Balla D. Károly
Kis(ebbségi) magyar skizofrénia
Az én hazám
csendes pentaton ének.
Ha szívemhez hajolsz,
eléneklem néked.
Horváth Sándor
Az 1944/45-ös és a közvetlenül ezt követő éveket Közép- és
főleg Kelet-Közép-Európában a Szovjetunió területszerző hódítása és a sztálinizmus
exportja jellemzi. A nemzeti sajátosságok figyelmen kívül hagyása, az egyes
nemzettörzsek etnikai határainak tudomásul sem vétele következtében a térség
újra - mint Trianon után - a feszültségek gócává vált. A kisebbségbe került
(vagy abban maradt) nemzetcsoportokat súlyosan érintette, idegen érdekeknek
szolgáltatta ki az a körülmény, hogy a létrejött szocialista tábor országai
között hallgatólagosan tabunak nyilváníttatott a nemzetiségi kérdés. Hatványozott
mértékben vonatkozott ez a Hitler utolsó csatlósának bélyegzett háborúvesztes
Magyarország eltagolt részein élő magyar kisebbségekre.
A nagyobb létszámú
nemzetcsoportoknál is veszélyeztetettebb helyzetbe jutott a Szovjetunió kötelékébe
került kétszázezres magyarság, amelyet már 1944 novemberében a legsúlyosabb
retorzió ért: a munkaképes magyar férfilakosság szinte teljes deportálása. Háromnapos
munkára mintegy negyvenezer férfit hívtak be a vidékről. A legembertelenebb
körülmények közé kerültek, sokuk már a gyűjtőtáborokban életét vesztette. A
megmaradottak hónapok, évek múltán szabadultak a Szovjetunió különböző munkatáboraiból.
Az áldozatok számát tekintve (kb. 20 ezer fő) ez az akció nagyobb veszteséget
okozott a helyi magyar lakosságnak, mint a két világháború együttvéve.
Mindez ráütötte bélyegét a kárpátaljai magyarság
sorsára, kialakította a máig élő félelmeket, s elindította a legveszélyesebb
tendenciákat: a meghasonlást, a nemzet-elhagyást, a nemzet-megtagadást, a janicsárrá
válást, jobb esetben a passzív rezisztenciába vonulást. Opponálásra mód nem
volt - könyörtelenül megtorolták! -, így aki valamit tenni akart az itteni magyarság
felemelkedéséért, ezt csak a sztálini nómenklatúrával történő szoros összefonódás,
belső tartásának feladása, mélyebb meggyőződésének eltitkolása, egyfajta permanens
skizofrén állapot vállalása árán tehette.
Ráadásul alábocsáttatott a vasfüggöny is: az itteni
magyarság kapcsolata az anyaországgal megszakadt, lehetetlenné vált mind a fizikai,
mind a szellemi közlekedés. A hatvanas évek kezdetéig semmilyen sajtótermék
be nem jutott, és Magyarország hivatalos körei sem vettek (nem vehettek) tudomást
- még évtizedekig - arról a nemzetcsoportról, amely elszigetelődve, a bűnös
nemzet bélyegével élte végig a sztálini éra sötét esztendeit.
Ilyen mostoha körülmények közepette kezdődött
meg a magyar nyelvű oktatási rendszer, a magyar sajtó, a könyvkiadás, az irodalom
szervezése, szerveződése. Akik vállalták ezt a munkát, nem tehették belső meghasonlás
nélkül: minden tettükre rányomta bélyegét a görcsös bizonyítani-akarás, elkötelezettségüknek,
pártosságuknak túlhangsúlyozása: meg kellett győzni a magyarság megmozdulásait
ferde szemmel néző hatóságokat arról, hogy alakuló iskoláink szovjet iskolák
lesznek (csak tannyelvük magyar), hogy sajtónk pártos szovjet sajtó (csak nyelve
magyar), hogy irodalmunk elkötelezett szovjet irodalom (épp csak magyarul íródik).
A rendszer egészének visszásságai, torzulásai
tehát hatványozottan jelentkeztek a magyarság körében. Az amúgy is téves irányvonalak
még ferdébbé váltak, amint a nemzetiség más-szerű, más törésmutatójú közegébe
hatoltak.
