---

Balla D. Károly

Mélyen elmerülve

       Akkor lettem alkoholista, amikor Elvira a méhrákról ideiglenesen áttért a nyombélfekélyre. Éppen feljöttem a kertből, kiléptem az ajtó előtt a csizmámból és lehajítottam a koszos dzsekimet, siettem a fürdőszobába, hogy a trágyaszagtól megszabaduljak, de a küszöbön utamat állta. Megmondta. Megmondta az orvosnak. Nem annak, akihez a méhrákjával járt, hanem az ideggyógyásznak. Megmondta, hogy alkoholista vagyok, hétfőre vár a doki mindkettőnket, együtt akar beszélni velünk.

       Ha vár, hát elmegyünk, vontam vállat, és újra kísérletet tettem, hogy bejussak a fürdőszobába és végre lezuhanyozhassak. Meg sem kérdezem, hogy vele mi van, hányta a szememre. Dehogynem, persze, persze hogy megkérdezem. Nincs rosszindulatú daganata. Kis hatásszünet után még hozzátette, a vizsgálat szerint egyáltalán nincsen semmilyen daganata. Na hál' istennek, mutattam megkönnyebbülést, és szabályosan elsodortam az utamból. Már magamra zártam az ajtót, de ő még bekiabálta, talán egy kisebb mióma lehetett, ám az is visszafejlődött, így nemhogy műtétre, hanem még gyógyszeres kezelésre sincs szükség. Mondta az orvos. Ő viszont, alighogy eljött a rendelőből, a buszon ülve rájött, alighanem nyombélfekélye van. Már azelőtt is gyanakodott erre, és most egyre bizonyosabb a dologban. Hétfőn, mihelyt az alkoholizmusomat megbeszéltük, megvizsgáltatja magát a belgyógyásszal.

       Folytatta, de rám már zuhogott a víz, nem hallottam, mi tette a gyanúját bizonyossággá. Elképzeltem, amint az orvosi könyvek újra feltornyosulnak az asztalon, s hamarosan a mostanitól eltérő fejezetnél fognak maguktól kinyílni, ha felüti őket az ember.

       Méhrákos akkor lett, amikor a vártnál egy héttel korábban jött meg a vérzése és a szokásosnál kicsit több fájdalommal járt. Azelőtt timuszmirigy-gyulladása volt, még korábban kezdődő tüdőbaja, csontritkulása és hepatitisze. Közben kóros hipotónia, állandó gyomorhurut, gerincmeszesedés, tetanusz, pikkelysömör, szívelégtelenségre és olykor leukocitózisra valló tünetek. Ja és epekő, amelyhez annyira ragaszkodott, hogy sem a röntgen, sem az ultrahang nem győzhette meg. Látens epekő, ezt olyan sejtelmesen, már-már kéjesen mondta, mindig felizgatott vele, ha este az ágyban szóbahozta. Na gyógyítsuk meg azt a beteg epécskét, kezdtem simogatni a nevezett szervvel semmilyen kapcsolatban nem álló helyeken, tudok egy jó kezelési módot, és magam is csodálkoztam, ilyenkor soha nem ellenkezett. Most biztosan teherbe esett, mondta utána azonnal, pedig szedte a gyógyszereit, ezen felül elvárta,  én is vigyázzak, és még a naptári módszert is alkalmazta, szigorúan betartva a tilos napokat. Két hét múlva már mindenféle teszteket végzett a vizeletével, aztán vizsgálatra ment. Pedig érzi, valami van a hasában, értetlenkedett a negatív eredményekkel a kezében. Reggelente a vécé fölött találtam, amint öklendezett, alig tudott enni, állandóan megkívánt olyasmit, amit ezelőtt ki nem állhatott, behabzsolta, aztán kihányta. Biztosan méhen kívüli terhesség, mondta, de közben, fő az óvatosság, tovább szedte a fogamzásgátlót.

       Csak tudná, miért akar a doki vele is beszélni az én alkoholizmusomról, fogadott értetlenkedve, amikor felfrissülve, tiszta ruhában megjelentem a konyhában. Lehet, el akarja mondani, miként kell segíteni nekem, hogy meggyógyuljak. Ez tetszett neki, megebédeltünk, nagyon szeretem a főztjét, ott idegenben mindig ez hiányzott a legjobban. Amíg mosogatott, vele maradtam. Jólesett nézni, ahogy tesz-vesz, rázza a mosogatószer kiürült flakonját, rakja a tányérokat a szárítóra. Amikor felnyúlt, hogy melegebbre vagy hidegebbre állítsa a gázbojlert, lábujjhegyre kellett emelkednie. Alakja meghosszabbodott, ruhája felcsúszott vastag combja tetejéig.

