---

Balla D. Károly

Kettős álompor

Imádok kisebbséginek lenni! Kárpátaljai magyarnak lenni pedig kivált élvezetes állapot. Ennek a státusomnak (és persze privát felelőtlenségemnek) köszönhetően, úgy tűnik, most két dolgot is sikerült kibekkelnem.

Először is itt volt ez a roppant szórakoztató, népszavazás a kettős állampolgárságról nevű hazárdjáték. Mulatságosnak találtam, hogy éppen a nemzet egyesítésének fennkölt céljával indított akció osztotta meg az elmúlt hetekben a legjobban a nemzetet. Nosza, szavazzuk egybe a magyarságot, de aki nem vagy nemmel szavaz – ha jól számolom, akkor együttesen a szavazatra jogosultak bő négyötöde –, az kirekesztődik ebből az egységből. Jó kis kelepce. De én csak nevetek, mert ukrán állampolgárságom nemcsak attól óvott meg, hogy szavaznom kellett és lehetett volna ebben az ostoba helyzetben, hanem, a hatályos ukrán alkotmánynak hála, még az alól is felmentést kapok, hogy átérezzem: rólam döntöttek volna a magyar honfiak. Engem ez az egész nem érint, így nem is érdekel, illetve dehogy nem, de csak valahogy úgy, mint két remek mexikói ökölvívó összecsapása, amikor is egyik félnek sem volt indokolt szurkolnom. Nem mintha a kettős állampolgárság intézményét rossznak gondolnám! Ellenkezőleg. Éppen hogy roppant fontos és felettébb kívánatos dolognak tartom, sokkal alapvetőbb emberjogi kérdésnek annál, semhogy belpolitikai csatározások és érzelmi zsarolások tárgyává degradálják. És ha van valamilyen tanulsága a történteknek, akkor „csak” annyi, hogy a jobboldal szimbolikus és historizáló nemzeti demagógiája most már egyértelműen kontraproduktív lett: minél jobban döng a nemzeti féltégla a nagy magyar kebelen, annál többen fordulnak el ettől a témától. Nem az évtizedes agymosás, hanem a másfél évtizedes tizenötmilliómagyarozás vezetett ide. Illetve, legyünk pontosak: a kettő együtt.

Másodszorra meg, hát persze, itt vannak az ukrán választások. Ha lehet, még veszélyesebb csapda. Egyfelől – szűröm le a sokféle véleményből – a korrupt és sötét bűnözői körökkel összefonódott posztkommunista és moszkovita hatalom képviselője, másfelől – összegezem a különféle megítéléseket – a látszólag nyugatbarát, de valójában a nagy klánokból kiszorított és ezért hatalomra törő, ráadásul nacionalista erőket is egyesítő ellenzéki vezér. Ez a kínálat. S hogy választani még nehezebb legyen, a két kárpátaljai magyarságszervezet keresztben kötelezte el magát: a hatalompártinak mutatkozó Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség kezdettől a leghatározottabban Janukovics támogatására szólította fel magyarjainkat, az ellenzéki szereppel kacérkodó és valószínűleg a „magyar szavazatok” felértékelődésére játszó Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség ellenben csak az első forduló után szállt ringbe, hogy Juscsenko mellett kampányoljon teljes mellbedobással.

Pedig ha ebben most véletlenül egyetértenének, könnyebb lenne a dolgom, akkor tudnám, hogy nekem a másik jelöltet kell választanom ahhoz képest, hogy ők kit támogatnak. Ugyanis ennek a két szervezetnek az ajánlólevele számomra negatív üzenet. Régóta azon a véleményen vagyok, egymással rivalizáló szellemi vezércsapataink működése nem segíti a helybéli magyarság megmaradását, hanem ellenkezőleg: azzal, hogy rövid távú önérdekeket helyeznek a közösség hosszú távú érdekei fölé, felgyorsítják az amúgy is labilis létű nemzeti kisebbség felmorzsolódását és demoralizációját. Látszattevékenységük, szimbolikus és populista politizálásuk, a támogatások és az ezek újraelosztására vonatkozó felhatalmazás megszerzése érdekében mutatott elszántságuk, minden „magyar ügyet” kisajátító önzésük, ellenségkép-fabrikálásuk és a másik fél lejáratását célzó, most már évek óta tartó propagandájuk, ideológiai alapú kirekesztő magatartásuk nemcsak a végletekig megosztotta másfélszázezres etnikai csoportunkat, hanem nagyrészt hozzájárult ahhoz, hogy sokan teljesen elfordultak a nemzeti és kisebbségi értékektől és érdekektől, másfelől egyfajta alattvalói magatartás kialakulásához vezetett: aki „magyar vonalon” próbált Kárpátalján az elmúlt évtizedben érvényesülni, annak alá kellett vetnie magát valamely szervezet fennhatóságának. A két nagy szervezet, kell-e mondanom, maximálisan elkötelezte magát a magyarországi oldalaknak is: kölcsönösen a Fidesz, illetve a mostani kormányerők fiókszervezetének, vazallusának, segédcsapatának nevezik egymást – és egyáltalán nem alaptanul. A magyarországi és ukrajnai érdekcsoportok klienseiként kialakították saját, családi-baráti körüknél alig szélesebb kis klánjaikat. Megvannak a saját médiumaik, szakmai szervezeteik, intézményeik és testületeik. Az ő képviselőik ülnek ott a pénz(újra)osztó bizottságokban és kuratóriumokban, és ahol valamelyiküknek többsége van, ott „kőkeményen” (ez sokuk kedvenc szava!) érvényesítik az érdekeiket, ahol pedig kiegyensúlyozott a reprezentációjuk, ott egyet neked, egyet nekem alapon osztoznak a javakon.

