Peresztrojkácska

"az anyanyelv szabadsága
a szólásszabadsággal kezdődik"

Bodor Pál

Ungvárott lakom, a Várhegyen. Apám szerint kertünkben ér véget a Kárpátok. Igaza lehet, mert dél és délnyugat felé nézve erkélyünkről csak az alföldi táj síkja tárul elénk, és csupán a Sátorhegy elmosódó kontúrját láthatnánk a horizont fölé magasodni a határon túlról, ha azt is el nem állnák az új lakótelep emeletes épületei. Az ellenkező irányból viszont valóban a Kárpátok utolsó hegyei lépegetnek házunkig, szépen egymás mögé-fölé ívelődve az Ung völgyében.

Szimbolikusnak is nevezhetném helyzetünket, ha nem félnék az önkéntelenül felmerülő többi képtől; például attól, hogy e mezsgyén állva szemünk ide és oda egyszerre néz, s magunk sem tudjuk, egy arccal képesek vagyunk-e kétfelé figyelni, avagy sorsunkká kell fogadni eme janusi skizofréniát. Mert hiába fogalmazzuk nemes gondolatainkat a kettős gravitációról: a nemzeti identitás és az állampolgári determináltság egyaránt megtartó erejéről, gyakran kiesünk szerepünkből, egyikünket elédesgeti az asszimiláció, másikunkat az áttelepülés - aki meg vállalja, hogy Kárpátalján szovjet állampolgárként maradjon magyar, arra olykor rámerevedik e misszió, pózzá degradálódik kitartása, s amikor váratlanul központi állásfoglalássá válik az, amiért - mert lentről hangoztatta - többször orrba verték, rádöbben, hogy belülről időközben kiürült, nem tud örülni megvalósult álmainknak sem, és ahelyett, hogy végre kihasználná a lehetőségeket, megtorpan félúton avagy visszaaraszol. És lehet, hogy ő jár jobban, mert aki komolyan veszi a központi irányelveket és nagyot akar lépni, az könnyű áldozatául esik a helyi vezetés demokráciaszínűre pingált egérfogóinak. A legkisebb hatalmasok megigazítják a pöckön az Izvesztyijából, Moszkovszkije Novosztyiból vagy akár Pravdából vett "sajtot", és várják a következő egérkét.

*

Két meghívó és két újságcikk hever asztalomon.

Az első meghívó a Beregszászon működő Illyés Gyula Magyar Irodalmi Klub következő összejövetelére szól; a másik havi fejadagom, másfél kilogramm cukor megvásárlására invitál. Az utóbbi esetben a "meghívó" kifejezés - bármilyen eufemisztikus megfelelője is a cukorjegynek - nem az én szemérmességemet tükrözi, hanem hatóságainknak azt a beidegződését, hogy a dolgot ne nevezze nevén. Azaz: ha egyszer már Ukrajna-szerte kényszerültünk is a cukorjegy bevezetésére, nevezzük legalább meghívónak, hátha ettől édesebbé válik keserűségünk - és talán még maga a cukor is. Az elkendőző megnevezés mellé persze a hasonló célú ideológia is megszületett: az intézkedésre azért volt szükség (vagyis azért képtelen gazdaságunk cukorral szabadon ellátni a lakosságot), mert a pálinkafőzők felvásárolják a készlet jelentős részét. A cukorjegy majd megakadályozza tevékenységüket.

Talán tudnék is ebben hinni, ha nem hírlene máris: az üzérek és zugfőzők mostantól négy cukorjegyért adnak egy liter kuktából kipárolgó főzetet. Számolgatom, hány liter pálinkát kellene készítenem ahhoz, hogy az őszi befőzéshez szükséges cukormennyiséget előteremtsem.

