Balla D. Károly
Közös sorsverésben
Ami neked úti élmény,
nekünk az sorsunk.
A kisebbségi lét kétszeresen kisebbségi. Kisebbségben élünk
az államalkotó nemzethez képest, és kisebb része, töredéke vagyunk anyanemzetünknek,
a magyarságnak is. Kisebbségi lét: kétszeres mostohaság.
És mégis: vannak szépségei. Vannak, mert addig igazgatjuk
magunk alá a szöges matracot, míg elviselhető fekvés nem esik rajta, s míg pihepuha
ágynak nem érezzük álmainkban. Vannak szépségei, mert a közös sorsverésben közelebb
hajlik lélekhez a lélek, s ami kint hiányzik, azt bent talán megtermi a szükség.
*
Társaságban ülünk, valahol Magyarország köldökén. Valaki hosszasan,
szörnyülködve meséli kárpátaljai utazásának tapasztalatait. Többen hitetlenkednek,
elképedve fogadják az előadást. Csodálkozást, döbbenetet, szánalmat kifejező
indulatszavak röppennek fel. Az előadó elhallgat, és ő a nap hőse: mit ki nem
állt, hogy megnézhesse a munkácsi várat, hogy felmehessen a vereckei hágóra.
Miután learatja az elismerést, odasandít ránk; igazolást vár:
ugye, ilyen a helyzet nálatok.
Társam halkan csak ennyit szól: "Ami neked úti élmény, nekünk
az sorsunk."
*
Kárpátalja: kétszeres peremvidék.
A vonalon, amely az alföldi részt a dombostól-hegyestől elválasztja,
húzódik a magyarság etnikai és nyelvhatára (nagyjából az Ungvár-Munkács-Nagyszőlős-tengely
mentén). Nyelvhatáron élni: őrhelyet védeni.
Kárpátalja: kétszeres peremvidék. A lassan összeomló, de kereteit
még mindenáron fenntartó Szovjet Birodalom legdélnyugatibb perifériája. Moszkva
kétezer, Kijev nyolcszáz, de a legközelebbi nagyváros - Lemberg - is kétszázötven
kilométerre esik Ungvártól. Nyíregyháza és Kassa százra sincs. Évtizedekig mégis
messzebb voltak Vlagyivosztoknál is.
*
1987 decemberére öt kárpátaljai író mindig emlékezni fog.
Ekkor történt meg először, hogy mint magyar írók (és nem szovjetek!) meghívást
kaptunk Nyíregyházára, mi több: sikerült is átmennünk. Útlevelünket az utolsó
pillanatban kaptuk meg, a területi (megyei) pártbizottság propagandatitkárának
jóváhagyása kellett hozzá. Egyikünk majdhogynem beköltözött a Nagy Házba, s
egy bulldog szívósságával ragadt rá az illetékesekre. Magas beosztású pártfogónk
telefonvonala szinte felizzott, míg érdekünkben közbenjárt. Mire az engedély
megvolt, a rendőrség útlevélosztálya rég bezárt (másnap hajnalban kellett indulnunk).
És amiben már nem bíztunk: sikerült épületet, szobát, páncélszekrényt kinyittatnunk,
és már napokkal korábban kiállított, érvényesített útlevelünket megkapnunk.
Egy évvel előbb ez még lehetetlen lett volna.
Másnap ott álltunk a nyíregyházi színház és a magyar rádió
mikrofonja előtt. A hangfelvétel híven őrzi meghatódottságunkat. És nemcsak
azért, mert előadásunkat egy Ratkó József-sorral fejeztük be ("Egyforma szó
a szánkban"), hanem mert volt köztünk, aki - harmincévesen - akkor lépett át
először államhatárt. Külföldön volt, és mégis hazaérkezett.
Alig pár hónappal később, 1988 tavaszán történt. Vásárosnaményból
érkeztünk, ahol "kisebbségi magyar író" minőségünkben immár másodszor szerepelhettünk
az anyaországban. Egyik kollégám a sugárút, másik a Minaj utca felőli oldalon
próbált taxit fogni, én meg ott álltam Ungvár legnagyobb szállodája, a jó hangzású
Zakarpatye előtt mindhármunk csomagjait őrizve. Egy zöld Volga lassú komótossággal
állt be a parkolóba - no, ez sem taxi! -, s a volánja mellől kiszálló fiatalember
széles mosollyal közeledett felém. Előbb engem is mosolyra csábít az öröm: ezzel
most hazavitetjük magunkat; majd rám is fagy a vigyor: úristen, ki lehet ez,
ugyan honnan ismerhetjük egymást. Várom, hogy megszólítson, mert azt sem tudom,
melyik nyelven kellene üdvözölnöm.
- Szervusz - szólt magyarul, s bár sebesen visszaszervuszolok,
meglátszhat rajtam a bizonytalanság. - Nem ismersz meg?
- Ha a nevedet megmondod, biztos beugrik... Tudod, az arcmemóriám...