Ha Sztálint, a pártot, a szovjethatalmat őrültség
volt oroszul vagy ukránul éltetni, akkor többszörösen az volt ezt magyarul tenni
a leghangosabban. Ha őrültség volt az erőszakos kollektivizálás a Szovjetunióban,
fokozott őrültséggé vált a merőben más hagyományokhoz szokott kárpátaljai magyar
parasztság esetében. Ha őrültség volt a vallás üldözése Oroszországban vagy
Ukrajnában, még inkább azzá vált a zömében református kárpátaljai magyarok körében.
Ha alapvetően téves elvekre épült a szovjet oktatási
rendszer, úgy sokszorosan téveseknek bizonyultak ezek az elvek, amikor egy meglévő
és működőképes magyar oktatási rendszer szétzúzását követően helyezték pilléreire
a kárpátaljai magyar anyanyelvű oktatást.
Ha az orosz, ukrán vezető egy Hurrá!-t kiáltott,
a magyarnak hármat kellett. Ha az orosz átlagember kiszolgáltatottnak érezte
magát saját országában, akkor kétszeres kiszolgáltatottságot érezhetett az ukrán,
háromszorosat a magyar.
Törtvonal alá szorult, harmadrendű állampolgár
lett a Kárpátalján élő magyar ember.
Olyan súlyos ballaszt ez az indulás, amelyet máig
nem sikerült kisebbségi gondolánkból kivetni.
A hatvanas évek elején valamelyest javult a helyzet. Eddigre
úgy-ahogy kiépült az anyanyelvű oktatási rendszer középső láncszeme, az iskolai
oktatás. Vidékünkön ekkor működött a legtöbb magyar tannyelvű iskola, és az
ezekben tanuló gyerekek száma is ekkor volt a legmagasabb (kb. 23 ezer). 1963-ban
az Ungvári Állami Egyetemen magyar filológia tanszék nyílt; 1965-től részben,
1967-től pedig teljesen önállóvá vált a területi pártbizottság magyar nyelvű
lapja, a Kárpáti Igaz Szó, amely ezt megelőzőleg az ukrán Zakarpatszka Pravda
szó szerinti fordításaként jelent meg.
Amikorra a hruscsovi reformok beértek volna, már
ránk is köszöntött a brezsnyevi lágy despotizmus, amely visszafordította a pozitívnak
látszó tendenciákat, érintetlenül hagyta a negatívokat - s ezzel még jobban
elmélyítette a rendszer ellentmondásait. A kárpátaljai magyarságnak továbbra
sem adódott módja arra, hogy magyarságát gyakorolja. Minden ezirányú törekvés
nyomban a nacionalizmus, jobb esetben a nemzeti elkülönülés vádját vonta maga
után.
A teljes elszigeteltség és "nemzetiségi kisemmizettség"
jege mégis megtört. Könyvek, lapok immár bejutottak Magyarországról, a rádió-
és tévéadók hullámai sem torpantak meg a határnál. Akinek igénye volt rá, tájékozódhatott
a nemzeti művelődés anyaországi eredményeiről. Az akkori Magyarország "szocialista
kultúrája" itteni szemmel nézve modernnek, haladónak, európainak hatott, s jobb
irányba terelte az itt élő magyarok gondolkodását, mint a túlideologizált központi
vagy helyi - akár magyar nyelvű - sajtó, rádió, tévé, vagy akár a magyar nyelvű
oktatás. Mert bár igaz, hogy iskoláinkban oktatták a magyar irodalom nagyjait,
ám értelmezésük, értékelésük, koruk ábrázolása még a zsdanovi kultúrpolitika
dogmáihoz igazodott. Így történhetett, hogy aki az elmúlt negyven évben érettségizett
iskoláinkban, az Illés Bélát és Zalka Mátét feltétlenül többre tarthatta, mint
Babitsot vagy Németh Lászlót (utóbbi kettőről épp csak említés esett tankönyveinkben).
Hasonló "ortopéd gyerekcipőben" járt (sántikált!) sajtónk, könyvkiadásunk. Nemzeti
értékeink közül szinte csak a nyelv mentődött át úgy-ahogy, mert amit ezen a
nyelven írni, kiadni, tanítani és mondani lehetett, az voltaképp nem volt egyéb
a szocializmus dicsőítésénél.
