
zenehallgatásra, film- és olvasmányélmények megbeszélésére (és egy finom
vasárnapi ebédre is, amit visszautasítani, mint egyetlen fizetségemet, a
szülőkkel szembeni udvariatlanság lett volna).
A két nővérrel
kis szobájukban eltöltött idő igen kellemesen telt, ezek az alkalmak
legszebb huszonéves kori emlékeim közé tartoznak. Bár ízlésünk sokban
hasonlított, mindig akadt vitatkozni valónk – és nekem igencsak
kapaszkodnom kellett, ha tájékozottságban és gyors észjárásban nem
akartam alattuk maradni. A jóízű beszélgetéssel hármasban töltött órák
mindig felvillanyoztak, új inspirációt adtak akkor már napi gyakorlattá
vált versírói elfoglaltságomhoz. A két leány alakja külön-külön is, de
együtt különösen nagy teret foglalt magának gondolat- és
érzelemvilágomban. Kicsit talán beléjük is szerettem. Hol egyikükhöz,
hol másikukhoz vonzódtam jobban, leginkább talán mégis kettősüket,
együttes előfordulásukat kedveltem. A hasznosan töltött fél nap után
gyakran el is vittem őket táncolni az akkor vidék-szerte legendás Fehér
Kő étterembe. És bár fiatalabbikuk simulékony jelleme, alkalmazkodása,
lágysága volt számomra a megközelíthetőbb, nőiesebbnek is őt találtam,
minden szempontból őt tekintettem a szerethetőbb személyiségnek – egy
potenciális szerelem kialakulását mégis inkább a keményebb vonásokkal
rajzolt idősebb nővérrel tartottam elképzelhetőnek: izgatott
különlegessége, néha a durvaságig nyers modora, keménysége, konoksága,
és nem utolsó sorban a szokványostól merőben eltérő észjárása, gyakran
férfilogikával működő technokrata gondolkodása. Meg talán az is, hogy az
esélytelenek derűjével kerülgethettem: legbátortalanabb közeledéseimet
is azonnal csuklóból kontrázta. Verset mégis írtam hozzá (jelesül első
kötetem címadó versét: Álmodj zenét) – de ettől az egyetlen szellemi
aktustól eltekintve, akárcsak húgával, vele is maradtunk a tiszta
fiú-lány barátságnál.
Amennyire
felemelőek voltak a diskurzusaink hármasban (mondjuk az éppen akkor
felfedezett Buñuel-filmekről vagy egy kezünkbe kaparintott Dalí-album
képeiről), annyira siralmasan ment a tanulás az ifjabbik gráciával. Azt
már első óráink során felmérhettem (a newtoni mechanikával kezdtük),
hogy tanítványomat bizony nem véletlenül húzták el a felvételi vizsgán,
őszintén szólva még azon is csodálkoztam, miként tudott e tárgyból
leérettségizni (no meg: vajon miért is akart éppen a mérnöki karra
bejutni?). Teljesen hiányzott nála az a fajta gondolkodásmód, ami ehhez a
tudományághoz szükséges. Az egzakt ismeretek iránti elfogódottságomban
már-már úgy láttam, hogy a valóságérzékelése is hiányos, mivel egy
aláhulló golyóban, lejtőn csúszó téglában, kilőtt lövedékben képtelen
meglátni a fizikai testet, képtelen problémaként felismerni az effajta
helyzeteket, és képtelen azon nagyszerűségükben érzékelni és megfejteni
az erő, a tömeg, a sebesség, a gyorsulás, az idő és a megtett út
összefüggéseit. Első feladatomul tehát azt tűztem ki, hogy
megszerettetem vele a fizikát. De semmire sem mentem a lelkesedésemmel,
az Öveges József könyveiből merített izgalmas példákkal, hiába áradoztam
arról, mi felemelő érzés, ha a konkrét helyzetekből levonható általános
törvények révén átéljük a világ megragadhatóságát és lépéseket tehetünk
az emberi megismerés göröngyös, ám gyönyörű útján. Amelyen elindulni ő
láthatólag vonakodott. Megnyesegettem hát az ambícióimat, megszerettetés
és lelkesítés helyett áttértem az anyag száraz átadására. Amíg
magyaráztam, nem is volt semmi baj: általában tudta követni a leíró
részeket, ha visszakérdeztem, értelmezve felmondta a hallottakat, nem
volt nagyobb gondja a matematikai apparátus használatával sem (a
matekban láthatóan járatosabb volt, mint a fizikában). Mégis menni fog
ez, gondoltam elégedetten. Ám amikor a következő alkalommal tovább
akartam lépni, kiderült, hogy az előző óráink anyagát tökéletesen
elfelejtette, szinte semmit nem volt képes felidézni abból, amit egy
héttel korábban tökéletesen érteni látszott. Kezdhettem hát elölről.