       Korábban ilyenkor arra vártam, kicsöpögjön a kávé és együtt hörpölhessük. Neki biztosan nagyon hiányzik, szerette, jót tett az alacsony vérnyomásának. De önként mondott le róla, cserébe én majdnem teljesen leszoktam a cigarettáról, itthon soha nem gyújtottam rá. Talán éppen ezt a hiányt éreztem, ez munkált bennem, amikor felálltam, mögé lopakodtam, hirtelen átkaroltam hátulról, szorosan hozzátapadtam és nekinyomtam a mosogatónak. Nem állt ellen és nem is csak egyszerűen hagyta magát, belehajlott az ölelésembe, csípőjét megemelve feszült nekem.

       Érdekes, ha nem az ágyban csináljuk, utána soha nem tartja úgy, hogy most bizonyosan teherbe esett.

       Visszasimította a ruháját, kipirulva befejezte a mosogatást, ment a szobába füzetet javítani. Engem meg várt a műhelyem a fészer mögött, kicsit remegett a lábam, ahogy elindultam keresztül a sáros udvaron.

       Reméltem, végre sikerül a vadászkést befejeznem. Egész előző délután kínlódtam egy rézpánttal, sehogy nem akart ráfeszülni a szarura. Mielőtt hozzáláttam volna ahhoz, amit félbehagytam, szokás szerint felvettem, célzásra fogtam a számszeríjat, eddigi legszebb, legtöbb munkával készült darabomat. Ezért már száz márkát is ígértek, de nem adtam. Ezt magamnak csináltam, szükség esetén ne csak a két öklömre kelljen hagyatkoznom. Ha befűzöm az acélhegyű, tollvégű faragott vesszőt, akár húsz méterről is kilukasztom a bádogvedret.

       Elvira nem szereti. Talán azért, mert olyan erős, feszes a húrja, nem bírja felhúzni. Ő az apósomtól örökölt vadászfegyverre esküszik. Ha elutazom, azt bekészíti az ágya mellé a sarokba, de ha otthon vagyok, akkor is ott kell állnia a szobában, felteszi a szekrény tetejére a régi gitárom mellé. Ahogy éjjel elugatja magát a kutya, azonnal felébreszt, és elsőre mindig azt kérdezi, hol van a puska. Pedig tudja, mindig ő rakja oda.

       Ettől a vadászkéstől sem fogok szívesen megválni. Rendelésre készítettem, előleget is vettem. De minél többet dolgoztam rajta, annál jobban a szívemhez nőtt. Már ismertem a foglalat minden kis apró dudorát, simogatta a tenyeremet, szinte eggyé vált velem, amikor marokra fogtam. A pengével még sok munkám lesz, gondoltam, jófajta acél, szeretném, ha éles lenne, mint a beretva.

       Mennyivel jobb itt bütykölődni, ábrándoztam el, mint a trágyát hányni az ólban vagy a kertet ásni. De még a legnehezebb kerti munka is jobb, mint vonatra ülni, utazni fél napot, aztán leszállni abban a gyönyörű városban, és nem látni belőle semmit, csak a sivár kültelki építkezést, ahol tíz óra hosszat hordhatom a sittet, keverhetem a betont, húzhatom a csiga kötelét, hogy aztán halálos kimerültségben hozzám hasonló tizenkét szerencsétlennel osztozzam egy félig kész épület alkalmi tömegszállásán már ahhoz is fáradtan, a kézről kézre járó pornóújság kepeivel megelőlegezzem magamnak a könnyítő álmot.

       Egyszer egy hazautazás előtti hétvégén csak be kellett mennem a citybe. Mégsem lehet féléveket lehúzni a sivárságban anélkül, hogy látnám a körutat, az utcai árusok színes kínálatát, a csillogó üzleteket, a kis illatos cukrászdákat, mozik elegáns portálját, a játéktermekben villódzó szerencsét, bárok csalogató félhomályát. Sok-sok kilométert gyalogoltam, egymásnak adtak a pompázó neonfeliratok, elvarázsolt a sok káprázat, a forgatag, delejes erő vonzott saroktól sarokig, mígnem egy meghitt helyen megpihentem. Hát ilyen is van, ilyen is létezik? Ennyi ital egyetlen helyen, ilyen világítás, ilyen nők? Rám mosolyognak, mintha ismernének, kedvemet keresik, elhitetik velem, az vagyok, akinek sohasem gondoltam magam.

