Balla D. Károly
Mézeskönyv
A jövő abban
különbözik a többi igeidőtől, mondta egyszer tanár ismerőse, hogy nem lehet
artikulálni. Ezt ugyan nem értette egészen pontosan, őszintén szólva ő a múltat
vagy a jelent se nagyon tudta volna artikulálni, most mégis ez jutott eszébe,
mert egészen váratlanul, ami azelőtt nemigen fordult elő vele, tapintható
intenzitású sugallata támadt. Ahogy Péter bemutatta a nőnek, ő még jóformán rá
sem emelte tekintetét, még meg se nézte, zöld-e a szeme vagy kék, még azt sem
állapíthatta meg, egyáltalán tetszik-e neki, és mégis azonnal tudta, köze lesz
hozzá, kapcsolatba kerül vele, sőt, a kapcsolat jellegéről is eléggé pontos
elképzelései voltak, de ez már kevésbé lepte meg.
Egy perccel
ezelőtt még magában ült az asztalánál, kedvét lelte az egyedüllétben, csupán az
bosszantotta, hogy a holnapi ebédjegyét, amelyre már nem lesz szüksége, mert
reggel elutazik, nem tudta a konyhán sem pénzre, sem valami tartós
élelmiszerre, sajtra, konzervre, esetleg gyümölcsre beváltani. A tálalóasszony
nagyon furcsán nézett rá, amikor a kérésével előállt, pedig ugyan mi különös
van abban, ha nem hagy veszendőbe menni egy neki járó szolgáltatást. Igaz,
ingyen jutott hozzá, de a konyhán ezt nem tudhatják, a többség fizetett érte,
azaz a jegy konkrét pénzösszegben kifejezhető értékkel rendelkezik, és mivel ő
ezt az értéket holnap nem tudja leenni, teljesen logikus, ha vagy pénzben, vagy
legalább valami elvihető élelmiszerben szeretné kiváltani. Ehet ma dupla ebédet
vagy kétszer vacsorázhat, mondta gúnyosan vagy inkább megvetőleg a zsíros arcú
asszony, amin ő egyáltalán nem sértődött meg, épp csak látta, túl nagy adagokat
porcióznak ki a tányérokra, és hát nem is szereti ő annyira sem a rizst, sem az
édeskés mártásban lucskossá ázó húsgombócot, hogy két adaggal megbirkózna.
Megkérdezte még, mi lesz a vacsora, rántott csirke tarhonyával, hát bizony neki
abból sem kell repeta. Igazán lehetne ebédre mondjuk krumplistokány, vacsorára
meg túróshaluska, ezekből másfél-másfél adagot kérne, és ezzel szépen le is
nullázná az ebédjegyét. De így?
Ha nem, hát nem,
kisomfordált a konyháról, tálcára szedte mindazt, ami a mai főétkezést
jelentette, és letelepedett egy üres asztalhoz. Örült, hogy senki sem zavarja;
ha már nem igazán kedvére valóak a fogások, legalább beszélgetnie ne kelljen.
A leves felénél
tartott, amikor feltekintve meglátta a túlvégen az egyik szervezőt a nővel.
Bólintottak egymásnak, és ő folytatta volna ott, ahol abbahagyta, de Péter
szinte azon nyomban megjelent az asztalánál, gyere, ülj át hozzánk, és már
vitte is a tálcáját. Ő is határon túli, mutatta be a nőnek, mintha ez lenne a
legpontosabb azonosítási lehetőség. Elhadarták a nevüket. Ő szokás szerint
annyira koncentrált arra, a sajátját el ne tévessze, hogy a nőét alig hallotta,
annál is kevésbe, mert ebben pillanatban olyasmit tapasztalt, amit soha
azelőtt: sugallata, erős sejtelme, határozott előérzete támadt: ehhez a nőhöz
köze lesz, szinte már látta, amint este felviszi a szobájába, mondjuk azzal az
ürüggyel, hogy megkóstoltassa vele az otthonról hozott akácmézet, de lehet, nem
is lesz szükség semmilyen ürügyre, csak egymásra néznek majd, cinkos mosoly fut
át az arcukon, és már lopakodnak is fel a lépcsőn.