Hogy ne kelljen folyton a korábbiakra
visszatérnem, házi feladatul szabtam számára, hogy amit vasárnap átadok,
azt hét közben a könyvből bebiflázza. De ehhez nemigen fűlött a foga, a
következő héten rossz diákként – de bájos mosolyát és nőiségének egyéb
kellékeit felhasználva – sorolta a kifogásait és kibúvóit, miért nem
tanult meg egy betűt sem a feladott leckéből. Nem tudtam rá haragudni,
de elsiklani sem akartam a történtek felett: ahelyett, hogy nagyvonalúan
továbbléptem volna az anyagban, örökösen visszakanyarodtam a már
átrágott témákhoz. Addig nem zárhatjuk le a mechanikát, makacsoltam meg
magam, amíg meg nem tanulja egyszer s mindenkorra, mi a különbség a
tömeg és a súly között. Konokságért ő sem ment a szomszédba, hétről
hétre alapos módszerességgel elfelejtette, miben is áll e két fizikai
mennyiség között az alapvető eltérés.
Nem is jutottunk túl a newtoni mechanikán.
Óhatatlanul ezek az emlékképek merültek fel bennem, amikor egy tőlünk
nem messze lakó, az irodalom és művészetek iránt erősen érdeklődő
fiatalember szülei azzal kerestek meg, elvállalnám-e fiuk okosítgatását.
Szabadkoztam: egyrészt nincsen erre feljogosító képzettségem (a fizikát
7, a bölcsészetet 9 elvégzett szemeszter után hagytam ott), másrészt
valószínűleg eléggé rossz a pedagógiai érzékem (a fenti eseten kívül
erre más bizonyítékom is van: gyerekeinket iskolás korukban nem igazán
tudtam korrepetálni, percek alatt ideges lettem, felemeltem a hangomat –
hogy lehet ezt nem tudni!!? –, s miután párszor pityeregve távoztak,
később már nem is kértek segítséget). Harmadjára pedig: egyáltalán nincs
a fejemben olyan rendszerezett ismeretanyag irodalomból vagy bármi
másból, ami alkalmas lenne az átadásra, illetve aminek kívülem bárki más
hasznát vehetné. (Igen: én adaptálódtam a saját tudásomhoz, megtanultam
abból gazdálkodni, amit mohó tudásvágyam éveiben nem túl nagy
rendszerességgel felhalmoztam, belekapva hol a reál-, hol a humán
tudományokba, habzsolva, de meg nem jegyezve a görög mitológiát,
alapismeretek nélkül előreszaladva a filozófiában az
egzisztencializmusig, irodalomban, zenében, festészetben évszázadokat
átugorva jutva a legmodernebbekig. Kialakult az ízlésem, van véleményem a
világról és annak dolgairól – de ezek külön bejáratú, saját használatra
szóló viszonyulások, amelyek gyakran anélkül hatnak, hogy meg kelljen
fogalmaznom őket – hát mit kezdhetne ezzel olyan valaki, aki nem én
vagyok?
De a szülők győzködtek:
nem érettségire vagy egyetemi felvételire kellene felkészítenem az
ifjút, egyiknek utána van, a másikkal nem is próbálkozik: mesterembernek
szánják, szakmát tanul (műbútorasztalos és restaurátor lesz) – nekem
inkább az általános műveltségét, szépérzékét kellene palléroznom, és
hát, ami ennél is fontosabb, ha van neki olyan, akkor a költői
tehetségét kibontanom. Jól emlékeznek rá – érvel egymás szavába vágva a
mama és a papa –, milyen széleskörűek az én ismereteim, már az iskolai
dolgozataimban a görögöktől idéztem, verseket is a írtam a faliújságba,
tantárgyi vetélkedőkön jeleskedtem, később pedig milyen ékesszólóan
beszéltem történelmünk nagyjairól mindenféle évfordulós rendezvényen,
milyen okosakat mondtam szavalóversenyek zsűrielnökeként… Na és hány
„szép” könyvet írtam!
