Balla D. Károly
A sínek fölött
Ahányszor éjszaka
hajtott át a vasúti felüljárón és egy ponton szemébe vágott azoknak a halogén
fényszóróknak a rosszul árnyékolt fénye, amelyek a meredező pózna tetejéről
világították be a rendező pályaudvar területét, mindannyiszor hatalmába
kerítette a pillanatnyi pánik. A mélyben elmosódott kontúrú vagonok
vesztegeltek vagy haladtak kiismerhetetlen, de örök rendszer szerint, mozdonyok
eregették párájukat, túlgerjedt hangszórók érthetetlen szolgálati közleményei
harsogtak visszhangosan, ebbe vegyült a síneken csörömpölő szerelvények fémes
hangja és ebbe hasított bele időnként egy éles fütty vagy öblösen mély kürtszó.
Az ellenfényben a viaduktról csak egyetlen pillanatig láthatta a mélyben
kígyózó sínek sávját és a kísérteties hangok is csak megszűrve jutottak be az
utastérbe, mindez mégis erős félelmet keltett benne, mintha valami
elkerülhetetlenül közeledő veszély fenyegetné. Bár a kocsi gördülésében nem
fedezhetett fel semmilyen változást, mégis érezte: fenn van, a magasban van,
elrugaszkodott az anyaföld biztonságától, és hiába volt tudatában, hogy
robusztus vasbeton pillérek tartják a felüljárót, hogy masszív csőkorlát övezi
az utat, mégis az volt a kényszerképzete, innen bármikor aláhullhatna, magába
szippanthatná a mélyben fújtatva acsargó fémvilág.
Ahogy árnyékba,
takarásba került, azonnal elszállt ijedelme, és mire lehajtott a hídról, már el
is felejtette, milyen nyomasztó pillanatot élt át odafent. Eszébe sem jutott
mindaddig, amíg ismét úton nem érte az éjszaka. Közeledett a vasúti felüljáróhoz
és már kilométerekkel előtte nyugtalan lett. Eleinte nem értette, mi váltja ki
szorongását. Előbb fáradtságára, a távolban töltött munkanap megpróbáltatásaira
gondolt, a lelkiismeret-furdalásra, hogy elveit feladva elvállalta ezt a
nemszeretem-feladatot, hogy emiatt szembekerült leghűségesebb kollégáival,
meg, amit sosem tett eddig, rendszeresen elmaradt a családjától, hónapok óta
nem jutott ideje a barátaira. Igen, bizonyosan azért érzi ezt a szorítást,
azért szorong, mert egy ideje mintha vendég lenne a saját életében, mintha
maszkot öltött volna, álruhásan settenkedne a megszegett fogadalmak között, és
kínosan kerülné az alkalmat, hogy szembenézzen mindazzal, amiről érezte, tudta,
mélyebb meggyőződése ellen való. Ki kellene vonnia magát mindebből,
felülkerekedni a napi érdekeken, sutba vágni a dicsvágyat, elhessegetni a
csábító sikert és visszazökkenni a rá szabott mederbe, mielőtt végleg
elveszítené azt, akit magával azonosnak gondolt. Valami lökés, külső erő,
meggyőző késztetés kellene… Itt, ebben az éjszakában minden összesűrűsödik,
hiába zárt eredményes napot, a dolgok mégis ellene szegülnek, és ott, ott, a
viadukt tetején majd egy pillanatra szemébe csap a fény, rászakad az
indokolatlan félelem, vonzani, szívni kezdi a mélység, hívogatja, szólongatja
az ismeretlen veszély.
Mehetne a másik
úton is, persze. Nem lenne túl nagy kerülő. Fontolgatta is nem egyszer a
lehetőséget, de amikor az elágazáshoz ért, mindig ugyanúgy döntött. Ejh, miért
is kellene a másikat választania!? Igen, legutóbb, erre határozottan emlékszik,
elhatározta, hogy mégis amarra… De hát már csak nem fog ilyen szamárság miatt…
Hajtott a megszokott vonalon, nevetségesnek találta minden korábbi félelmét,
magabiztos volt és kiegyensúlyozott. Aztán ahogy közeledett a felüljáró…
Affenébe, hát nem vagyok gyerek, szedte össze magát.