- Pedig sokszor találkoztunk. Ott voltam minden évnyitó rendezvényeteken.
Évnyitó rendezvényeink: a József Attila Irodalmi Stúdió műsoros
estjei. Minden januárban összegyűltünk szinte valamennyien, az a 25-30 tollforgató,
aki Kárpátalján ilyen-olyan szinten a magyar szót művelte, csatlakoztak családtagjaink,
barátaink, kollégáink: mérnökök, tanárok, egyetemisták... Voltunk néha százan
is, kis túlzással: a kárpátaljai magyar értelmiség színe-java. Ilyenkor kicsit
többet megengedtünk magunknak, mint máskor, elhangzottak olyan versek, monológok,
paródiák, amelyek akkor nyomtatva még nem láthattak napvilágot, vagy egy-egy
pikánsabb poén miatt (ekkoriban még nem volt szemérmesebb a szovjet sajtónál),
vagy mert olyasmit próbáltak megfricskázni, amivel nem volt ildomos élcelődni;
meg aztán egy-egy jelenetet is előadtak alkalmi színészeink, s netán ezek szereplőiben
is magára ismerhetett néhány hatalmasság: művelődési szakelőadó, helyettes főszerkesztő,
kolhozelnök, ne adj' isten pártbizottsági referens.
- Minden évnyitó rendezvényünkön? Most, a legutóbbin is?
- Nem, azon nem, pedig a meghívót is megkaptam, de...
A legutóbbi: ez már igazi botrányt kavart. Történt, hogy a
picikét szabadabban fújdogáló szelektől felbátorodva magyarországi vendéget
hívtunk, Dinnyés József dalénekest, aki ekkor már legalább tucatnyi verset megzenésített
kárpátaljai magyar költőktől. Meghívtuk: jöjjön el, daloljon nekünk. De Jóska,
ha picit felönt a garatra - s ezt akkor meg is tette -, szívesebben politizál,
mint énekel. Ungváron is hol szellemes, hol laposabb poénokkal fűszerezett pamfletet
rögtönzött, megadta a magáét a trianoni határoknak, a Vörös Hadseregnek, a helységnév-átkeresztelőknek,
a béketábor egészének - de különösen Ceauşescun verte el a port, elmondván,
hogy ezt ő ki sem tudja ejteni, legfeljebb a tizedik emeletről, és végig "Csaó"-nak
"becézte".
A hivatalos elvtársak habzottak a dühtől: így kigúnyolni mindent,
ami szent: felszabadító dicső hadsereget, nagy orosz nyelvet és a virágzó szovjet-román
testvériséget. Jóskát szégyenszemre lehívatták a pódiumról. És hiába folytatódott
most már békésebb hangnemben a műsor, mindenki arra gondolt: vajon mi lesz most,
bekísérik-e Jóskát egy erre hivatalos helyre, kirúgják-e állásából vendéglátóját;
betiltják-e a magyar lapot, vagy csak az irodalmi stúdiót oszlatják-e fel.
Alig hittük: semmilyen komolyabb baj nem történt, a műsor
szervezői és Dinnyés vendéglátója - mert Jóska magánmeghívóval érkezett - megúszta
dorgálással, pár hét alatt minden elcsitult. Nem tudtuk, melyik illetékes jóindulatának
köszönhettük a retorziók elmaradását, csak tippelhettünk, ki lehetett ezen az
estén a hivatalos informátor (mert hogy ekkora rendezvényen lennie kell ilyennek,
abban nem kételkedtünk), hisz régi ismerősünk, I., akit már annyira megszoktunk,
hogy meghívót is szoktunk küldeni neki, ezúttal nem tisztelte meg jelenlétével
társaságunkat.
I., hát persze! Ő áll itt előttem, még mindig szélesen mosolyogva!
Örül, hogy végre felismertem, barátságosan veregeti vállamat, és úgy, hogy alig
veszem észre, kérdezgetni kezd.
- Érkezel vagy indulsz?
- Érkezem.
- Messziről?
- Odaátról. A Beregi Ünnepi Héten voltunk, most először innen
is.
- Hát persze, most már lehet... És jó volt?
- Igen. Színházi előadások, szavalóverseny, tanácskozás.
- Tanácskozás? És a téma?
- Izgalmas: Közösségeink a múltban és ma.
- Te is hozzászóltál?
- Hogyne.
- És miről beszéltél?
- Az itteni magyarságról. Eredmények, gondok...
Az utolsó szóra megrándult az arca. És én most kapok észbe:
hisz ez majdnem kihallgatás. Tűnődöm: vajon véletlenül fordult-e ide ez a zöld
Volga. Vajon nincs-e I. íróasztalán máris ott az én tegnapelőtti hozzászólásom
teljes szövege?
- Gondok?
- Igen.
- No, csak okosan!