De térjünk vissza a másik meghívóra. A beregszászi irodalombarátok 1984-ben hozták létre szervezetüket Dalmay Árpád vezetésével. Úttörök voltak, az ország egyik első klubja, mely a Könyvbarátok Egyesületén belül "külföldi irodalommal" - a magyarral! - foglalkozik. (Ez a külföldiség sajátos ellentmondása kialakult viszonyainknak. Én kiadói szerkesztőként például nyelvpótlékot kapok egy "idegen nyelv" - magyar anyanyelvem! - birtoklásáért.) Az Illyés Klub azonban kezdettől fogva több volt "külföldi" irodalommal foglalkozó baráti társaságnál: felvállalta nemzetiségi magyar irodalmunk, szellemi életünk szervezését, népszerűsítését, a vidék művelődési hagyományainak ápolását, az egyetemes magyar kultúrához való kötődésünk demonstrálását. Érte is őket gáncs épp elég, csakúgy, mint korábban, még a járási lap, a Vörös Zászló mellett működő (épp a bizalmatlanság miatt azóta meg is szűnt) Irodalmi Stúdióban végzett munkájukért. Ha az erdélyi magyar irodalommal foglalkoztak vagy a Beregszászból (még Ausztráliába is) elszármazott egykori gimnazistákról esett szó, akkor az "illetékesek" szokásos vádja - irredentizmus, nacionalizmus - sem maradtak el. Hát még amikor a Petőfi-emléktábla elhelyezését kezdték szorgalmazni! (A dombormű akkor már évek óta - elkészülte után - hevert egy raktárhelyiségben, kitéve annak az állandó veszélynek, hogy véletlenül - ? - felrúgják, összetörik.) Hosszú huzavona és nevetséges kifogások után a járási pártbizottság mégis engedélyezte a felavatást, épp csak az volt a kikötés, hogy a nagy októberi szocialista forradalom után kerüljön sor a felavatásra, nehogy a nagy jubileumi ünnepségek fényét elhalványítsa a szerény utcai egybegyűlés. És engedékenységüket bizonyítandó, míg korábban "levéltári adatokat" kértek arról, hogy a költő-gigász valóban megszállt-e a hajdani Oroszlán Szállóban 1847-ben, most már beérték a járási műemlékvédelmi egyesület igazoló levelével. Az egyesület felelős titkára hivatalos fejléces papíron aláírásával és pecséttel igazolta, hogy Petőfi Sándor, a nagy magyar költő második felvidéki útja során valóban megszállt a városban. Az épület falára végre felkerült a kétnyelvű - ukrán-magyar - emléktábla, s a felavatás tényét az egyik ünnepi szónok természetesen a peresztrojka egyik nagyszerű vívmányának tudta be.

De a klub munkáját érő támadások nem értek véget. Nemrégiben súlyos vádakkal illette őket Veress Gábor, a beregszászi járási pártbizottság első titkára az alkotó értelmiséggel való találkozóján. Tevékenységüket egyoldalúnak (értsd: túlságosan magyarnak) nevezte. Ahogy a beregszászi Vörös Zászló című járási lap a találkozóról közölt beszámolója írja: "e szervezet az értelmiségnek csak szűk körét vonja be tevékenységébe, ritkán szerveznek író-olvasó találkozót..." A tetszetős megfogalmazásnak csak egy hibája van: nem igaz. De hiába mondta a klub elnöke a találkozón, hogy nem érti a vádakat, hisz épp most jött Litvániából, egy országos értekezletről, ahol klubjukat az egyik legjobban működőnek nyilvánították és tevékenységüket példaként állították valamennyi hasonló szervezet elé - ez az ellenvetés nem jelent meg a Vörös Zászlóban.