       Hajnalban, amikor kitántorogtam az utcára, még megvolt a havi bérem nagyobbik fele. Kimentem a pályaudvarra, megtapogattam a zsebemben a jegyemet és az útlevelemet, megvártam, beálljon a vonatom. Néztem, miféle ágrólszakadtak igyekeznek oda, ahonnan én jöttem, vagy máshová, ahol ugyanúgy élnek, mint én, és itt is ugyanazt csinálják, hordják a sittet, dobálják szakadó karral a téglát vagy hatalmas húsokat metszenek súlyos bárdokkal, ládát cipelnek, falat vésnek, fát fűrészelnek vagy halat beleznek, hogy hazavigyék a bért és odaadják a feleségüknek, aki már a kávéról is lemondott és nem fizet elő egyetlen újságra sem, akinek vastag a combja és belemenekül valami betegségbe, így talán kibírja valahogy, amíg őket várja, őket, akik sietve igyekeznek, tolonganak a feljáratoknál, mint akikkel nem közölte a hangosbemondó: soha nem lehet akkora szerencséjük, hogy lekéssék a sorsukat. Néztem, amint törötten kapaszkodnak fel a húgyszagú vagonokba, nyomulnak, tolakszanak, sietnek a kültelki sivárságból az otthoni ürességbe, néztem őket és nem szálltam fel velük. Ottmaradtam a peronon, mert tudtam, este újra oda kell mennem, még egyszer, legalább még egyszer be kell ülnöm a színes félhomályba, ellenőriznem kell, valóban úgy volt-e minden, ahogy az éjjel láttam, nem csak álmodtam vagy képzeltem az egészet, nem csak bennem pergett a színes szélesvásznú film, valóban van-e ilyen, ilyen tompa fények, kábító illatok, ilyen zsongító zene, ennyi varázsital, ilyen nők, akik kedvemet keresik, akik hosszú feszes combjukat keresztberakják a magas bárpultokon.

       Másnap a vonaton a maradék pénzemen vásárolt pár üveg sörnek köszönhetően nagyjából kialudtam a részegségemet, az egy napi késést Elvira nem tette szóvá, állapotomat talán fáradtságnak vélte, és csak miután megvacsoráztatott, kérdezte meg, mennyi pénzt hoztam haza. Nem hoztam semennyit, vallottam be szégyenérzet nélkül, ő meg nem kérdezett rá sem okra, sem okozatra, sem körülményre, sem motivációra, nem érdekelték az objektív és szubjektív tényezők, csak meresztette a szemét, mint aki nem érti, mi is történik körülötte, mi történik vele és velem, mi ez az értelmetlen história, hát nem azért töltök 35 napból 28-at külföldön, hogy pénzt hozzák, hát mi másért gondozza ezalatt ő a jószágot és túrja ő a földet, mi másért nézi esténként a plafont és rágja éjjel a paplan sarkát négy héten át, ha nem azért, hogy én pénzt hozzak, miért dobja a szegény halász vissza az aranyhalat, ha nem a háromkívánságért, miért indul el a kitagadott harmadik fiú szerencsét próbálni, ha nem a felekirályságért. Hát mit gondolok én magamnak, hogy már a mesék kegyetlen szabályait se tartom be, és az ő lemondását nem váltom be terüljasztalkámra. Elittam. Elittam az egészet, mondtam inkább hetykén, mint pironkodva, sarkon fordultam, átmentem Dezskéhez a szomszédba, aki állapotomat látva azonnal pálinkával kínált. Jól berúgtunk, de valahogy a tiszta hazai törköly ki is józanított a sok kimondhatatlan nevű itóka után. Éjfél körül tiszta fejjel botorkáltam haza és másnap, mint rendesen, mire Elvira felébredt, én már kitrágyáztam az ólat és megfőztem a moslékot. Még öt napom van itthon, számolgattam, addig példás férj leszek, és a következő havi béremet fillérre hazahozom, még a vasárnapi sörözésből és ultiból is kimaradok, azt a be nem vallott doboz olcsó cigit sem füstölöm el beosztóan, határoztam el. Így is lett. De ahogy nem tett akkor szemrehányást a dorbézolásom miatt, úgy nem dicsért meg most a takarékosságomért. Amikor hazaérkeztem, csak a méhrákjával volt elfoglalva, könyvtárból hazahurcolt hatalmas lexikonokat és barátnőktől összekéregetett színes magazinokat bújt, szörnyű eseteket váltogatott csodálatos gyógyulásokkal, rólam alig vett tudomást. Ez kicsit elkeserített, megint Dezskénél kötöttem ki, ittunk pár pohár könnyű borocskát, de még csak fejembe se szállt rendesen.