Nem tudta
eldönteni, örüljön-e a megérzésének és a várható beteljesedésnek vagy inkább
bosszankodjon, amiért a nőt meg kell majd hívnia egy italra, talán még a mézét
is megeszi, aztán a reggeli búcsúzkodás feszengései, kell-e ez neki, hiányzik-e
éppen az elutazási előtti napon, kárpótolhatja-e a be nem váltott ebédjegyért,
vagy azért, hogy a várban csak a könyvek egy részét vették át és fizették ki,
valaki folyamatosan beleköp a levesébe, ellátja a nemzeti könyvtárat az odaáti
friss könyvekkel, pedig milyen jó kis üzlet volt ez, otthon végigjárni a
kiadókat, érdeklődést tanúsítani, no ezt szívesen megvenném, ha lenne rá
pénzem, a legtöbb helyről nehezebb táskával jön el, mint ahogy odament, utazás
előtt kiválogatja a javát, ezzel lesz tele a bőröndje, fontosabb, mint eggyel
több váltás fehérnemű, könyv és méz, cipelheti, legalább szeretné a mézet, a nő
biztosan csodálkozni fog, miért ezt hozza otthonról elemózsiának, talán beszél
majd neki a méheiről, de arról aligha, hogy a kis dögök tartják el, mióta
kirúgták a kerámiagyárból, jönnek tavaszonta a benti hideg vidékekről a
méhészek, ahol a tartós fagyok és a kései virágzás miatt nem érdemes
kiteleltetni a családokat, felvásárolják a szaporulatát, ez a jó üzlet, jobb,
mint a mézzel piacolni, jobb, mint a könyvekkel felcaplatni a várba, mit
tudhatja ez a nő, cuppog majd nagyokat, nyalogatja a száját, nahát, ez igazán
finom, fog áradozni, na csak ez kell még, inkább meg sem kínálja, jól jön még
az a maradék üvegcse a vonaton hazafelé, a reggelinél eltesz hozzá két zsemlét,
egy palack ásványvizet már vételezett a tegnapi fogadáson, senki sem látta,
amikor a táskájába süllyesztette, mindenki részeg volt, a sok étel is
ottmaradt, megbontott borok, üdítők, no, hát ő az egyik ásványvizesre
visszacsavarta a kupakot, zsupsz, eltüntette, ha meglátják, legfeljebb azt mondja,
éjszaka mindig megszomjazik és nem bírja ezt a klórozott városi vizet, nekünk
otthon harminckét méter mély a kutunk, vitte volna másfelé a beszédet, abban
olyan a víz, hogy harapni lehet.
Szintén
alapszervezeti elnök, kérdezi a nőtől a leves és a húsgombóc között, Péter válaszol
helyette, dehogy, Regina festőművész, a tavalyi konferencián az ő tárlata volt
a kísérőrendezvény, aha, eszik tovább, lehet, mégsem kínálja meg mézzel, talán italra sem hívja
meg, felviszi a szobába, megdöngeti és kész, egyikük sincs abban a helyzetben,
hogy udvarolgatni kelljen, még hogy festőművész, újabb ingyenélő, naphosszat
heverni a padlásszobában és várni az ihletet, aztán összemázolni vásznat és
papírt, selymet és kartont, látott ő már ilyen tárlatokat, mindenki okos képet
vág, töprengő pofával fürkészik a sok szörnyűséget és összebeszélnek
tücsköt-bogarat, ő ki nem tenne ilyesmit a szobája falára, hogy nap mint nap
látnia kelljen, brrr, még csak az hiányozna. Jövőre ismét képzőművészeket
hívunk, büszkélkedik Péter, talán ő sem szereti itt ezeket az írókat, túl sokat
beszélnek, roppant fontosnak tartják magukat, a délelőtti előadó is, mit össze
nem hordott, legalább ez a nő, ez hallgat, még meg sem szólalt, a nevén kívül
nem mondott semmit, talán neki kellene szórakoztatnia, de hát még nem végzett
az ebéddel, majd utána.
Felvetted már az
útiköltségedet, kérdezi Péter, naná, hogy fel, jószerével ezért jött, ki se
töltötte volna a jelentkezési lapot, ha nincs a kísérőlevél alján az apró betűs
megjegyzés, kik igényelhetnek teljes ellátást és útiköltség-térítés; vonattal
érkezett?, kérdezi az ügyintéző hölgyike, gépkocsival, mondja ő szemrebbenés
nélkül, és már adja is a forgalmit, az hány kilométer is, érdeklődik a
hivatalnok, ő megmondja, kicsit felkerekíti, mit tudják ezek itt, mennyi az a
határtól, kiszámítják az elfogyasztott benzin árát, plusz amortizáció, talán ő
az egyetlen, aki örül, ha felemelik az üzemanyag-árakat, persze a vasúti jegyét
is megőrzi, azt otthon leadja a járási szervezetnél, hátha kifizetik, de nem
fog szívóskodni, pedig tudja jól, abból a mindenféle támogatásból jutna bőven
ilyesmire, ő legalább valóban elutazott, törődött a vonaton, cipekedett,
hallgatta a sok sületlenséget a tanácskozáson, a járási elnök meg ki sem teszi
a lábát, mégis szép summákat elszámol utazásokra, tudja ő jól ezeket a piszkos
ügyeket, ha nagyobb főnök lenne, ő is ezt tenné, de az alapszervezetnek nincs saját
költségvetése, neki végig kell csinálnia az egészet, de holnap már elutazik,
elege van, bánja fene a holnapi főzeléket.
