A büszkeség melege

Egy manzárdőr feljegyzéseiből, 2009. szeptember.

Megelégedéssel olvastam egy ukrán portálon, hogy Ungváron szobrot állítanak a lámpagyújtogatónak. Erről a foglalkozásról nyilván mindenkinek A kis herceg meglátogatta ötödik bolygó és annak lakója jut eszébe, az a szánandó és szeretni való fickó, aki híven követi a parancsot, a naplemente pillanatában meggyújtja, napkeltekor pedig eloltja egyetlen lámpáját azóta is, hogy a bolygó forgása felgyorsult, s így percenként kell a műveletet elvégeznie. Hiába kínozza a fáradtság, erőt vesz magán, gyújt és olt rendületlenül, pedig aludni szeretne leginkább.
    A még csak tervezetében meglévő ungvári szobor azonban nem Antoine de Saint-Exupéry kedves hősének fog emléket állítani, hanem a valóságban létezett ungvári lámpagyújtogatónak, aki ifjúkoromban városunk igen jellegzetes figurája volt. Regényes alakjához legendák kötődtek, mindenki tudott róla valamit, de soha senki nem vette a fáradságot, hogy a teljes igazságnak utána járjon: a többséget kielégítette a lehetőség, hogy néhány bennfentes információt felelevenítsen a különös emberről mindannyiszor, ahányszor csak feltűnt a Korzón. Tudod, hogy mielőtt megőrült, két diplomát is szerzett? – kérdezte ilyenkor rutinszerűen az egyik ungvári lakos a másiktól; a másik bólintott, persze hogy tudja, s hozzátette, ismeretei szerint a pasas hat világnyelvet beszél. Még ám olyan szinten, licitált rá az előző, hogy a külföldi lapokban a keresztrejtvényt is megfejti.
Télen-nyáron ugyanabban az öltözékben járt: nadrágba be nem gyűrt ing, zakó, mindkettő kigombolva úgy, hogy szőrős melle jól látszott minden évszakban. De soha nem fázott, mintha inkább izzadt volna a legcsikorgóbb télben is. Az ungváriak úgy tudták, matrac nélküli vassodronyon alszik fűtetlen lakásában, tejen és kenyéren él, és minden szabad idejét olvasással tölti.
Járása kicsit kacsázó volt, tekintete égő, egzaltált. Beszéde hadaró, nehezen érthető. Sietve lépdelt, egyik kezében elmaradhatatlan nyűtt táskájával, amely a legkurrensebb filozófiai tárgyú könyveket rejtette, másikban a nagy laposfogóval. Pontosan a Korzó középvonalán haladt, innen iramodott hol egy bal, hol egy jobb oldali üzlethez. Itt szerszámával felnyúlt a mások által soha meg nem figyelt kapcsolóhoz, fogójával elfordította annak vékony, szögletes tengelyét, mire felgyulladt az adott üzlet neonfelirata. Így ment végig sötétedéskor a belváros néhány utcáján, nyomában felizzott a hetvenes évek szocialista dizájnja. Hajnalban megismételte útját, sorra eloltogatta a vibráló betűket.
    Ez volt a dolga, a munkája, az irodalmi kollégáéhoz hasonló buzgalommal gyakorolt hivatása.
    A készülő szoborról szóló cikkben azt írják, létrával járt és a közvilágítás lámpáit gyújtogatta. Meglehet, korábban ezt a feladatot is ellátta (mintha nekem is rémlene, hogy biciklit tolt, azon vitte a létrát), de amikor én korzózó fiatalember lettem, akkorra a közvilágítást már központilag kapcsolták ki és be, emberünknek csupán a színes neoncégérek, üzletnevek maradtak.
Esti munkája során két állandó barátja kísérte. A kissé szintén őrültnek tartott festőművész és a jeles, teljesen normális költő-műfordító. Nem tudni, mi okból szegődtek mellé, de szinte mindig vele voltak, amikor emberünk az utcákat rótta. Hallgatták heves beszédét, maguk ritkán szóltak. Nem mentek szorosan mellette, mert sétapartnerük szélesen gesztikulált és kacsázó-imbolygó járása is több teret igényelt az áltagosnál. Ha egy idegen közelükbe került, hiába hallgatózott: semmit sem tudott kihámozni a kusza mondatokból. Ők hárman azonban remekül megértették egymást, alighanem közeli barátságba kerültek a napról napra szaporodó, közösen megtett kilométerek mértékében. Az ungváriak pedig találgathatták, ugyan miről is beszélgethet a festő, a költő és a bölcseleti könyveket cipelő kétdiplomás elmeháborodott.
Arról is csak feltevések voltak, mibe őrült bele. Emlegettek alkoholizmust csakúgy, mint megrendítő szerelmi csalódást. A vérmesebb elképzelések a KGB ármánykodásáról is tudni véltek: a titkosszolgálat így tett ártalmatlanná egy vérbeli ellenzékit.
A legendáriumhoz némiképp én is hozzájárultam, amikor bizonyos valós motívumokat felhasználva tízegynéhány éve novellát írtam a különös alakról, aki akkorra már eltűnt utcáinkról, égi fények gyújtogatójává szegődve. Az én verziómban A főilluminátor című írásom hőse abba őrült bele, hogy a diplomadolgozatához készített, nagy kartondobozban tartott kétezer jegyzetcéduláját ellopták a diákszállóból.