Ám megjelent más. Ugyanez a beszámoló - és olvasóim kitalálhatták, hogy ez az egyik újságcikk, amely íróasztalomon hever - tartalmazza Veress elvtárs egyéb észrevételeit is. Például: "Az írók, képzőművészek ritkán találkoznak a dolgozókkal, éppen ezért néha műveik is szűk tematikájúak." Ez is, mint a fentebbi állítás, hamis. A járás valamennyi írója-festője rendszeresen és szervezetten találkozik olvasóival, közönségével. Miért állítja a párttitkár mégis az ellenkezőjét? Talán azért, hogy ezzel az évtizedeken át oly divatos váddal ("elidegenedés, elszakadás a tömegektől") további dorgálását nyomatékosítsa: "A versekben, a prózai alkotásokban még nem tükröződnek mélyrehatóan azok a változások, amelyek jelenleg a szovjet társadalomban mennek végbe. Az átalakítás még nem hatja át a tollforgatók tevékenységét." Ez a kijelentés már nem egyszerűen hamis, hanem nevetséges is. A beregszászi írók-költők már akkor "peresztrojkás" novellákat, verseket írtak, amikor az átalakításról még szó sem volt. Ha ezek el-elvétve meg is jelentek, érte is szerzőiket támadás "pesszimizmusuk" miatt, meg azért, hogy nem elég érzékenyek a szocializmus vívmányai, eredményei iránt - hiszen erről lenne kötelességük írni, nem pedig a hibákról. És épp Veress Gábor, no meg a cikk írója, Csanádi György, aki egyben főszerkesztője a Vörös Zászlónak, volt megakadályozója a keményebb hangú, "tabu"-témákkal foglalkozó írások megjelenésének... ezzel mesterségesen hátráltatták a vidék irodalmának fejlődését. Semmi joguk nincs hát a számonkérésre. A dolgot komikussá és egyben dühítővé azonban nem ez teszi, hanem az, hogy a vádban egy "új sematizmus" követelése toporzékol: a pártbizottság számára, úgy tűnik, az átalakítás nem azt jelenti, hogy társadalmi problémákról nyíltan írhatunk, hanem azt, hogy magáról az átalakításról kell írnunk - és persze szép rózsaszínben.

Az átalakítás ilyen primitív értelmezése másutt is visszaköszön a beszámolóból. Íme: "Festőink kiállításán szinte alig látni kortárs-portrékat. Járásunkban széles körű termelési és szociális-kulturális rendeltetésű építkezések folynak, új iskolák, klubok, üzemrészek épülnek, tart a város megújítása. Ám ez a bonyolult, sokoldalú folyamat nem tükröződik művészeink alkotásaiban."

Írhatták volna az 50-es években is! Az átalakítás negyedik évében a pártbizottság még mindig jobban tudja, miről kell írnia az írónak, mit festenie a festőnek. A művészet még mindig nem az alkotók - és a befogadók - dolga, hanem a szemellenzős funkcionáriusoké. Akik - olykor az az érzésem - vagy nem olvasnak központi sajtót, vagy egyszerűen ellenségei mindenféle peresztrojkának, de ez nem akadályozza meg őket abban, hogy épp az átalakítás számonkérésével zúzzák szét saját hatáskörükben az átalakítás minden kezdeményét.

A találkozón, amelyről a beszámoló készült, az "alkotó értelmiség" képviselői is felszólaltak. Az általuk felvetett problémákból azonban igen kevés kapott említést a cikkben. A nemzetiségi kérdés éles felvetésére mindössze ennyivel reagál: "A találkozón szó esett az anyanyelv megőrzésének és fejlesztésének problémáiról, a dolgozók, többek között az ifjúság internacionalista nevelésének elmélyítéséről is. Itt az ideje, hogy felülvizsgálják Beregovó utcaneveit. Tompa Mihály, Ilku Pál magyar írók, Czabán Samu, az 1918-as magyar proletárforradalom kiemelkedő egyénisége és mások, akiknek tevékenysége szoros kapcsolatban van városunkkal, érdemesek arra, hogy Beregovón utcákat nevezzenek el róluk."

Nem említem most a megfogalmazás göcsörtösségét vagy a "magyar írók" banális minősítését, sőt még az sem, hogy 1918-ban nem volt magyar proletárforradalom. Inkább az zavar, ami ebből a két mondatból kimaradt. "Az anyanyelv megőrzésének és fejlesztésének problémáiról" szólva ugyanis többen elmondták - pl. Györke László újságíró, prózaíró, kritikus -, hogy e tekintetben a helyzet sürgős orvoslásra szorul. Beregszászon nincs egyetlen magyar óvoda sem (a vidék egyetlen városában sincs!); a szakközépiskolákba a magyar középiskolákban érettségizettek nem felvételizhettek magyarul; a járás falvaiban a magyar iskolák sorra orosz, ukrán osztályokat indítanak, melyek duzzadni, a magyar osztályok pedig sorvadni kezdenek stb. "Az ifjúság internacionalista nevelésének elmélyítéséről" kifejtették, hogy az internacionalizmus kétirányú utca: ne csak a magyar ajkúak tanuljanak oroszul, ukránul, hanem a többségi nemzetek gyermekei is magyarul - legalább egy olyan város és járás iskoláiban, melynek magyar többsége van. (A beregszászi járás magyar nemzetiségű lakosainak százalékaránya 75 %.)