- Lehetne több iskolánk, nincsenek
óvodáink, alig látni magyar feliratokat, szűkös a könyvkiadás, nincs irodalmi
lapunk...
- Értem. És szerinted mi lenne az a nagy lépés, ami ezeket
a gondokat megoldaná?
- Egyetlen lépést aligha tudok.
- De, de! Olyasmire gondolok, ami talán egy csapásra...
És ekkor szörnyű sejtelmem támad: ez az I. alighanem pontosan
tudja, milyen okmány lapul otthon az íróasztalom legalsó fiókjába elzárva, talán
még azt is, kiknek az aláírása szerepel rajta. "Egy csapásra"... Milyen ügyesen
provokál. Biztos, hogy beadványunkra céloz.
Beadványunkra, amelyet be sem adtuk. Beadványunkra, amelyben
autonómiát kérünk a kárpátaljai magyarságnak...
Akkor már fél éve latolgattuk egy ilyen kérelemnek a lehetőségét.
D. barátom jogászokkal tárgyalt bizalmasan, adatokat gyűjtött, érveket rendszerezett.
Aztán nagy titokban megfogalmaztuk a beadványt, és bizalmasan kérdezgettük legszűkebb
baráti körünk tagjait: aláírnák-e. Nem is nagyon csodálkoztunk azon, hogy ezt
alig húszan merték vállalni. A kész szöveg hat példánya elindult az aláírók
közti körútra; ám akadt, aki nem írta alá, bár korábban igent mondott, ketten
pedig, akik már alá is írták, másnapra visszavonták a beleegyezésüket. Miattuk
újra kell gépelni az okmányt.
Itt tartunk, amikor leáll az akció: a szervezők meghívást
kapnak Vásárosnaményba, a Beregi Ünnepi Hét rendezvényeire. D-vel megbeszéljük:
az okmány egy aláíratlan példányát "átcsempésszük" a határon, hogy a budapesti
Magyarságkutató Intézet archívumában mindenképp meglegyen. Az indulás előtti
este D. mégis leállítja a dolgot: be sem adott beadványunk híre máris illetéktelenek
tudomására jutott, állítólag nagy a felháborodás, de erről csak bizonytalan
információk szivárogtak ki; mégis jobb, ha itthon hagyjuk.
És most itt ez az I. mosolyogva azt kérdi, mi lenne az az
egyetlen jelentős lépés... Ha mernék cinikusan szemtelen lenni (nem merek), azt
mondanám: vissza kell csatolni Kárpátalját Magyarországhoz. De nemhogy erről,
még az autonómiáról sem merek szólni, tétován így hárítom el I. számonkérését:
- Talán egy olyan szervezetre lenne szükség, amely kizárólag
nemzetiségi problémákkal foglalkozna. Legalább ez nem terhelné a tanácsot, a
pártot... - és a KGB-t, gondolom még hozzá.
- Ez szerinted elegendő lenne?
- Nem, de jobb nem jut eszembe.
- No jó, szervusz, most mennem kell. - Nézem, ahogy visszaül
kocsijába és elhajt. Tűnődöm, várok. Megtapogatom az útlevelemet, amelyet rövidesen
le kell adnom. Vajon visszakapom-e újra, ha utazni szeretnék? Vajon be merjük-e
adni ezek után a beadványt? És lesz-e foganatja? Egyáltalán: lesz-e valami ebből
a peresztrojkából, ha még mindig ennyi a félelem: bennünk is, bennük is.
1988 tavaszát írjuk ekkor. S ha ott, a Zakarpatye szálló előtt
valaki azt mondja nekem akkor, hogy másfél éven belül az első kárpátaljai magyar
folyóirat főszerkesztője leszek, s ennek második száma majd terjedelmes összefoglalót
ad a nyilvánosan zajló autonómia-vitáról - bizonyosan betegesen optimista, naiv
embernek gondolom. Ha meg azt is hozzáteszi, hogy addigra a jegyrendszert is
bevezetik Kárpátalján, egyszerűen őrültnek nézem.
Pedig aki akkor ezt jósolja, látnoki tehetségű. Mert színigaz,
hogy mára beszélhetünk, írhatunk szinte mindenről, az autonómia, sőt ama szörnyű
hangzású visszacsatolás sem számít tabunak, csak épp lassan bélyegalbumot is
hordani kell a vásárláshoz: abban van a szappan-, cukor-, mosópor-, bor-, pálinka-,
és benzinjegy. De lassan a jegy is hiába: dohányáru már jegyre sincs. Ugyanakkor
hiánycikké vált a jegy is: nyomdai kapacitás és papír hiányában nem készül elegendő,
az arra jogosultak hiába igénylik. Talán megoldás lehetne, ha a jegyet is jegyre
adnák...
Egy biztos: minden eddiginél igazabbá vált a még 1986-ban,
az átalakítás hajnalán felröppent vicc:
Kutyáéknál is megvolt a peresztrojka. Kérdezi egyik blöki
a másikat, őnáluk hogyan zajlott.