       Aztán a negatív leletek nyomására Elvira ideiglenesen áttért a nyombélfekélyre, finom célzásokkal jelezve, ezt csak átmeneti megoldásnak tartja, ilyen kis vacak kórnál nem időzhet hosszan, nyombélfekély, ez olyan szimplán hangzik. Hacsak meg nem toldja ezzel: a férje pedig alkoholista. Jó is volna, fontolgattam a penge csiszolása közben, ha annyit keresnék, naponta alaposan berúghassak belőle és elfelejthessem mindazt, ami szünet nélkül itt zsong a fejemben, a bezárt gyárat, a hasznavehetetlen szakmámat, Elvira nevetséges fizetését és ostoba igazgatóját, a sittet és betont, a rettegést, hogy rajtakapnak a fekete munkán vagy valami más szabálytalanságon, a trágyahányást, a kamionsort az utcánkban, az éjszakai kutyaugatást, jó lenne kivetni mindezt, csak fetrengeni a mámoros boldogságban, mindegy, az elegáns belvárosi bárban-e vagy Dezskével a koszos verandán.

       A kurva életbe, szisszentem fel minden indulat nélkül, amikor láttam, a vadászkés pengéje mélyen, csontig beszalad a hüvelykujjam bögyébe. Szinte spriccelt a vér, de azonnal elállt, amint teljes erővel rászorítottam a másik ujjamat.

       Körbenéztem, nem találok-e a műhelyben kötszert, de csak koszos rongyok akadtak kezem ügyébe, kiléptem hát az udvarra. Elvira ekkor jött ki a házból, kezében az apósom vadászpuskájával.

       Soha nem hittem, hogy az ember előtt bizonyos körülmények között, mondjuk a halálos veszedelem pillanatában lepereghet az élete filmje. Abban pedig teljesen biztos voltam: ha én kerülnék egyszer ilyen helyzetbe, vagy valami egészen mindennapi semmiség jutna az eszembe, olyasmi, vajon leoltottam-e az előszobában a villanyt, vagy pedig zsongó ürességgel  lenne a fejem tele, mint amilyen a nyitva felejtett tévé képernyőjén villódzik műsorzárás után. Az én történeteimhez nem kell veszély, és soha nem szólnak az életemről.

       Most mégis, amikor Elvira az udvar túlvégéből rám emelte a vadászpuska csövét, mégis elindult bennem valami képsor. De nem a vetített múltam és nem is valami hétköznapi apróság, hanem, mint máskor is, teljesen nyugodt pillanatokban, egy különös, furcsa történet, amelyről most sem volt módom eldönteni, átéltem-e valaha hasonlót, olvastam vagy csak elmesélték nekem, netán a képzeletem rögtönzi.

       Közben láttam, Elvira mintha kicsit lejjebb eresztené a puskát, céloz. Csak nem a lábamat akarja ellőni, akkor már inkább loccsantsa szét a fejemet, nincs kedvem nyomorékként leérni az életemet, gondoltam, de riadalmam nem akasztotta meg a belső történetet, amely, úgy éreztem, végtelenül lassan halad előre, s ez csak fokozta pánikomat: megrémített a lehetőség, talán nem jutok a végére, sosem tudom meg, kicsoda az, aki egy város főterét kémleli a lefüggönyözött ablak mögül, ki az, aki boltívek vonalát követi tekintetével, ki vezet autót az éjszakában, repedő jégen ki jár, kórházban ki fekszik, kicsoda keresi könyvek között a helyét, ábrándozik vonaton, hallgat tengermorajt, elcsavarja a rádió keresőjét, ki az és mi történik vele, milyen veszélyek leselkedne rá – nem, nem tudom megélni, végigjátszani, elgondolni, nincsen már rá időm, most, most jár le a végső haladék.

       Ezután gyors egymásutánban előbb belülről, az odabent zajló történetben dördült el egy láthatatlan fegyver visszhangtalanul, aztán hallottam a hátam mögül a horkanást, és utoljára dörrent el a feleségem kezében a puska. Megrázkódtam, de mivel semmilyen fájdalmat nem éreztem, nagyon lassan oldalvást fordultam és hátralestem a tompa hang irányában. A kutya pofáján a fehér tajték ekkor kezdett vörösre színeződni a kiszivárgó vértől.

       Mielőtt összerakhattam volna, mi is történt, Elvira már rám is kiáltott a tornácról: ássam el a dögöt. A felszólítás annyira ésszerű volt, hogy zavarodottságomban elfelejtettem felháborodni, megrökönyödni, nem rohantam utána, hogy számon kérjem rajta ezt az újabb örültségét. Engedelmesen már indultam volna is az ásóért, amikor belesajdult az ujjbögyömbe a fájdalom. Persze, a vágás. Ezt előbb bekötöm, határoztam el.

       A konyhában kérdőn rám emelte a tekintetét, én ekkor jöttem tudatába, egész bensőm reszket és nem tudok megszólalni, felmutattam hát vérző kezemet. Magam számára is meglepő módon abbahagyta azt, amit éppen csinált, velem kezdett törődni. Hideg folyóvízzel kimosta a sebet, jódtinktúrával átitatott egy gézdarabot, sebtapasszal a vágásra szorította, aztán jó feszesen körbe is fáslizta az ujjamat.