Nehéz
helyzetbe kerül az ember, ha olyanok kérnek szívességet, akik
félig-meddig barátai – ráadásul a hiúságára igyekeznek hatni.
A nálam valamivel idősebb papát „magyar
mozgolódásaink” idejéről ismerem, egyik motorja volt a beregszásziak
első szervezetének még az 1980-as években, amikor a hatóságok
éberségének hiánya okán egy irodalmi-művelődési klubból nőhetett ki a
beregi magyarok érdekvédelmi szervezete. De az is ő volt, aki 1991-ben
elsők között szállt szembe az akkori vezetőséggel, főleg az
autonómia-vita okán (emlékszem, akkor azzal érvelt, hogy a kárpátaljai
magyar autonóm körzetet vagy ki kellett volna kiáltani a moszkvai puccs
idején, netán közvetlenül utána, vagy pedig (mivel ezzel elkéstünk és
megvártuk a független Ukrajna létrejöttét és megerősödését) a kérdést
csakis Ukrajna politikai vezetőinek előzetes megnyerése után érdemes
napirendre tűzni: ő hajlandó Kijevbe utazni és az ügyben néhány korsó
jófajta beregi bor kíséretében és jövőbeni kárpátaljai gazdag
vendéglátások ígéretével eljárni – vannak bizonyos összeköttetései,
ismer fontos embereket, akik ismernek még fontosabbakat. Ha azok
rábólintanak, akkor van értelme beadványt írni, kérvényezni, állást
foglalni, nyilatkozatot tenni. Sosem tudjuk, meg, milyen eredménnyel
járt volna sajátos lobbyzása, de annál alighanem nagyobb sikerrel
kecsegtetett, mint az 1991. decemberi népszavazás, amelyben Kárpátalja
lakossága óriási többséggel voksolt a terület autonómiájára – utóbbi
hozadéka ugyanis éppen a semmivel egyenlő, az ukrán törvényhozás még
csak napirendre sem tűzte a kérdést az elmúlt közel két évtizedben
(ennyit a népakaratról, avagy a tömeg politikai súlyától).
A mama meg éppenséggel iskolatársam volt,
hetvenvalahányban egymás mellett ültünk tanintézetünk
komszomolbizottságában, őtőle vettem át a roppant fontos megbízatást, a
Vörös Nyomolvasók munkacsoportjának a vezetését, amely csapat
tevékenysége irányításom alatt lényegében abból állt, hogy a győzelem
napján, május 9-én meghívtuk az iskolába ugyanazt az egy veterán
kommunistát (akit elvben minden alkalommal mi kutattunk fel – így
olvastuk a vörös nyomokat), és aki minden esztendőben elmesélte
ugyanazokat a frontélményeit – a találkozóról aztán a helyben készült
fényképek és az országos évfordulót méltató újságkivágások
felhasználásával úgynevezett tematikus albumot állítottunk össze
(veretes mondatokból álló összekötő szövegét magam fogalmaztam), ezt
minden évben bemutattam az össziskolai beszámoló-választó
komszomolgyűlésen, majd leadtam a pártitkárnak, aki elégedetten betette
az „internacionalista klubnak” berendezett osztályterem egyik
szekrényébe (a többi hasonló mellé) – és ezzel a dicső munkánk arra az
évre le is zárult.
Nos, hát hogyan
utasíthatnám vissza két ilyen szülő kérését? Mindketten részei a
múltamnak, egy-egy darab történelem. S ha még hozzáteszem, hogy a
mamával az irodalom berkeiben is együtt kezdtünk csalitozni, amikor is a
Kárpáti Igaz Szó c. napilap melletti ifjúsági irodalmi stúdió
gondoskodott arról, hogy az ifjú tollforgatók a szocialista realizmus
oly kívánatos elveihez és módszeréhez igazodjanak, és elárulom, hogy
akkori kolleginám egyetlenegy megírt és félénken felolvasott lírai
etűddel évekre elnyerte e társaság örökös tagságát (noha soha többet nem
írt semmi mást) – akkor talán érthető, hogy a mostani felkérésére
rábólintva abban is bíztam, talán a csemete sem sokkal termékenyebb a
mamánál, így én az elmepallérozásra fektethetem a súlyt, nem pedig
tömegével írt zsengék elbírálására. Százszor inkább művelt bútorasztalos
legyen belőle, semmint oktatói botom csinálta költő.
Megjelent: Mozgó Világ, 2010/június