Valamiért azonban a cikk írója - egyben a lap főszerkesztője - úgy döntött, jobb lesz, ha óvatosan bánik a nyíltsággal, s a felvetett gondok közül csak az utcaneveket említi. Talán csak nem azért, mert a többivel kapcsolatban Veress elvtárs kioktatólag ellenvéleményének adott hangot az eszmecsere vitazárójában, kifejtve például, hogy a kétnyelvű iskolák inkább hasznosak, mintsem károsak, és az az igazi demokrácia, ha a szülő dönthet, milyen nyelven taníttatja gyermekét? Tetszetős féligazságára már senkinek nem volt módja (mersze?) azzal replikázni, hogy akkor nyissanak német vagy angol osztályokat is, meg franciát és spanyolt stb. Arról nem is beszélve, hogy milyen demokrácia az, amelyben nem egyenértékű dolgok köz kell választani, nem egy szép alma és egy szép körte között, hanem egy dinnye és egy szem szőlő között.

*

Az íróasztalomon heverő másik "újságcikket" talán éppolyan túlzás ennek nevezni, mint a cukorjegyet meghívónak. Mégpedig azért, mert az újság - jelen esetben a Kárpáti Igaz Só - nem közölte. Hogy következő gondolatsoromat egy meg nem jelent cikkel kapcsolatban indítom el, arra csak azért merészkedem, mert történetesen én vagyok a szerzője.

Kezdem egy kis előtörténettel.

Területi (magyarországi vonatkozásban: megyei) magyar napilapunk, a Kárpáti Igaz Szó - amely a Szovjetunió egyetlen magyarul íródó periodikája - története során első ízben 1987. július 18-án közölt olyan cikket, amely a kárpátaljai magyar kisebbség nemzetiségi problémáit élesen, őszintén vetette fel. A nem annak szánt írás amolyan vitaindítónak bizonyult, s a lap hónapokon át közölte részben vagy egészében a hozzászólásokat. Szó esett az anyanyelvi oktatás hiányosságairól, a magyar történelem oktatásának teljes hiányáról magyar iskoláinkban, a helységnevek használatáról, a kétnyelvű feliratokról, az asszimilációról és a kivándorlásról. (Részben talán ezeknek a közléseknek is köszönhetők a végre megszületett intézkedések: a 89-90-es tanévtől magyar iskoláinkban oktatni fogják Magyarország történetét; évente megjelenő időszaki kiadványa lesz a magyar íróknak; a pártbizottság engedélyezte, hogy a magyar nyelvű sajtó magyarul használja a magyar többségű falvak és községek nevét stb.) A lap hasábjain folyó vita során ezeknek a problémáknak a zöme először kapott nyilvánosságot, és mi örvendeztünk a glasznoszty gyors térhódításán. Amikor az intézkedések is megtörténtek, úgy gondoltuk, gondjainkat talán még pontosabban, még általánosabban is megfogalmazhatjuk. Ekkor írtam "(?) Kötődés (!)" című cikkemet. Főszerkesztőm - Behun János (aki azóta súlyos betegségben, sajnos, elhunyt - A szerk.) - elolvasta a kilencoldalas írást, elmondta, hogy sokaknak eláll majd a lélegzete olvastán, de közlését nem tartja reménytelennek. Épp csak arra kért, "ne csámcsogjak a nemzeti sérelmeken", javasolt néhány enyhítést, rövidítést. Átdolgoztam hát az anyagot, akkor még egy végső főszerkesztői "tömörítés" történt, így kialakult a szöveg, amit én még, a főszerkesztő már vállalni tudott. A biztonság kedvéért - glasznoszty ide, glasznoszty oda - lefordíttatta oroszra, és jóváhagyásra elvitte a területi pártbizottság sajtóosztályára. Ahonnan - többszöri érdeklődés ellenére - a mai napig nem kapott végleges választ (az eset négy hónapja történt). Azt sem mondták, hogy nem mehet, azt sem, hogy igen, azt sem, hogy a főszerkesztő felelősségére bízzák.