       Már tegnap is látta, valami nincs rendben a Lorddal, mondta ezután színtelenül. Még jó, hogy nem mart meg senkit. Amikor a szomszéd átszólt: döglött rókát talált a kerítés alatt, azonnal tudta, mit kell tennie, megértette, miért nem eszik és miért nyáladzik habosat második napja a kutyánk.

       Lesütöttem a szemem. Nem kértem számon, miért nem szólt nekem, mert pontosan tudtuk mind a ketten, én nem lettem volna képes arra, amit ő gondolkozás nélkül megtett. Nem firtattam azt sem, vajon nem félt-e, véletlenül engem talál el. Még egészen kislány volt, amikor az apja megtanította lőni, rendszeresen magával hurcolta a vadászataira. Elvira úgy bánik a fegyverrel, mint egy mesterlövész, ezért is érzi magát biztonságban, ha éjszakára a fejéhez készítheti a gyilkos szerszámot.

       Az ásó nem állt a kezemre, zavart az ujjamra csavart pólya, sokáig ügyetlenkedtem a kert végében. Amikor Lordot behúztam a gödörbe, heves hányingerem támadt, percekig öklendeztem a barackfánk tövében, a fejem meg csak zúgott, zakatolt a sok kusza gondolattól. Hirtelen nagyon torkig lettem mindennel – de nem tudtam volna megfogalmazni, pontosan miből lett elegem, csak azt éreztem, most, ebben a pillanatban bármilyen meggondolatlanságra képes lennék, magamra gyújtanám a házat, levetném magamat a hídról a mélybe, rátenném forró homlokomat a hűvös sínre, csak hogy vége legyen ennek, kiléphessek önmagamból, hátha újrakezdhetem az egészet, kedvezőbb helyen, jobb időben, lennék bárki más, bárki, aki nem azonos énvelem, aki nem is ismer engem, sosem hallott rólam, fogalma sincs Elviráról, Dezske törkölyéről, a veszett kutya teteméről, csak ül valami szellős helyen, a világ tetején, lógatja a lábát a végtelenbe, hallgatja a csendet és nem érdekli semmi, semmi olyasmi, ami engem nyom és fullaszt.

       A gyümölcsösünkben már szürkült, mire ledöngöltem a földet. Az ásóról lekapartam a rátapadt nedves rögöket, a szerszámot visszavittem a fészerbe, indultam mosakodni. De a tornácon megtorpantam. Valahogy nem akaródzott belépnem a házba. Olyan érzésem támadt, mintha még valami dolgom, fontos, halaszthatatlan teendőm lenne, amit csak Elvira távollété­ben végezhetek el, csak akkor, ha kivonom magam a köreiből, ha nem számolok vele, ha nem vagyok rá tekintettel, sem arra, amit ő jelent számomra, amire ő emlékeztet: a kimért mindennapokra, a kötelességre, arra, hogy minden cselekvésnek és a cselekvés minden hiányának következménye van, amivel szembesíthetnek, amit számon kérhetnek rajtam, amit úgy cipelek magammal, mint guberáló a koszlott zsákját. Ha eldobja, megkönnyebbül, de élete lényegét is elveszti vele.

       Álltam egyik lábamról a másikra, szórakozottan igazgattam kezemen a kötést, hol az utcára néztem ki, ahol szokás szerint alig mozdult a kamionok véget nem érő sora, hol a fészer felé fordultam azt méregetve, hány méterre állhattam innen, amikor… Hát persze, jutott hirtelen eszembe. A történet! Ami lepergett előttem, s amelyről nem tudtam eldönteni, magam éltem-e át, vagy… De mi is volt az? Miről is szólt?

       Teljes erővel koncentráltam, de egyetlen szikrányit sem tudtam felidézni abból, ami akkor és ott, a rám szegzett puska előtt lepergett előttem. Nincs tehát különbség aközött, nyugodt percben vagy veszélyhelyzetben indul-e bennem a képsor, utólag már nem tudom előhívni, mint ahogy nem tudja az sem, aki súlyos és minden részletében világosan kirajzolódó álom nyomasztó emlékével ébred reggel, hogy mire a zokniját felhúzza, már képtelen legyen bármit is felidézni a látomásaiból. És mint ahogy mindig, most is éreztem: voltaképp a görcsös erőfeszítésem az, ami nem engedi, bármi is eszembe jusson a történetből.