Köszönöm az
ebédet, mondja Regina, mi az hogy köszöni, hát neki nincs étkezési jegye? Péter
kényszeredetten mosolyog, egészségetekre, persze kávéra nem jut eszébe meghívni
őket, megbocsáttok, de nekem még rengeteg dolgom van, persze-persze, na most
mit mondjon ennek a nőnek. És maga mivel foglalkozik, előzi meg a másik, egy
alapszervezetet vezetek, és civilben, hát azt mégsem mesélheti el, hogy
kirúgták a kerámiagyárból, méhészkedem, ez jobban hangzik, ne mondja, az nagyon
izgalmas lehet, izgalmas a frászt, a sok zümmögő dög, ahogy röpdösnek
megszállottan, de most legalább rákérdezhet, aztán a mézet szereti-e, igen, nagyon
szeretem, merthogy én meg utálom, ezen nevetnek. Igyunk egy kávét, üsse kő,
ennyit talán mégis invesztál a nőbe.
Olyan
kellemetlen ez nekem, rebegi már a bárpultnál, későn érkezett meg a
jelentkezési lapom, nem vettek fel a listára, nem kaptam sem étkezési jegyeket,
sem költségtérítést, még szerencse, hogy Péter a szállást el tudta intézni,
pedig mindössze egyetlen napra akartam, épp csak hálából, amiért tavaly
meghívtak, ne gondolják, már nem tartom fontosnak. Hát igen, kellemetlen, és
holnap mikor akar utazni, igen, valóban, hát én is éppen azzal a járattal,
igen, kétszer is át kell szállni, de addig legalább együtt, és ma, van már
valami programja, hát folytatódnak az előadások, nemde, persze, de utána, utána
meg irodalmi est lesz, hát arról elszökünk, igen, ilyen cinkos összenézésre
számított, persze zöld a szeme, milyen is lehetne egy kisebbségi
festőművésznek, haha, ezt elmondja neki, talán ő is nevetni fog rajta, mégis
mással jön elő, a vacsorára pedig ne legyen gondja, arra én hívom meg, ugyan,
ezt nem fogadhatom el, hogy rám költse a pénzét, nem úgy van az, itt a fölös
ebédjegy, legalább nem vész kárba, hát ez igazán nagyszerű, megy ez, mint a
karikacsapás. És akkor mit ajánl az irodalmi est helyett, no, ez felér egy
felkínálkozással, azt mondta, szereti a mézet, hát persze, akkor a vacsoránál eggyel
több zsemlét vegyen magához és a desszertet bízza rám, csak nem mézet hord
magával, de bizony, friss akácmézet, olyan illatos, mint, mint, mint a friss
akácméz, haha, ezen megint lehet nevetni.
És mi lenne, ha
nem várnánk estig, nem volt desszert az ebédhez sem, no csak vigyázzunk, azért
nem kell ajtóstól törni a házba, de nem, nincs itt mit óvatoskodni, a cinkos
összenézés most is megvolt, és a délutáni előadás, ugyan, még majd fél óra van
a kezdésig, és különben is, maga talán szereti ezeket az írókat, na ugye.
Kifizeti a két kávét, ilyen gyors beleegyezésre azért nem számított,
szerencsére a lépcsőn senki sem közlekedik, mindenki liften jár, még az elsőre
is, hát még a harmadikra, ki is fulladnak, ahogy szaporán veszik a fokokat, no
meg is érkeztünk.
Hát, ha már itt
vagyunk, mutassa azt az akácmézet. Előhúzza a bőröndjét, felteszi az asztalra,
felcsattintja a zárat. Nahát, mennyi könyv, egy könyvbolond méhész, nagyon
izgalmas.
Lepattintja a
kupakot, a fény felé tartja az üveget, de le is teszi sebtében, megérzi a nő
forró leheletét a nyakán, megragadja, nyúl a blúza alá, dönti az asztalra,
közben a bőröndje tartalmát nézi, nem tudja eldönteni, a könyveket vagy mézet
utálja-e a jobban, figyeli, ahogy felborul az üvegcse és a sárga ragacs
ráfolyik a színes borítókra, ott egye meg a fene, legalább kidobhatja az
egészet, fújtatva esik neki a lihegő nőnek, úgy érzi, most még a jövőt is
sikerülne artikulálnia.
(2000)