Nem tudom, mely állításaim, mely gondolataim késztetik ilyen hosszas töprengésre az illetékes elvtársakat. Talán ezek:

"Az állampolgárt folyton kötelességeire figyelmeztetik, azt éreztetik vele, az állam tartja el őt, s ha kap valamit, úgy kell tekintenie, mintha a társadalom áldozatot hozott volna érte. Úgy gondolom, "több szocializmust" követelő korunkban, amikor az emberi tényező egyre inkább előtérbe kerül, az öntudatos állampolgároknak meg kell érteniük: ők a gazdái szocialista hazájuknak, amely csak az ő értékteremtő munkájuk révén fejlődhet; s mi sem természetesebb, hogy az általuk létrehozott javak egy részét szociális juttatások formájában (...) visszakapják hazájuktól. Ez lehet alapja igazi hazafiságuknak, s nem az, ha az ország eltartottjainak hiszik magukat, s emiatt érzelmi kötődésükben inkább a kiszolgáltatottság, netán a kisebbrendűségi érzés dominál."

Vagy ezek:

"A kárpátaljai magyarságra szűkítve a kört elmondhatjuk, hogy a kisebbségi érzés körükben még fokozottabb. Gyakran érzik úgy, hogy másodrendű, nem teljes értékű állampolgárai az ukrán köztársaságnak, a szovjet hazának. Sajnos hallottam már - kirívó, egyedi példa - sorbanállóktól, hogy "Miért beszélek magyarul, ha ukrán kenyeret eszek?". Ritka eset, szerencsére. És nyilván nem is valami művelt embertől származhatott, olyannyira nem, hogy szükségtelennek tartottam felvilágosítani: abban a kenyérben, amelyet nyomban megvásárolunk, éppúgy benne van a tiszaháti magyarok munkája, mint országunk bármely más népének fiaié, s hogy bizonyára őt is sértené, ha neki meg azt rónák fel, miért beszél ukránul, ha "orosz kenyeret" eszik.

(...) Nos, szerintem, amíg vidékünk magyar ajkú lakossága körében nem sikerül tudatosítani, hogy egyenértékű állampolgárai országunknak, addig ne várjuk, hogy az áttelepülők száma csökkenjen. És, úgy tűnik, hiába szögezik le ezt az egyenjogúságot okmányok és tankönyvek, ha a gyakorlatban a kárpátaljai magyarok ezt nem tudják kellőképpen érzékelni."

Netán ezek:

"Hogyan érezze magát megbecsült állampolgárnak az a beregvidéki magyar, aki szülőfalujában (-városában) nem vagy csak alig lát magyar feliratot? (...) Hogy ne idegenkedjék attól, hogy a magyar iskolába járó gyermekének a magyar tanítónőt utó- és atyai nevén kell szólítania, mert az igazgató (aki ugyancsak magyar) a tanfelügyelőségre hivatkozva megtiltotta az "erzsikenénizést"? Hogyan ne érezze magát hátrányos helyzetűnek, ha magyar tannyelvű iskolában szerzett érettségi bizonyítványával egyetemi felvételije során kémiából, fizikából, történelemből stb. nem adhat tudásáról számot azon a nyelven, amelyen tanulta? Hogyan ne érezze sértve magát, ha szülővárosának nevét sem használhatja anyanyelvén? Talán életében nem mondott mást, mint "Beregszász", de ha - például mint élenjáró munkással - interjút készít vele a területi televízió, figyelmeztetik, hogy mondjon Beregovót. Várhatjuk-e tőle, hogy kötődjön szülőföldjéhez, ha nevén sem nevezheti?"

Ha a fenti passzusok késztetik ily hosszas döntésképtelenségre a pártbizottság illetékeseit, végső soron meg is tudom érteni. Sokkal jobban rettegek azonban attól, hogy cikkem egyik záró gondolata miatt tétováznak. Jelesül: "Erőnk forrása a nemzeti kultúrák szabad fejlődése, amelyeket a testvérnépek és az egész emberiség szellemi tapasztalatai gazdagítanak. Az igazi internacionalizmus, a népek igazi barátsága csak akkor lehetséges, ha mélyen tiszteljük minden nép méltóságát, becsületét, kultúráját, nyelvét és történelmét, ha e népek között széles körű a kapcsolat." Ezt a két mondatot ugyanis én is idéztem, mégpedig Gorbacsovtól.