- Minden simán ment. A Gazdi egy méterrel hosszabb láncot
tett a nyakamba, közben, mintha véletlenül tenné, a csontos tányéromat két méterrel
arrább rúgta. Viszont ugathatok, amennyit bírok.
*
Perifériák átka: a hasznos központi utasítások lassan, több
közbülső állomáson megszűrődve-eltorzulva érkeznek a birodalom peremvidékére.
Hiába hirdeti meg Gorbacsov Moszkvában a nagy átalakítást, Kárpátalján egy-két
évig lényegében semmi sem történik.
Talán az első, amit tapasztaltunk: a külföldi utazások megkönnyítése.
Aki korábban utazni akart, hónapokat szánt az útlevél megszerzésére.
Meghívót kért, lehetőleg közeli rokontól, ennek felmutatásával űrlapot kaphatott,
amelyet azonban egyszerűen képtelenség volt hibátlanul kitölteni. Az éles szemű
hivatalnok mindig talált benne hibát, s visszadobhatta. De be kellett szerezni
még számtalan okmányt, pl. a házastárs hozzájárulását párja külföldi utazásához,
a munkaviszony igazolását, a lakbizonylatot, valamint az erkölcsi bizonyítványt,
más szóval jellemrajzot, amelyet a kárpátaljai magyarok leginkább "harasztikának"
becéznek (az orosz "haraktyerisztyika" szóból), erre négy-öt aláírást és pecsétet
kellett tétetni (kisfőnök, nagyfőnök, káderosztály, szakszervezet, párt, komszomol).
Rézkígyója is volt a jellemrajznak: szerepelnie kellett benne három olyan kulcskifejezésnek,
amelyek hiányában egyszerűen nem számított érvényesnek. Ezek: "politikailag
felkészült", "erkölcsileg állhatatos", "ideológiailag kipróbált". E három kívánalomnak
- gondolom - leginkább egy marxista-leninista egyetemet frissében végzett kémelhárító
politikai tiszt tudott megfelelni, e kifejezések ugyanis mintha azt feltételezték
volna, hogy a baráti szocialista országba utazónak szünet nélkül agent provocateuröktől
kellene tartania, és még súlyos kínvallatások közepette is a világ legszebb
országának kellene mondania a Szovjetuniót. Egyes munkahelyek komolyan is vették
a jellemrajz kitételeit, a delikvenst berendelték pofafürdőre (ennek is van
magyar népetimológiai beceneve: "szóbeszéd" - az orosz "szobeszedovanyije" -
beszélgetés szóból), és ha például nem tudta, hogy hívják a szovjet külügyminiszter-helyettest
vagy az üzbég első titkárt, akkor politikailag felkészületlennek minősítették,
és nem adtak jellemrajzot.
Ha azután minden együtt volt, befizetési elismervény, meghívó,
űrlap, ilyen-olyan igazolás, hat darab szigorúan 4×6-os és kizárólag matt papírra
készült nyakkendős fénykép, akkor már csak azért küldte el a hivatalnok az embert,
mert nem hozott magával egy saját nevére megcímzett borítékot, amelynek a belsejébe
majd a hatóság belebélyegzi (!) az utazási kérelem elfogadását vagy elutasítását.
Erre olykor két-három vagy több hónapot is várni kellett,
és gyakori volt az elutasítás: túl távoli a rokonság (esetleg bekérték a meghívott
és a meghívó keresztlevelét, mert kételkedtek a rokonság valódiságában), vagy
így érveltek: "maga tavaly már meglátogatta a nagynénjét, az idén jöjjön ő",
avagy ennél is egyszerűbben: "nem láttuk be az ön utazásának a szükségszerűségét".
Ha meg pozitív volt a döntés, és az ember rohant volna az útleveléért, még mindig
érhették meglepetések: kérték a katonai parancsnokság elismervényét, amelyben
igazolják, hogy az utazni vágyó távolléte idejére a parancsnokságon letétbe
helyezte a katonakönyvét.
Mindez valóban megváltozott még a peresztrojka kezdetén: a
hivatalnokok liberálisabbak lettek, elnézték, ha az űrlapon volt egy-két javítás
(olyan szentségtörésről is hallottam, hogy valakinek megengedték: kézzel javítson
bele a géppel írt szövegbe!), megszűnt a jellemrajz, a számtalan igazolási kötelezettség.
Épp csak az útlevéligénylők száma nőtt meg oly mértékben, hogy elfogyott az
űrlap, elfogyott az útlevélnyomtatvány, hatalmassá nőttek a hivatal előtt a
sorok, emberek ott éjszakáztak, hogy másnap bejussanak...
