Balla D. Károly
Visszhang
– Hogy vagy?
A kérdés szokatlanul tompának, színtelennek hatott az
amúgy visszhangos szobában, amely máskor minden kiejtett szót, halk sikolyt
vagy sóhajtást hosszan dédelgetett, végiggörgette a csupasz, fehér falak
mentén, felszivárogtatta a mennyezetre, lecsepegtette a több helyen feketévé
kopott linóleum-padlóra, majd újra összegyűjtötte foszlányait a légtérben, valahol
a légypiszkos, csupasz villanykörte alatt, hogy úgy hasson, mintha minden
elhangzott szó, minden keltett nesz állandó lakójává válna a szobának, és
mielőtt átköltözne valamely titkos, képzetes térbe, előtte még, ha enyésző
erővel is, de újra s újra hangot ölt, ismétli magát, hogy visszavonhatatlanná
váljon.
A mostani kérdés azonban tompán koppant, nem pattant
vissza sem a függőleges, sem a vízszintes síkokról, nem csengett tovább a nő fülében,
emléke nem maradt ott a férfi ajkán – egy perc teltével már egyikük sem tudta,
egyáltalán elhangzott-e a kérdés, s ha igen: melyikük tette fel, kitől várt
választ, s megválaszolható-e bármi is, amire itt, amire most kérdeznek rá,
ebben a váratlanul visszhangtalanná vált, elszigetelt betegszobában, az idő
folytonosságából felfüggesztett, dimenzióiból kisiklatott pillanatban, amikor
már nem tudni, mi történt előbb és mi utóbb, minek mi az előzménye és mi a
következménye, és a hallgatás, amely a kérdés elhangzása előtt vette kezdetét,
az miben különbözik attól a csendtől, amely azóta terpeszkedik közöttük, s
vajon ha visszafelé forgatott filmen látnák magukat, nem volnának-e megkülönböztethetetlenül
hasonlatosak mostani önmagukhoz?
A férfi felkönyökölt fektében, óvatosan megfogta a feléje
nyújtott csésze fülét, de nem volt bizonyos abban, kívánja-e a kávét, mint ahogy abban sem, ha
most szürcsölni kezd, azzal nem tesz-e valamit túlhaladottá, elévültté, nem
menti-e fel ezzel a gesztussal önmagát és a nőt az alól a maradék kényszer
alól, amely elvárja, hogy a kérdések megválaszoltassanak. Fogta, tartotta a
csésze fülét, anélkül, hogy a további cselekvésre rászánta volna magát.
A nő a maga kávéjával leült a szoba egyetlen székére,
lerúgta vászoncipőjét és meztelen lábfejét bedugta a férfi paplana alá
melegedni. A férfi forró combja egy rándulással válaszolt a hideg érintésre,
ettől csészét tartó keze is megingott, s mintha a megzavart mozdulatlanság
hatalmazná fel erre, mégis a szájához vitte a gőzölgő feketét.
Mindazok az apró zajok, neszek, amelyeket eközben
ejtettek, fokozatosan felmetszették a zsibbadt süketséget, és amikor a nő
kanalával kavargatni kezdte a maga kávéját, a betegszoba megtelt csilingeléssel,
mint valami ez alkalomra komponált zene dallamával.
Ettől kezdve a szoba helyreállított eredeti akusztikája
mintha visszamenőleg is érvényesült volna: rákúszott a férfi ébredésének
kisiklatott pillanatára, restaurálta az akkor tompán koppanó kérdés hangterét,
mégpedig olyan hitelességgel és intenzitással, hogy a nő felnézett csészéjéből,
picit félrehajtotta fejét, mintha hallgatózna, mintha fülelne, s találgatná,
mely irányból, s vajon neki érkezik-e a kérdés.
A helyzet fonáksága, amely abban állt, hogy a beteg,
lázasan fekvő férfi az ő hogyléte felől érdeklődik, nem lepte meg különösebben
a nőt. Már csak azért sem, mert a tegnapi mondatok kötötték le, a férfi már-már
fájóan kitárulkozó érvelése – vajon meddig kellett volna várnia erre a
vallomásra, ha nem jön ez a kis belázasodás –, így talán az ő figyelmének az
iménti hiánya miatt vesztette el akusztikáját a szoba, visszhangját a kérdés.
Ám most, a fém és a porcelán magakeltette harangjátéka után a feltett kérdés
újra érvényre jutott. A nő érezte, nem kerülheti el a választ, ugyanakkor
fogalma sem volt, mit felelhetne.
Kattogva teltek a haladék másodpercei, elfogyott a
szürcsölés, az ajtó fölül levált egy fél tenyérnyi olajfesték-pikkely és
vitorlázva libbent a mosdókagyló alá. A folyosóról zajok, beszédfoszlányok
kezdtek beszüremkedni: érkeztek a rendelő orvosok, a nővérek – és lassan az
első betegek is.