*

Peresztrojkácska - mondogatom mostanában. Átalakítás - módjával. Félignyíltság. Mintha még mindig csak réseken át leselkednénk. Mintha a Nagy Brezsnyevi Fal még mindig állna, csak épp lyukat ütött rajta az idő. Azelőtt pontosan tudtuk: mettől meddig. Kimért közeink voltak. Jól tudtuk, hol a netovább. Most? Oda akarunk sújtani: levegőt bokszolunk. Máskor egy kicsit lépnénk, és orrunkat verjük a falba.

Egy nagy szerencsénk van: két irányból bontódik a fal. Innen kisemberek milliói, onnan a legfőbb vezetés. Csak túl sok az, ami közötte van. Olykor úgy járunk, mint amaz anekdota szereplői. Az iskolaigazgató kihirdeti helyettesének: "Holnap napfogyatkozás lesz. Sorakozó az udvaron. Mindenki hozzon magával kormozott üveget. Ha esik az eső, elméleti foglalkozás a nagyteremben." A helyettes átadja az üzenetet az ügyeletes tanárnak, az egy gyakornoknak, az meg a pedellusnak, aki az osztályokban kihirdeti: "Holnap az igazgató úr napfogyatkozást tart a nagyteremben. Aki az ablaküveget bekormozza, büntetésül esőben fog sorakozni az udvaron."

*

Amit szeretnénk, azok már nem csak részletek. Nemcsak az, hogy végre a négy városnevet is használja magyarul helyi sajtónk: Ungvár, Munkács, Beregszász és Nagyszőlős ne szóljon a mi szánkból Uzsgorodnak, Mukacsevónak, Beregovónak, Vinogradovnak; nemcsak azt, hogy egyetemünkön egyszer s mindenkorra engedélyezzék a magyar nyelvű felvételit; nemcsak azt, hogy irodalmi folyóirata legyen az itteni kétszázezres magyarságnak; nemcsak azt, hogy színtiszta magyar falvainkban a magyar iskolák ne nyissanak orosz, ukrán osztályt (inkább ezeknek a nyelveknek a magyar osztályokban történő oktatását tökéletesítsék), mert ez fiaink elnemzettelenedését vonja maga után; sőt, még csak nem is azt, hogy az utóbbi években alakult és már meglévő magyarságintézményeket (alkotóközösséget, tanszéket, kiadói szerkesztőségeket stb.) végre fogja össze valami egységes, befolyással is rendelkező szerv, mely hivatalból képviselné a magyar lakosság érdekeit. Nem, az Ukrajnai Magyarok Kulturális Szövetségének létrehozásánál is többet akarunk: azt, hogy mindez természetesen történjék. Hogy ne "kiharcolni", "kikönyörögni" kelljen mindezt, hanem az illetékesek jöjjenek elébe igényeinknek. Hogy kollektív szükségleteinket ne csak keserű szájízzel elégíthessük ki, hanem azzal a biztos tudattal, hogy otthon vagyunk hazánkban. Azt szeretnénk, ha a nyilvánosság palackból szabadult szellemét nem fogdosnák lepkehálóval a pozíciójukat féltő kiskirályok. Ha kimondható, megírható, megjelentethető lenne minden vélemény és aggodalom. Ha a "peresztrojkácska" nem lekicsinylés lenne szánkból, hanem féltő becézés.

Ha ama demokráciaszínűre festett egérfogótól vagy a lepkeháló fejemen is koppintható nyelétől nem kellene tartanom, amikor postaládába csúsztatom a Mozgó Világnak címzett borítékot.

Első megjelenés: Mozgó Világ, 1988/11.
Kötetben először: Kis(ebbségi) magyar skizofrénia. Ungvár-Bp, 1993.
Újraközölve: A hontalanság metaforái, Bp., 2000