Aztán megnyílt a kishatár menti forgalom, negyven éve elszakított
rokonok borultak egymás nyakába, ungváriak jártak át sörözni vagy strandolni
Nyíregyházára... Csak épp "elfogyott" közben a forint, kimerültek a keretek. Előbb
csak korlátozták a pénzváltást, majd teljesen beszüntették. Utazhatsz, kárpátaljai
magyar, de rubeledért egy huncut forintot sem kapsz. Felüti fejét a feketepiac,
családi és baráti szálak helyett az üzérkedés kötelékei szövődnek erősre.
Közben "megindul az ország", mindenünnen autók és utasok érkeznek
a Csap-Záhony határátkelőhöz, 4-6 kilométeresre nőnek a sorok, olykor három
teljes nap kell az átjutáshoz...
Aztán ez év nyarán a szovjet fél egyoldalúan megszünteti a
kishatár menti forgalmat.
A szomszédolni vágyó atyafiakat visszafordítják a
határról, miközben - állítólag - a peresztrojka visszafordíthatatlan.
*
A kárpátaljai magyarság lassan, nehezen talál magára a demokratizálódás
első éveiben. Sok a régi beidegződés, a félelem. Az idősebbek még jól emlékeznek
arra, milyen gesztussal ölelte a keblére a szovjet rendszer az itt élőket: 1944
novemberében gyakorlatilag a teljes munkaképes magyar férfilakosságot deportálták.
Emlékeznek az ötvenes évek féktelen diktatúrájára, az erőszakos kollektivizálásra,
papok elhurcolására... Azt pedig már a középnemzedék is fel tudja idézni, milyen
rövid életűek voltak a hruscsovi reformok, és az akkori demokratizálódás milyen
hamar megfeneklett a brezsnyevi lágy despotizmus zátonyán.
Lassan mégis elkezdődik valami. Egyre többen, egyre gyakrabban
vetik fel különböző fórumokon, hogy anyanyelvi oktatásunk, művelődésünk terén
volna még mit tenni; hogy a magyar falvakban nincsenek magyar feliratok; hogy
zavar mutatkozik a fiatalok identitástudatában stb. E témák egyre nagyobb nyilvánosság
elé kerülnek, mígnem a sajtó - elsőül a Kárpáti Igaz Szó - is felvállalja. Máig
tartó nyilvános vita kezdődik a lap hasábjain a nemzeti önismeretről, a két-
és háromnyelvűségről, nemzeti értékekről, később az autonómiáról, az áttelepülés
okairól stb.
Ezzel egy időben irodalmi körök, művelődési egyesületek szerveződnek
terület-szerte. Alakuló összejöveteleik sok helyütt egy-egy város első magyar
rendezvényei negyven év óta. A hatalom képviselői hol elnézőbbek, hol kevésbé.
A munkácsi városi elöljáróság például sérelmezi, hogy a megalakult II. Rákóczi
Ferenc Magyar Irodalmi Klub egy arisztokratának (azaz osztályellenségnek!) a
nevét viseli, s hogy az összejöveteleit magyarul tartja. (Ez akkor még, mint
azelőtt évtizedekig, ha nem is nacionalizmusnak, de nemzeti elkülönülésnek számít.)
Vannak kezdeményezések, melyek kedvező visszhangra, támogatásra
találnak. Ennek köszönhetően 1988 szeptemberétől csak néhány, ám 1989-től valamennyi
kárpátaljai magyar iskolában oktatni kezdik Magyarország történelmét. Tudomásom
szerint az anyaországon kívül rekedt magyar kisebbségek közül ez egyedül nálunk
valósult meg.
1988-1989-re kiépül a művelődési körök teljes hálózata Rahótól
Ungvárig. Összejöveteleik nemcsak hogy magyarul folynak, nemcsak hogy korábban
tabunak számító témák kerülnek napirendre, hanem a közösen énekelt népdalok
között olykor fel-felhangzik a Kossuth-nóta, később a Szózat és még a Himnusz
is.
Eközben - 1988 januárjában - átalakul a fiatal kárpátaljai
magyar írók irodalmi műhelye, a József Attila Irodalmi Stúdió is: elszakad korábbi
irányítójától, a Kárpáti Igaz Szótól, megszűnik nemzedéki jellege, és a társművészetek
magyar képviselőit is tagjai sorába választja. Ekkor úgy tetszik, hogy a József
Attila Alkotóközösség (ekkortól ez a neve) amolyan általános magyarságintézménnyé
növi ki magát. Vezetői azonban belátják, hogy ez erejüket meghaladó feladat,
és szorgalmazni kezdik egy CSEMADOK-típusú művelődési csúcsszervezet létrehozását:
1988 októberében beadvánnyal fordulnak a legmagasabb állami és pártvezetéshez,
kérik az Ukrajnai Magyarok Kulturális Szövetségének a létrehozását. A dokumentumhoz
valamennyi öntevékeny művelődési egyesület csatlakozik. A beadvány nem marad
hatástalan, párbeszéd kezdődik a hatalom képviselőivel. Utóbbiak arról hallani
sem akarnak, hogy ez a szervezet állami intézményként jöjjön létre, dotációt,
státusokat, épületet, gépkocsit kapjon. Nincs rá pénz - ennyi az indoklás. "Nesze
semmi, fogd meg jól"-megoldásként felajánlják a létrehozandó alakulat keretéül
a Szovjet Baráti Társaságok Szövetségét, amely esetleg, idővel, egyetlen fizetett
státust tudna biztosítani a magyar szervezetnek.