Ám ott fenn újra
elhagyta az önfegyelem, a szemébe vágó fénycsóva kiemelte a valós világból,
megforgatta, elszédítette, odavetette a mélyben fújtató mozdonyok elé.
Nem, soha többé
ezen az útvonalon!
Aztán eltelt egy
hét, és amikor újra döntenie kellett az elágazásnál… Ugyan, valami buta
szorongás miatt – és hajtott a felüljáró felé. Újra és újra, minden adódó
éjszakán.
Ki tudja,
hányadszor kellett szembe találnia a fényszóró vakító pászmájának, amíg megértette:
szüksége van erre a félelemre. Hosszú ideje már nem azért választja ezt az
utat, mert gyerekes dolognak tartja a pillanatnyi pánikot, hanem azért, mert
ellenállhatatlan igénye van arra, hogy minden alkalommal újra és újra átélje.
Mint
gyerekkorában, amikor sötétedés után kiszökött a temetőbe a biztonságos házból,
vagy később, amikor az iskolába az állomástól mindig a sínek mentén indult,
hogy el kelljen mennie az alatt a fal alatt…
Megborzongott. A
most először megfogalmazódó gondolat erőszakosan fészkelte be magát tudatába.
No, várjunk csak,
az nem lehet. Igaz, a viadukt sokkal később épült, de az a hely akkor sem
lehetett itt… Vagy hogy is… Arra az állomás, emitt a rendező pályaudvar, és hol
is kanyargott az az út az iskola felé?
Most már nem
hagyja annyiban.
A felüljáróhoz közeledve
lassít, keresi, hol tudna lehajtani. Csak földutat talál, de az is mintha rossz
irányban kanyarodna. Mégis ráhajt, a kocsi bukdácsol, a fényszóró hol a magasba
veti csóváját, hol a földre szegeződik. Zötykölődik, rázatja magát. Az út
kanyarog, már nem is igen tudja, merre jár, a vasút fényei hol jobbról, hol
balról tűnnek fel, a város fölött sárgálló ég sem mutat megbízható irányt.
Merről is jött? Merre is tart? És mit is keres egyáltalán? Csak nem hiszi azt,
hogy éppen itt, és hogy annyi idő óta… Mennyi is? Igen, tizenhét éve…
Végre meglátja
alulról a hidat, amint nehézkes sötét íve kirajzolódik a világos ég hátterén.
Leállítja a
motort, kiszáll. Megpróbál tájékozódni.
Most közelről
látja azt a világot, amely odafentről oly kísértetiesnek tűnt. De nem figyel
sem a fémesen csörömpölő vagonokra, sem a fújtató mozdonyokra, még a
hangszórókból harsogó és hosszan visszhangzó érthetetlen szolgálati közlemények
sem zavarják.
Igen, arra az
állomás, ide látszanak a fényei, akkor az iskola a sínek mentén az ellenkező
irányban… Persze, onnan sárgállik a városi ég… Akkor annak a falnak valahol
amott kellene…
Visszaül a
kocsijába, megpróbál továbbhaladni az elképzelt irányban. Nem tudná megmondani,
van-e út alatta, vagy csak az ipari vidék mentén kiirtott bozótoson halad-e át.
Hol a port veri, hol kőzúzalék csikorog a kerekek alatt. Néha kikerüli az útját
álló talpfákat, elszórtan rozsdálló fém alkatrészeket, a földbe süllyedt
betontömböket, de halad, halad folyamatosan, egyre nagyobb izgalomban. Érzi, jó
felé megy, erre baktathatott iskolatáskával is két éven át, csak az építkezés,
ugye, ahogy az utat felemelték a magasba, meg ahogy újabb sínpárokat fektettek…
Igen, itt húzódhatott hosszan a fehérre meszelt kerítés, ott lehetett az
őrbódé… És akkor valahol itt kellene lennie a…
Egy jókora
döccenő után a kocsi fénysugarában közvetlenül előtte feltűnik az omladék.
Fékeznie kell, nehogy ráfusson.