A férfi nyelve alatt újabb kérdések csomósodtak össze,
szerette volna tudni, meddig kell itt maradnia (avagy, mellékesen: miért kell
egy klinikán betegszobának lennie, amikor a szomszédban több száz ágyas kórház
terpeszkedik), s ha már úgy hozta a véletlen (ugyan, történik-e bármi is velünk
véletlenül!?), hogy ebben a börtöncellánál alig nagyobb és barátságosabb sivár
helyen mondhatta el legszebb vallomását, akkor nem hiába tette-e:
megváltozott-e valami a nőben, mutat-e majd szemernyi hajlandóságot arra,
amiről korábban hallani sem akart.
A nő kinézett a maszatos üvegű ablakon. A közeli reptér
kifutójáról látható erőlködéssel épp elrugaszkodott egy kis AN-24-es, de hangja
nem ért fel a hegyre. Balrább az egyetem néhány korpusza látszott: azok a
szürke falak, amelyek között hat éven át ültek együtt, oly közel kerülve
egymáshoz, hogy azóta csak távolodhattak.
Hiába követte a nő tekintetét, a férfi fektében nem sokat
látott az ablakon túli világból, csak a folyótól kerülgetett dombok kontúrjai
rajzolódtak az ég alá szürkén, kicsit elmosódva, mintha a régi emlékek
homályosságára utalnának. Karjában mégis megbizsergett a régi úszások emléke, s
ez furcsán keveredett azzal a zsibbadással, amelyet mostani kényelmetlen, könyöklő
testhelyzete okozott. Üres csészéjét a szekrénykére tette és visszafeküdt. A
paplan alatt megkereste a nő hideg lábfejét, ujjait alig érintve a bőrhöz
járatni kezdte fel és alá, a bokától a lábszár kezdetéig. Mindennek semmi köze
nem volt sem az elmúlt éjszakához, sem az évente együtt töltött néhány héthez,
amikor egymásnál vakációztak, mint ahogy az elmosódott körvonalú dombhoz és a
vízparti ölelésekhez sem. Amihez a hideg lábfejnek és a rajta futó lázas
ujjaknak köze volt, az valami megfoghatatlan torlaszként terpeszkedett
közöttük, nem volt hasonlatos sem falhoz, amelyet igyekezhettek volna
megbontani, nem hasonlított a távolságra, amelyet áthidalhattak volna, inkább
az idővel mutatott rokonságot, a felborult folytonossággal, amely az egymás
nélkül töltött percek kiszolgáltatottságából építkezett. Azokból a
pillanatokból, amikor nem melegedhettek egymás takarója alatt, amikor
elfelejtődött receptoraikban az érintés, amikor csaltak és csalattak, amikor a
nő meghallotta háta mögött az utána lopakodó magány félelmetes lépteit, amikor
a férfit csaknem kitoloncolták, amiért új állampolgársága megszerzése előtt
elvált feleségétől, amikor a nő nem értette, főorvosi kinevezése után miért
sírja végig az éjszakát, amikor a férfi hiába hajszolta a sikert és a nő hiába
mondott le eszményeiről, amikor nem segített alkohol és altató, sem felejtés,
sem emlékezés. Igen, az égető szúrás a szemhéj mögött, a szorítás a mellben, az
üresen ásító lakás vagy a reggelre idegenné váló partner, a soha meg nem írt
levelek, a nem vezetett napló, a be nem vallott gyengeségek, a szégyellt
önzetlenség és a kötelező önzés, a nemzeni nem akart és megfoganni nem engedett
új élet, az elkapart seb, a kifekélyesedő hiány – ennek volt köze a leheletnyi
simogatáshoz, ez tette érvénytelenné ebben a börtöncellánál alig barátságosabb
betegszobában az evidenciákat, ez borította fel a kötöttségekre hivatkozó
észérveket, helyezte hatályon kívül a külső elvárásokat és a belső megfelelni
akarást, ez törölt el minden munkahelyet, szerződést, állampolgárságot, beteg
szülőt és eladhatatlan családi házat, hálát és ragaszkodást, tartozikot és
követelt, jogot és kötelességet – a lelkiismeret színültig tömött, túlsúlyos,
átkozott, tovább nem cipelhető hátizsákját.
A nő érezte, a haladék kattogása abbamarad. Egyszersmind a
levegő is mintha elfogyott volna körülötte. Szédülni kezdett, zsibbadt az ajka,
szeme előtt ijesztő fekete leplek lobogtak, úgy érezte, minden erő elszáll a
testéből. Félt, hogy egyre erősödő fülzúgása miatt nem tudja majd megállapítani,
vajon tompán koppan-e avagy élesen, visszhangosan csendül az, amit kimond:
– Köszönöm, jól.
(1995)