De erre már nem kerül sor, az események más fordulatot vesznek.
1989 januárjában megalakul az ukrán nyelvi mozgalomnak, a Sevcsenko Anyanyelvi
Társaságnak a kárpátaljai tagozata. Ennek alakuló ülésén részt vesznek a magyar
értelmiség képviselői is, akik spontán kezdeményező csoportba tömörülnek, és
kinyilvánítják egy független tömegszervezet, az Ukrajnai Magyar Anyanyelvi Szövetség
megalakítási szándékát.
Hosszas egyeztetések, tárgyalások után, egyhavi lázas szervező
munka eredményeként 1989. február 26-án mintegy 500 alapító tag részvételével
meg is alakul - immáron végleges nevén - a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség.
E szervezet már puszta nevével is demonstrál, hiszen hivatalosan a vidék neve
mindmáig Kárpátontúli terület, és a Szövetség létrejöttéig a helyi magyar sajtó,
tv, rádió nem használhatja a Kárpátalja, kárpátaljai megnevezést. Demonstratív
a Szövetség alapítólevele és alapszabálya is. Székhelyül Ungvárt (és nem Uzsgorodot)
nevezi meg, kimondja, hogy "a területen élő magyar kisebbség az egyetemes magyarság
része", hogy célja nemcsak a nyelv, a nemzeti hagyományok megőrzése és ápolása,
hanem "az e célokkal kapcsolatos érdekek védelme" is.
Érdekvédelmi magyar tömegszervezet Kárpátalján! Aligha tévednek
az alakuló összejövetel szónokai, amikor a pillanatot történelminek, a Szövetség
létrejöttét ötödfél évtized legnagyobb vívmányának nevezik.
Felgyorsulnak az események. Egymást követik az olyan rendezvények,
amelyek örökre emlékezetesek maradnak az itt élő magyarság számára. Így március
15-e első szabad megünneplése az ungvári Petőfi-emléktábla alatt (és terület-szerte),
az Illyés Gyula-szobor felavatása Beregszászban, a Rákóczi-emlékkonferencia
és a turulmadaras emlékoszlop felavatása Tiszaújlak határában, az október 6-i
megemlékezések, a sztálinizmus áldozatainak állított emlékhelyek létesülése
és az ez alkalomból tartott emlékkonferencia, a romániai forradalmat követő
segélyakciók - ezen események sora folyamatosan bővül, e cikk keltezésekor például
Ungvár és Beregszász magyarsága Petőfi-szobor avatására készül.
Alig lehet számba venni a talán kevésbé látványos, de igen
fontos változásokat: magyar óvodák és óvodai csoportok létesülését, új magyar
iskolák nyílását, illetve régiek visszaállítását, magyar szakiskolai csoportok
indítását, a Szovjet Hungarológiai Központ megnyílását, magyar képviselői frakció
alakulását a városi, járási és területi tanácsokban, a nemzetiségmegtartó erőként
jelentős hitélet fellendülését, templomok visszaadását stb.
Két új sajtóorgánumunk is született.
A Hatodik Síp irodalmi és közéleti folyóirat, mely negyedévenként
lát napvilágot 36 oldalon 1989 őszétől, a Kárpátalja pedig, kulturális szövetségünk
fóruma, két hetente jelenik meg 12 oldalon. Azonban mielőtt az olvasó elégedetten
csettintene - lám csak, két lap egyszerre! -, tegyük hozzá: az előbbi kiadvány
Budapesten, az utóbbi Miskolcon jelenik meg, ott a lapengedély és a kiadáshoz
szükséges tőke, a papír és a nyomdai kapacitás. Kárpátalján csak a szerkesztés
első fázisa és a terjesztés java történik. Az a körülmény, hogy lapjainkat Magyarországon
kell kiadnunk, politikai és gazdasági helyzetünket egyaránt jellemzi. Súlyos
gondokkal küzd Kárpátalja egyetlen magyar napilapja, a Kárpáti Igaz Szó, amely
ez idáig a helyi párt- és tanácsi szervek orgánuma volt. Most a párt "leveszi
róla a kezét" és a tanács, valamint a társadalompolitikai szervezetek tulajdonába
kerül - csak épp fenntartásának anyagi körülményei látszanak teljesen bizonytalannak.
A képlet ismerős: amit a politika már lehetővé tenne, annak
a gazdaság vet gátat. Visszaérkeztünk a kutyák peresztrojkájához.
*
Aki ma Kárpátalján élni és magyarként megmaradni akar, bizakodó
és elkeseredett egyaránt lehet. Bizakodhat, hisz eredményeink vitathatatlanok.