Égve hagyja a
fényszórót, kiszáll a kocsiból. Az erős megvilágításban a hajdani fal megmaradt
részén soha nem látott élességében mutatja meg magát a rajz.
Előbb dermedten
nézi, aztán lassan oldódik döbbenete. Valahogy természetesnek, helyén valónak
kezdi érezni azt, hogy megtalálta és ismét itt áll előtte. Itt áll az ő színe
előtt, rajzolt szemének ártatlan, mégis számon kérő tekintetében, itt áll
tizenhét év után újra. A fal teteje ledőlt, elporladt, töve pedig földbe
süppedt, benőtte a gaz. A rajz mégis szinte sértetlen: jól felismerhető a fej,
az arc (épp csak a hajkorona tetejét hordta el az idő), még a melltájékra írt évszám
is pontosan olvasható, de az első ölelés pontos dátumát, a hónapot és a napot
jelző számot már szétrágta az enyészet.
Lerajzollak,
mondta akkor a lánynak, fogta a kését, nekifeszítette a vakolatnak. A szemek, a
száj és az orr helyére egyszerűen csak lukat vájt, körbekerítette az arcot,
húzta a nyak, a váll csíkjait. A bozontos hajjal bíbelődött a legtovább, erről
az egyről hitte, hogy megragadhatja benne modellje egyéniségét.
Nagyon szép
lettem, mondta a lány, elkérte a kést és odavéste az aznapi dátumot.
Minden tanítási
napon együtt mentek el ennek a falnak a tövében, pillanatra mindig megálltak a
rajz előtt, cinkosan mosolyogtak, összebújtak.
Most, amint újra
itt áll, semmi kedve ismét meggyőzni magát: nem tehet arról, ami később
történt. Jól emlékszik az akkori kibúvókra: honnan tudhatott volna a lány
labilis idegzetéről, arról, hogy ennyire szívére veszi a szakítást és ilyen
halálosnak gondolja az első szerelmet.
Annak a másik
napnak a dátumát neki kellett volna felvésnie.
Hiába próbált az
állomástól a sínek mentén sietni az iskola felé, rendőrök állták az útját,
lezárták a területet. Kérdezősködésére csak annyit válaszoltak, baleset
történt. Ő rosszat sejtett; úgy tett, mintha elmenne, de aztán visszasomfordált
a kerítés mentén és egy észrevétlen pillanatban hasra vágta magát, végigkúszott
az árokban. Az őrbódé után már felegyenesedhetett. Remegő lábban közeledett a
falhoz. Tudta, érezte, ott valami szörnyű bizonyság várja. És valóban.
A pengével vájt
erős rajzon utólag húzott gyöngébb, talán szöggel karcolt csíkok látszottak: a
lány nyaka alatt vonatsín futott.
A nyomasztó napok
után még hetekig kerülte ezt az útvonalat. Aztán furcsa késztetést érzett: oda
kellett mennie. Ennek a vakolatba vájt ártatlan, de mégis számon kérő
szempárnak a tekintetében kellett vallania, gyónnia, vezekelnie. Tudta, egyszer
feloldozást is csak itt nyerhetett majd, hogy ne lesütött szemmel kelljen
életét leélnie.
Attól kezdve újra
erre járt. Mindig megállt a rajz előtt, újra és újra számot vetett a történtekkel,
és mindazzal, ami azóta vele megesett. Ide hozta gondját-örömét, itt tette
életre szóló fogadalmait, mi az, amit soha többé, és mi az, amit minden
körülmények között.
És a lány egy
napon elengedte, feloldozta; azt kívánta, ne vádolja többé magát; a rajzhoz,
őhozzá sem kell többet elzarándokolnia.
Most mégis itt
áll, tizenhét év után először.
Tudta, egészen
pontosan tudta, miért hívta a rajz, és azt is értette, mit vár tőle.
Kicsit állt még,
talán mosolygott, talán könnycsepp gördült le az arcán, aztán visszaült a kocsijába.
Ahogy az ellenkező irányba fordult, a rajz lassan kiúszott a fényszóró
csóvájából.
(2000)