Anyagi és erkölcsi tőkét kovácsoltak szinte mindenből, a lap- és könyvkiadási pályázati rendszerből, az ünnepi megemlékezésekből és színházi bemutatókból, főiskolából és vállalkozásfejlesztésből, az autonómiakérdésből és a Tisza-menti magyar járás felvetéséből, az oktatási támogatások és magyarigazolványok ügyeit intéző irodák felállításából (ezen időnként nagyokat marakodnak), rossz nyelvek szerint még a vízumügyek kiskapuinak nyílásába is betették a lábukat. (Balsejtelmeim vannak arra nézvést is, milyen megfontolásokból támogatják oly nagyon a kettős állampolgárságot.) Azzal pedig, hogy nem ellenállnak a magyarországi és ukrajnai pártok és „oldalak” kisajátító szándékának, hanem még elébük is mennek, azzal külső érdekeknek szolgáltatják ki azt a közösséget, amelynek képviseletében fellépnek.

Így aztán engem hiába győzködnek, hogy csakis és kizárólag Janukovics, illetve senki más, csakis Juscsenko adhatja meg nekünk azt, amit a másik bizonyosan megtagad – én egyik Viktorból sem kérek, olyannyira nem, hogy egy kalap alá véve őket már át is kereszteltem kedves párosukat, és mostanában erre jár szám: Janucsenko & Juskovics. Így nézek december 26-a elébe, amikorra kitűzték az ukrajnai választási csalások harmadik fordulóját...

Amúgy pedig erősen kételkedem abban, hogy amit a tévében látok, az valóban a nép haragja lenne és a népakarat érvényesítéséről szólna az egész. Fellázadt az istenadta nép és elkergeti a rossz királyt? Dehogy. A tömegek, mint általában, itt is felsőbb érdekek játékszereivé váltak – még akkor is, ha esetleg tőlük, belőlük indul spontán módon a megmozdulás. (Bár itt is vannak kétségeim. Meggyőző biztatás kell ahhoz, hogy utcára vonuló szándék ébredjen valakiben.) Az emberek azt hiszik, aki ott szónokol, valóban őket képviseli. Aztán amikor hatalomra segítik, kiderül, hogy semmivel sem különb a korábbinál.

Nem, nem hiszek a jó hatalomban, ebben a térségben kivált nem, mert itt a despotizmusnak és a személyi kultusznak évszázadosak a hagyományai, mert itt a jogrendnek mindig is fölötte állt az össztársadalmi korrupció, mert a vallási és világi hatalom errefelé mindig is elnyomandó alattvalónak tekintette a pressziót általában igen jól tűrő (talán igénylő?) népet. Ukrajnában nem ért meg a helyzet arra, hogy akár egy össznépi felkelés vagy polgárháború árán a nyugati értelemben vett polgári demokrácia megszülessen. Erre csak nagyon erős külső befolyás kényszeríthetné rá – és akkor is évtizedekig tartana. Külső befolyások, persze, léteznek. Épp csak kétfélék, ellenkező előjelűek. Az őszinte és lelkes felkelők feje fölött, messze magasan ott vannak a nemzetközi nagyhatalmi célok. Egy fokozattal alább pedig az eltökéltségük ellenére egymással a nép háta mögött alkut kötni mindig kész oligarchák. Nem a Kijev főterén skandálók döntik el Ukrajna sorsát.

Amíg nem látom havazni a szabadságot, amíg nem bizsereg ujjaim bögyén a demokrácia, amíg nem fuvall be ablakomon a jogállamiság és a tolerancia, addig megmaradok kívülállónak, és nem ajzom-andalítom magam sem választási misevodkával, sem kettős álomporral.