Verecke szent tehene

Támogatni leginkább a részegeket kell. És a határon túli magyarokat. Az előbbieket főleg a kicsivel józanabb ivócimborák szokták, arra számítva, legközelebb ők szorulnak támogatásra. Az utóbbiakat anyaországuk segíti, állítólag azért, hogy megmaradjon szülőföldjén, és nehogy viszonttámogassa a lekonyuló demográfiai mutatókat. Működik a sok szövetség, bizottság, hivatal, főosztály, alapítvány, kuratórium, alap, indul pályázat roskadásig, lesz speckó igazolvány. Jaj, mennyi pénzt el kell előbb költeni Magyarországon, hogy kevéske odaátra is jusson!

Állítólag az Etelközben is hallani lehetett a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség vezetőinek sóhajtását, amikor a millecentenárium évében az ukrán nacionalisták tevőlegesen megakadályozták a Vereckei-hágóra tervezett emlékmű felépítését. De nem fájdalmas sóhaj volt ám, hanem megkönnyebbült, mert addigra kiderült, a megpályázott és megkapott nagy pénzek semmiképpen sem akarnak felcaplatni a hágóra, sokkal inkább felélésre kellenek itt a völgyben, és bizony baj lenne, ha az elkészült monumentum okán el kellene számolni az elköltött összegekkel. Ám ha nincs emlékmű, akkor nincs elszámolás, mindent rá lehet fogni, no nem a nyuszira, hanem az ukrán nacionalistákra, bizony miattuk mentek pocsékba a súlyos milliók.

Ha az Etelközig elvitte is a sóhaj a pletykát, Budapesten, úgy tűnik, nem hallatszott. Vagy ha mégis, senki sem akart belőle ügyet csinálni. Hogy valami nincs rendben a kréta (márvány?) körül, tavaly derült ki, amikor Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetségének (MVSZ) és Kovács Miklós, a kárpátaljai kulturális szövetségnek az elnöke kölcsönösen dollárezrek elsikkasztásával vádolta egymást a médiában. Utóbbi szerint Patrubányék lenyelték a kárpátaljai árvízkárosultaknak szánt összeget, előbbi állítja, Kovácsék nem számoltak el azzal a 25 ezer dollárral, amelyet az MVSZ gyűjtött és adott át a vereckei emlékmű építésére. Se pénz, se posztó. Csak lepel, amely elfedi az ügyet és az egyéb támogatási tételek sorsát.

Egy közszolgálati tévés műsorvezető nemrég az ország nyilvánossága előtt rá mert lőni végre a határon túli támogatások szent tehenére, ilyesformán fogalmazva: igaz-e, hogy az átjuttatott összegek nem az ottani magyarság megsegítését, hanem a határon túli magyar politikai elit eltartását szolgálják? A többé-kevésbé illetékes nyilatkozók válaszától eltekinthetünk.

Nyilvánvalóan nem létezhet egyetlen olyan pályázat sem, amely akár csak a gyanúját is felkelthetné annak, hogy az bárkinek az eltartására, és nem valamely konkrét közcél megvalósulására szolgál. Akkor hogyan lehet mégis másra felhasználni? Úgy, ha mondjuk a támogatási összeg megfelelően túlméretezett, s nem kell teljes egészét a névleges célra fordítani; úgy, ha senki sem ellenőrzi eléggé szigorúan "a célmegvalósulás" mennyiségi és minőségi oldalát; úgy, ha az elszámolást olyanok készítik és fogadják el, akik egyazon társasjátékban vesznek részt, ismerik egymás szerepét, tisztában vannak a szabályokkal. Ha meg valaki kekeckedik, rákérdez erre-arra, azt sok módon lehet csitítani. "Inkább örülnél, hogy szegények egyáltalán beszélnek még magyarul!" "Csak nem sajnálod magyar testvéreinktől ezt a szerény összeget?" "Ha ez az ára, hogy valami egyáltalán létrejöjjön ott, akkor még mindig jobb így támogatni őket, mint sehogy." "Jó, jó, az első tíz számítógépet, parabolaantennát hazaviszik a vezetők, de aztán a tizenegyedik már valóban a közösség céljait szolgálja!" "Még mindig jobb, mint ha az ukránok nyúlnák le." Vagy nemes egyszerűséggel: "Hát magyar ember vagy te!?"

A kárpátaljai magyarság támogatásra szorul. A rendszer azonban több sebből vérzik. Áthatja a politika: minden hatalmi érdekszféra saját klientúrájának kiépítésén és megtartásán fáradozik. Nem teljesítmény- és minőségorientált: a látszatot, a hitvány teljesítményt mindenki elfogadja valódi eredménynek. Nem a kreativitást, hanem a reprodukálókészséget fejleszti. A bejáratott pályázati témák, az ugyanarra a rugóra járó, egyforma rendezvények, az újra kiadott művek, a másodközlő honlapok, a több helyen is elszámolható kutatási témák mindig nyerők, csak hozzá kell tenni a varázsszavakat, hogy az identitás, anyanyelv, hagyomány, vallás megtartását szolgálják. Végül: a rendszer nem a már látható, önálló erőfeszítéssel létrejött programokat támogatja, hanem a terveket. A pályázatokat nem azok nyerik, akik már működtetnek valami hasznosat, hanem azok, akik csak akkor fognak létrehozni és működtetni bármit is, ha pénzt kapnak rá. A kérdés nem az, mire lenne szükség, hanem hogy mivel lehet nyerni. A cél nem a színvonalas és közhasznú megvalósítás, hanem a gyors pénzköltés, még gyorsabb elszámolás - és új pályázás.

A szent tehén sérthetetlensége alapján ebben jó partnerei egymásnak a támogatottak és a támogatók. Amiatt egyikük sem aggódik, hogy akitől nem várják el, hogy támogatás közben a saját lábát is megerőltesse, az sohasem fog tudni járni.

Még Verecke híres útján sem.