       No, inni kell most valamit, határoztam el, és elindultam Dezskéhez a szomszédba. De ahogy az előbb a tornácon, most a kiskapuban torpantam meg. Oppá. Holnap hétfő, megyek Elvirával a klinikára, ahol a dokival az alkoholizmusomról fogunk beszélgetni. Még képesek vért venni tőlem.

       Visszasomfordáltam. Hogy húzzam az időt, hátramentem a műhelyemhez, feltettem a lakatot, a kulcsot zsebre vágtam. Ennek máskor nem láttam szükségét, de most, hogy Lord már nincs többé... Tűnődtem, vajon a számszeríjamat nem kellene-e magamhoz venni, de úgy ítéltem meg, erre még nincs szükség.

       Egyre sűrűbb lett a sötét, már látszott pár csillag a fák fölött. Mélyet sóhajtottam és bementem a házba.

       Elalvás előtt előbb arra gondoltam, sürgősen szereznem kell egy kutyát, mire újra elutazom, már megszokjon kicsit nálunk, aztán meg arra, hátha álmomban újra előjön a történet, a mostani vagy valami egészen más, de vajon ráismerek-e, meg tudom-e állapítani, melyik is.

       Reggel enyhe fejfájással ébredtem. Jól jönne egy kávé, kívántam meg hirtelen régi reggeli szertartásunkat, amikor Elvira a két gőzölgő csészével visszabújt mellém és együtt szürcsölhettünk. Képes volt húsz perccel korábban kelni ezért az öt percnyi idillért. A fenébe is, miért romlott el minden ennyire, dühöngtem vagy inkább csak borongtam, miközben sietve magamra kapkodtam az itthoni ruhámat, hogy még indulás előtt megetessem a jószágot.

       A buszon szokatlanul szótlanok voltunk mind a ketten. Komor képpel ültünk, mint két gyógyíthatatlan beteg, akik tisztában vannak helyzetük reménytelenségével. Ugyanezt a benyomást keltettük a klinikán is, amíg sorra kerültünk.

       Miután bemutatkozott, a doki leültetett minket, majd eléggé hosszan és unalmasan beszélt  az alkoholizmusnak nevezett nemkívánatos társadalmi jelenségről, amely a családok ennyi és ennyi százalékában a partnerek elhidegülésének az oka, ennyi és ennyi esetben váláshoz vezet stb., stb. De a mi társadalmunk mindent megtesz azért, hogy segítsen azokon, akik… blablablabla. Aztán hangnemet váltott, felém fordult és megkérdezte, mennyi a szokásos napi adagom. Annyira meglepett, csak tágra nyitottam a szememet, nem tudtam válaszolni. Felvonta a szemöldökét, nem erőltette a dolgot. Kinyújtotta a kezét felfelé fordított tenyérrel, kérte, tegyem rá a magamét. Éreztem, az övé enyhén izzad. Aztán belevilágított a szemembe, gumikalapáccsal kopogtatta a térdemet.

       Mire alapozva állítja, hogy a férje alkoholista, fordult váratlanul Elvirához, akit hozzám hasonlóan meglepett a nem várt irányból érkezett érdeklődés. Míg azonban én adós maradtam a válasszal, ő összeszedte magát, kibökte, legutóbb az utolsó fillérig elittam a havi fizetésemet. És mennyit keresek, kérdezte most tőlem, de legyintett is azonnal, nem kell semmit mondanom. Jelentőségteljesen a szemembe nézett, és még az előbbinél is jobban meglepett újabb kérdésével. Volna-e kifogásom ellene, hogy hipnózis alá helyezzen és úgy folytassa a kikérdezésemet. Segélykérően pillantottam Elvirára, ő megvonta a vállát és én zavarom azt találtam mondani, nincs ellenvetésem.

       Hazaúton a legjobban az zavart, hogy nem emlékeztem semmire, Elvira pedig egyetlen részletet sem volt hajlandó elárulni. Felszegte a fejét, ahányszor csak puhatolózni próbáltam, azt az arckifejezést öltve magára, amely a nagy titkok tudóit jellemezhetné.

       Bárhogy erőlködtem, annyit tudtam felidézni, a doki megkopogtatta az íróasztalát, ezzel hozott ki a hipnózisból, és én ezt a hanghatást még beleálmodtam a magam képzeteibe, mint ahogy hajnalban is, amikor megszólal a fejemnél az ébresztőóra, akkor az álmomban a kikötői ködbe belehasít a hajókürt vagy megszólalnak az éjszakai légiriadó szirénái. Hallottam a kopogást, tudtam, valami tennem kell, elodázhatatlan teendőm van, ki kell nyitnom az ajtót, beeresztenem valakit, aki életbevágóan fontos ügyben érkezik, igen, talán ő az, akitől végre megtudhatom, megtudhatom azt, amire magam rájönni képtelen vagyok, igen, ki kell nyitnom az ajtót, kopognak, és – akárcsak hajnalonta – nem nagyon akartam tudomásul venni, ezt nem álmodom, ez bizony külső inger, illene rá felébrednem.