Aggodalmának fő oka az egyre kilátástalanabb gazdasági helyzet. A jegyrendszer
bevezetéséről már szóltunk, de talán nem árt megjegyezni, hogy például vaj,
sajt s a hústermékek többsége szinte egyáltalán nem kapható, és ez vonatkozik
a tartós fogyasztási cikkekre is: tévét, porszívót, mosógépet, hűtőszekrényt
nem lehet vásárolni. Az üzletek a várakozók hosszú névsorait vezetik. S ha a
szerencsés egy-két év alatt sorra kerül, öt évig fel sem iratkozhat a listára...
Aggodalmunk, bizonytalanságunk másik oka politikai. A Szovjetunió
teljes és végleges széthullása csak idő kérdése. Nem tudni, egy független Ukrajnában
kedvezőbbek lennének-e a magyar kisebbség létfeltételei. Az eddiginél gyakrabban
tapasztalni - például az Ukrán Népi mozgalom, a RUH részéről - nacionalista
megnyilvánulásokat. Teljességgel indokolt és jogos, hogy Európa egyik legnagyobb
nemzete, a negyvenmilliós ukránság végre államalapításra törekszik. Kérdés,
hogy a felülről - Moszkvától - követelt önrendelkezési jogokat lefelé, az Ukrajnában
élő nemzetiségeknek is meg tudják-e, meg akarják-e majd adni.
Tovább bonyolítja a helyzetet Ukrajna belső ellentmondásossága.
Hatalmasak a különbségek Kelet- és Nyugat-Ukrajna közt, ám az eltérés még nagyobb
Kárpátalja és a köztársaság belső vidékei közt. Az itt élő szláv lakosság ismét
ruszinnak kezdi nevezni magát, hangoztatván, hogy genetikailag sem azonosak
a mai ukránokkal (sokan a honfoglalás-kori fehérhorvátok leszármazottainak tekintik
a ruszinságot), s ha ez mára szinte kideríthetetlen is, annyi bizonyos, hogy
mind ősi kultúrájában, mind vallásában, mind nyelvében a ruszin népcsoport alapvetően
különbözik a Kárpátok túloldalán élő ukránoktól.
Nemrégiben megalakult a Kárpáti Ruszinok Szövetsége, amely
egyre határozottabban hallatja a hangját, sokszor nemcsak a hatalom képviselőivel,
hanem a RUH-hal is konfrontálódva. A nagy ukrán kontinuitás megdöntésére irányuló
törekvések számunkra, magyarok számára is szimpatikusak, hiszen a ruszinokkal
együtt mi is valljuk, hogy a mai Kárpátalja területe soha nem tartozott a Kijevi
Rusz fennhatósága alá, és soha nem lakták ukránok. Ezért a magyarok körében
egyre nagyobb a szolidaritás a ruszinok függetlenedő-önmeghatározó törekvése
iránt. Ugyanakkor semmi biztosítéka annak, hogy a helyi ruszinok majd hatalmi
pozícióba kerülve is viszonozzák ezt a rokonszenvet, s nem kap lábra a ruszin
nacionalizmus, amely - testközelsége miatt - akár az ukránnál is veszélyesebb
lehet.
Csak reménykedhetünk abban, hogy a józan belátás és az együttélés
évszázados hagyományai egyik részről sem engednek utat a szélsőséges, ellenséges
magatartásnak. Egy biztos: a ruszinok, hasonlóan a magyarokhoz, ragaszkodnak
szülőföldjükhöz, bíznak sorsuk jobbra fordulásában. Mindkét táborban sokan akadnak,
akik elképzelhetőnek tartanák egy ruszin-magyar autonóm körzet (vagy akár köztársaság)
kikiáltását. Ez a közigazgatási egység Kárpátalja egészét magába foglalná, és
később akár egy szuverén kisállam létrejöttéhez szolgálna alapul.
A magyarok körében ez az elképzelés nem talált egyértelmű
támogatásra, a közös ruszin-magyar alakulatban ugyanis a magyarság továbbra
is kisebbségben maradna. (Az 1989-es népszámlálás adatai szerint a terület több
mint 1 millió 250 ezer lakosából mindössze 155 ezer a magyar, ez alig több mint
12,5 %).
Sokan egy olyan magyar autonóm körzet mellett törnek lándzsát,
amely a beregszászi járást, valamint az ungvári, a munkácsi és a nagyszőlősi
járás magyarok lakta vidékét foglalná magába. Azonban még a legésszerűbb határok
megvonásával sem lehetne a magyarság 65-70 %-ánál többet így "körülkeríteni"
(hisz Nagyszőlőstől keletre, egészen Rahóig és Körösmezőig a magyarság szórványokban
él, pl. Huszton, Visken, Técsőn, Aknaszlatinán stb.), így nem alaptalan azok
ellenvéleménye, akik a kívülrekedők kiszolgáltatott helyzete miatt aggódnak,
s azoké sem, akik a nemzetiségi kérdés megoldásának a demokrácia érvényesülését
gondolják, és nem az etnikai rezervátumot.