Sok mindent gondoltam, csak azt nem, hogy programozó matematikusi végzettséggel rendelkező fiam DJ-ként fog bekerülni az újságba és a tévébe. Igazából már azt is nehéz megértenem, az olyan fajta zeneszolgáltatás, mint amilyent ő művel, mitől kap egyéni arculatot. Nem ismerem a folyamatot, miként szerez népszerűséget egy modern lemezlovas, aki már nem tesz fel lemezeket, hanem a laptopjáról nyomatja a talp alá valót, nem igazán értem, miként válik a táncos összejövetelek kedvelt „előadójává” – de hát elfogadom, hogy ez így van, és elhiszem, hogy a számítógépes technikával összemontírozott zeneszámok és effektusok egyéni kompozíciónak minősülnek, és ha jól van összerakva a cucc, akkor a közönség méltán emeli pajzsára a dízsít. Fiam művészneve egyre gyakrabban szerepel plakátokon, hasonszőrű társaival „fellép” ungvári és vidéki rendezvényeken. Legutóbb az egyetemi ifjúság számára szervezett nagyszabású mulatságon, amelyre már a média is felfigyelt, négyszáz fizetővendég ugrált úgy, ahogy ő fütyült. „Kerestél te valaha egy bulizással 800 hrivnyát?” – kérdezi büszkén másnap délben, amikor végre kikászálódik ágyából. Én meg a közel száz dolláros gázsi súlyát méregetve eltűnődöm azon, jól döntöttem-e, amikor az irodalmat választottam a magam bulijának.
    Persze azért végez programozói munkát is, leginkább ezt is éjszaka (ilyenkor vannak vonalban, vagyis online-kapcsolatban a munkatársak), és mivel nagy az alvásigénye, természetes, hogy buli-mentes napokon sem igen keveredik elő ebéd előtt a szobájából. Már megszoktuk: kicsit olyan, mintha egy másik időzónában élne. Ugyanez vonatkozik a lányunkra is, aki talán a bátyjánál is jobban szeret aludni, s akit a budapesti egyetemi élet ugyancsak rászoktatott az éjszakázásra. Itthon töltött szünidei napjain sem történt másként: éjszakánként ült a laptopja előtt, részben szórakozással, részben munkával töltve idejét (a tanulás mellett webdesign-megbízásokat teljesít), éjjel 2-3 körül oltott lámpát, s aztán aludt tizenkettőig, fél egyig.
    El is csodálkoztam, hogy visszautazásához a reggeli (és nem a déli) vonatot választotta. Hogy Csapon elérje a járatot, majdnem hajnalban kelt, ami számára nem kis erőfeszítést, mondhatni: nagy hőstettet jelentett. Mi ez a nagy elszántság, kérdeztem, nem lenne elég estére felérned Budapestre? Nem, válaszolta. Megyünk a Meleg büszkeségre, a felvonulásra, az délután kezdődik, oda kell érnem. Ezen kicsit azért elcsodálkoztam. Megmagyarázta: ő és a barátja fontosnak tartják ezt az eseményt, és azt is, hogy heteróként kiálljanak a homoszexuálisok ügye mellett.
    Nem álltam meg, hangot adtam kételyeimnek. Elmondtam, egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy az egyébként nemes ügy szolgálatának valóban jó módja-e egy ilyen demonstráció. Elvből is, meg úgy is, mint számos kisebbségi státussal áldott-átkozott, magam persze a legtermészetesebb módon híve vagyok a toleranciának és egyenjogúságnak, a másság tisztelete nálam alapérték, de nem tudom, amikor ilyen parázs indulatok izzanak, okos dolog-e felvonulni. Vajon nem kontraproduktív-e az ilyen megmozdulás: ahelyett, hogy közelebb hozná az elfogadást, nem inkább az elutasítást növeli-e? Aggályaim meghallgatásra találtak, de a most már tudott célú hajnali kelés szándékán mit sem változtattak. 
    A lányunk részvétele elleni másik motívum persze a féltés volt. Elég jól élnek emlékezetemben a korábbi évek dühödt ellentüntetői – ki örül annak, ha törékeny gyermeke oda megy, ahol akár atrocitásokra is számíthat?
    Hiába olvastuk-hallottuk, milyen komoly a rendőri biztosítás, azért másnap csak bennünk volt a frász. Lányunk derűs tartalmú és a teljes rendről szóló smse sem volt elég: az internetes portálokon követtem percről-percre, hogyan halad a menet végig az Andrássy úton. Fellélegezni mégis csak akkor tudtam, amikor már azt üzente, szerencsésen hazaértek. Furcsállva tapasztaltam, hogy a megnyugváson kívül egy másik érzés is belekeveredett ebbe a délutánomba. A büszkeség melege.