       A doki szélesen vigyorgott és percekig szót sem szólt. Hát ennyi lett volna, mondta, amikor úgy ítélte, teljesen magamhoz tértem. Aztán felállt, megköszönte a bizalmunkat, kezet rázott velem, és az ajtó felé indulva számomra is világossá tette, el vagyunk bocsátva. Azt vártam, Elvira mindjárt kérdésekkel halmozza el a kezelés részleteit illetően, mit és naponta hányszor, mennyi ideig, milyen mennyiségben, evés előtt vagy után, mik a mellékhatások, és mikor jöjjünk legközelebb – de csodálkozásomra nem érdekelte semmi ilyesmi, megköszönte a doki segítségét, és már kívül is találtuk magunkat a rendelőn. Csak arra gondolhattam, azalatt, amíg én hipnózisban voltam, mindent megbeszéltek.

       Hallgattam, nem akartam kíváncsiságomat elárulni, de a buszállomáson csak nem bírtam tovább. Ő meg helykén felszegte a fejét és kijelentette, mindenre pontos magyarázatot kapott.

       Hát jó. Estig türtőztettem magam, aztán vacsora után rákezdtem újra. Mégis, mit mondtam, amikor nem voltam magamnál, beszéltem-e egyáltalán valamiről, és mit állapított meg ebből a doki.

       Némán ült a már üres tányérjába bámulva, aztán villájával a tányér szélére húzott paradicsomhéj-darabokat piszkálta véget nem érően. Kezdtem elveszíteni a türelmemet, épp fel akartam állni, amikor mélyet sóhajtott és a sóhajtásba belesüvöltötte, hogy nem vagyok alkoholista, hanem ennél sokkal, de sokkal nagyobb a baj.

       Aha. Megköszöntem a finom lecsót és kimentem a műhelybe.

       Bár ide még soha nem jött utánam, most mégis magamra reteszeltem az ajtót. Megszokásból kezembe vettem a számszeríjamat, de nem volt sem kedvem, sem erőm ahhoz, hogy megfeszítsem és célzásra emeljem. Tébláboltam egy ideig, aztán lerogytam a magasított székemre, toszogattam a pulton a szerszámokat, kézbe vettem és visszaejtettem a vadászkést. Ültömben egyszer csak olyasmit éreztem, mintha meginogna alattam a talaj, elmozdulnának a tárgyak. Úgy hatott, mintha a műhelyem rozoga bárka lenne, amely célját tévesztve imbolyog a hullámzó tengeren. Már-már szétfolyt előttem a reális világ, amikor váratlanul megtaláltam az egyetlen fix pontot. Hirtelen eszembe jutott, pár hónappal ezelőtt egyik hazautazásom előtt vettem egy üveg drága whiskyt azzal, egyszer majd meghívom rá Dezskét, akinek számolatlanul sok büdös törkölyét és savanyú borát megittam már, rúgjunk be egyszer valami nemesebbtől, ritkán kóstolttól. Azt a palackot valahol itt rejtettem el gyaluforgácsba vagy a satupad alá, vagy hova is. A gondolat felvillanyozott, visszatért az erőm, felpattantam és lázasan keresni kezdtem. Még nem tudtam, magam iszom-e meg az egészet vagy valóban áthívom a szomszédomat, ahogy terveztem, netán – és ez az ötletem engem is meglepett – beviszem a házba az üveget, kiszedem a vitrinből a legszebb poharakat és a kis ezüsttálcát, talán még jeget is találok a hűtőben, ízlésesen elrendezem az egészet és benyitok a hálószobába. Elvira már rég elmosogatott, le is zuhanyozott, hoztam neki valami tévéreklámból megkívánt illatos sampont, nem lesz tehát olcsószappan-szaga, fekszik már az ágyban, néz valami ostoba filmet, én megjelenek a tálcával, rajta az üveg nemes ital, a két pohár, külön tégelyben a jégkockák, felkattintom az állólámpát, kikapcsolom a tévét, felteszek egy lemezt, igen egy kedvelt korongot abból a régi életünkből, amikor még naponta hallgattunk zenét, amikor még esténként elmeséltük egymásnak az olvasmányainkat, egész regényeket, hihetetlen és nagyon is hihető történeteket, amelyek hiába másokkal estek meg, mégis a mieink lettek, mert tekintetünket belefúrtuk az átláthatatlan éjszakai sötétségbe és láttunk mindent, hallottuk a hangokat és éreztük a só ízét, élesebben, mintha ott feküdnénk a tengerparton.