Végül ne hallgassuk el azt a lehetőséget sem, amely az itt
élő lakosságot szintén foglalkoztatja. Látván a szomszédos államok hasonlíthatatlanul
jobb gazdasági viszonyait, politikájuk gyorsabb és kedvezőbb alakulását, sokakban
felmerült a kérdés: nem volna-e kedvezőbb számunkra valamely korábbi történelmi
határ visszaállítása. Ez ugyan a kérdések legveszélyesebbike, talán mégsem kell
megkerülnünk. Hiszen az impérium széthullása részben a birodalmi törekvések
megszűntét is jelenti, és bár senki sem táplál illúziókat atekintetben, hogy
a majdani független Ukrajna önként lemondana-e a mind stratégiailag, mind gazdaságilag
fontos területekről, mégis kialakulhat egy olyan helyzet, amikor az itt élő
lakosság akarata válik mérvadóvá. Egy ilyen szabad akaratnyilvánítás (nem olyan,
mint az 1944-ben csalással és erőszakkal kikényszerített) szinte bizonyosan
az Ukrajnától való elszakadást és vagy egy önálló állam létrehozását szorgalmazná,
vagy azt, hogy a vidék csatlakozzon valamely szomszédos államhoz, Magyarországhoz
vagy a hamarosan alighanem önálló Szlovákiához. Nem kétséges, hogy a magyar
lakosság melyik verziót választaná, s nincs kizárva, hogy e megoldás a ruszinok
jelentős hányada számára is elfogadható lenne. Nem lehet kizárni Kárpátalja
esetleges feldarabolódását sem olyan módon, hogy csak az alföldi, túlnyomó részt
magyarok lakta vidéke kerülne vissza az anyaország kötelékébe.
Tudom: e kényes kérdés taglalása érzékeny, fájó pontokat érint.
Igazán jó megoldás talán nem is kínálkozik. A határok spiritualizálásáról vallott
nézetek sajnos illúzióknak bizonyulnak. Az egyre nagyobb gazdasági különbségek
közepette a határok felnyitása lehetetlen: lám, a kishatár menti forgalmat is
leállították. Az Európához való csatlakozásról egyelőre szó sincs, az ország
a totális gazdasági katasztrófa szélén áll, a lakosságot éhínség fenyegeti.
Bármilyen szomorú, ez politikai visszarendeződéshez vezethet: nyomorban nem
lehet demokráciát építeni. Tartanunk kell egy polgárháború kirobbanásától, s
nem is kell, hogy Kárpátalján fegyverek dörögjenek: elegendő, ha a magyar férfiakat
besorozzák, újra "elviszik".
Csodálkozhatunk-e azon, hogy ilyen körülmények közepette kárpátaljai
magyarok ezrei nem merik kivárni sorsuk igencsak kétséges jobbra fordulását,
hanem szülőföldjük elhagyása mellett döntenek? Becslések és hivatalosan meg
nem erősített, de megbízható helyről származó adatok szerint csak Magyarországra
34 ezer (!) kárpátaljai költözött át az elmúlt negyven év alatt. Ezt az adatot
látszik igazolni az a tény, hogy - legalábbis a népszámlálás adatai szerint
- tíz év alatt háromezerrel csökkent a kárpátaljai magyarok száma, holott, különösen
faluhelyen, a magyarok népszaporulata lassú, de biztos gyarapodást eredményezne.
További veszteség, hogy elsősorban az értelmiség hagyja el a süllyedő hajót:
orvosok, tanárok, mérnökök ezrei távoznak. Olyik kárpátaljai fiatal számára
életcéllá válik a kiházasodás.
Van-e értelme ilyen körülmények közepette "kitartani", magyar
kultúrát művelni, érdeket védeni?
Igen, van!
Van, mert az itthon maradók egyelőre többen vannak. Mert a
kisebbségi lét kettős mostohaságában egy harmadik veszteség - "sajátjaink" eltávozása
- már-már elviselhetetlen lenne. Van értelme, mert hátha nem a nagyobbik falat
kenyeret, a szebb ruhát várják el tőlünk gyerekeink, hanem azt, hogy a kisebbségi
lét sehogyan másként meg nem élhető élményét megadjuk nekik. Mert vannak e létnek
szépségei: a közös sorsverésben közelebb hajlik a lélekhez a lélek, s ami kint
hiányzik, azt bent talán megtermi a szükség.
1990.
Először megjelent: Kortárs, 1991/1.
Kötetben először: Szűkölő vagy táguló horizontok? - Magyarok a változó világban.
Svájci Magyar Irodalmi és Képzőművészeti Kör, Zürich-Eger,
1992.
Újraközölve: A hontalanság metaforái, Bp., 2000