       Igen, de hol van a whisky?

       Kotortam a forgácsban, felrúgtam az üres ládákat és rekeszeket, matattam a kerti szerszámok mögött, lehasaltam, hogy belessek a padok alá, felmásztam a deszkarakás tetejére, sarokból sarokba lódultam, hajlongtam és pörögtem.

       Aztán hirtelen abbahagytam ezt a komikus balettot. Folytattam a keresést, de most már módszeresebben vettem sorra a szoba jöhető szegleteket, méterről méterre haladtam, körültekintve tártam fel zugok rejtekét, logikai úton sorban kizártam a kizárható és valószínűsítettem a valószínű helyeket. Olyan erősen koncentráltam és annyira elmerültem a keresésbe, hogy nem hallottam meg sem a kutyacsaholást a szomszédból, sem a durva férfihangot az utca felől.

       Csak amikor végre megtaláltam a gondosan elrejtett palackot, amikor magasra emeltem, és a pucér villanykörte fénye átjárta a sötét italt, csak akkor jöttem tudatába, valaki hosszabb ideje ordít a kapunkban.

       Uramisten. Megérkezett.

       Megérkezett, ahogy a grafikon diktálta. Megérkezett és irdatlan kamionjával itt áll az utcán a házunk előtt, járatja a motort, a kipufogóház sötét felhői behömpölyögnek az udvarunkba, a fojtó bűz beszivárog a lakásba, hiába van zárva minden ablak és ajtó, hiába vannak leeresztve a redőnyök, belülről pokrócot is hiába akasztottunk minden nyílásra, mert a kamion okádja az elégett dízelolaj terjengő méregködét, amely átszivárog a legkisebb résen és hasadékon, átrágja magát a fán, üvegen és falon, beleivódik a bútorokba, az ágyneműbe, nem lehet többé kiszellőztetni, beeszi magát a bőrünkbe és a bőrünk alá, kibérli az orrlikunkat, hogy akkor is érezzük, amikor már nem kellene, ráég légutaink csillóira, megül a hörgőkben, a tüdő hólyagaiban, ezt köhögjük fel a köpetünkkel, lerakódik a májban és vesében, és szívódik, szívódik fel az agyba, irányítja a gondolatainkat, hogy soha többé ne tehessük azt, amit akarunk, csak azt, amit ő akar, ura a hatalmas kamionnak, aki mindig megjelenik, amikor a grafikon ezt diktálja, megjelenik és járatja a motort, kiszáll a fülkéből, elénk szórja a szemetét, rugdossa és rázza a kaput, bedobálja az udvarunkba az üres flakonjait és koszos rongyait, kiürült joghurtos tégelyeket szúr a kapu kis lándzsáira, fáradtolajat önt a postaládánkba, ordítva szitkozódik és nagyokat köp, aztán lehugyozza a kerítésoszlopot, mindezt csak azért, mert amikor először állt meg itt előttünk pöfögve és épp itt ürítette a földre a csikkekkel megtelt hamutartóját, utána pedig bezörgetett, telítenénk meg friss vízzel a flakonját, akkor Elvira se szó, se beszéd nekitámadt, belemart az arcába, kis híján a szemét is kikaparta. Ha akkor Lord nincs éppen szabadon és egy perc múlva dübörögve meg nem indul a kamionsor, ki tudja, mi történt volna, így csak vérző arcát törölve ordította: legközelebb ezt megfizeti, jön ő még erre, kész a grafikon, egy évre előre benne az időpontok, jön és kitekeri a nyakunkat, ránk gyújtja a házat, hát azóta alszik Elvira puskával a feje mellett, és ezért rettegek én ott idegenben, hogy a kamion hatalmas urát le ne puffantsa egyszer a feleségem, mint egy veszett kutyát.

       Letettem a whiskysüveget, felvettem a számszeríjat. Megfeszítettem, és a legjobb vesszőmet behelyeztem a vágatba. Leoltottam a villanyt, kireteszeltem a műhely ajtaját és úgy, hogy sarkig kivágódjon, nagy lendülettel kirúgtam.

       Az ezt követő és tudatomban csak homályosan, ködön át felidéződő eseményekről a mai napig nem tudom eldönteni, belül játszódtak-e, mélyen bennem, ugyanúgy, mint a többi különös történet, amelyekre később nem tudtam visszaemlékezni, vagy mégis kívül, a valóságban estek meg – velem vagy másvalakivel, aki az álmaimban vagyok, aki ezer alakban ott kuporog a tudatom legalján. Vagy talán azzal a valakivel, akire Elvira gondol, amikor a természetgyógyászok lexikonjában a regresszív és reinkarnációs hipnózisról szóló cikkelyt olvassa hosszan, mélyen elmerülve.

---