Formájában nemzeti, tartalmában szocialista -
szajkóztuk, ha irodalmunkról, művelődésünkről volt szó, s addig mondogattuk,
míg lassan magunk is elhittük.
Persze akadt, aki nem, vagy csak nehezen hódolt be. Kovács
Vilmos 1965-ben megjelentette (többévi huzavona után) Holnap is élünk
c. regényét, melyet magyarországi kritikusai a kárpátaljai magyarság sorsregényének
neveztek. Mai szemmel nézve elkötelezett szocialista regény ez is, akkor azonban
amiatt a kevéske őszinte szembenézés miatt, amit sikerült belélopni - kivonták
a forgalomból. Fél évtizeddel később felszámolták a magyar egyetemistákból,
fiatal tollforgatókból alakult Forrás Stúdiót. A vád ellenük a szovjet valóságtól
való elidegenedés volt. Holott a Forrásban verselők nem a valóságtól, csupán
a kötelező rózsaszínű szemüvegtől idegenedtek el, miközben érdeklődésük a népi-nemzeti
kulturális örökség és az eszázadi modern irodalmi törekvések felé irányult.
A Kovács Vilmossal és a Forrás Stúdió fiataljaival
szemben táplált bizalmatlanság a kárpátaljai magyar irodalom egészére is átvetült,
s a hetvenes évek elején-derekán induló újabb írórajnak ismét a hangsúlyos pártosság
vállalásával kellett megszólalnia.
Mindnyájan megírtuk hát a magunk forradalmi ódáját,
Lenin- és békeversét, pufogtak frázisaink, sugároztunk az optimizmustól. Ha
borúsabb, ne adj isten pesszimista verset akartunk publikálni, mellé tettünk
két harsányat. Aztán a két harsány megjelent, a borús kimaradt. Lettünk hát
csalók, csalafinták: a komor vers alá odaírtuk, hogy Pablo Nerudára emlékezve
vagy azt, hogy József Attilát olvasva.
Jöttek a nyolcvanas évek, egyetlen
nagy tapstól zengett az ország. "Fejlett szocializmus" - sulykolta belénk a
tömegkommunikáció, miközben üzleteink polcáról eltűnt előbb a kávé, aztán a
vaj és a hús is. "Baráti országok" - vallottuk a szocialista tábor államairól,
de huszonvalahány pecsétet és aláírást kellett tucatnyi okmányunkra, igazolásunkra
összegyűjtenünk a legkülönbözőbb hatóságoktól, s hónapokig várnunk, míg harminc
kilométerre élő nagybácsinkat meglátogathattuk. "Nálunk minden nemzet és nemzetiség
egyenjogú" - hirdettük, de ha valahol - alkalmi társaságban, kollektívában -
egyvalaki nem volt magyar, már illet a "többség" nyelvén beszélni, hivatalról,
intézményekről nem is szólva, ahol eretnekségnek számított a magyar szó. Városainkat,
falvainkat csak magánbeszédben nevezhettük magyarul, a sajtót vagy a helységnévtáblákat
olvasva törtük a nyelvünket Velikij Gejivci-n (Nagygejőc), Dobroszillyá-n (Bene)
meg Harazgyivká-n (Gut). Kárpátalja is csak Kárpátontúli terület volt számunkra
ötödfél évtizeden át, ma is ez a hivatalos, egyben kívánatos forma, nehogy elfelejtsük,
honnan kell nézni magunkat.
Irodalmi példaképünkül a Lenin-díjas szépíró,
Brezsnyev trilógiáját állították elénk egyetemen, szemináriumon, ideológiai
fejmosáson és politikai pofafürdőn. De hiába a sok tisztálkodás, bemocskolódtunk.
Aki makulátlan akart maradni, hallgatott, ám a kötelező taps országában ez is
veszélyes szembehelyezkedésnek bizonyulhatott. S a további veszély: ha mindenki
elhallgat évtizedekre, ki tartja ébren a magyar szót?
"Magyarul alkotó kárpátontúli író" - áll ma is
köteteink annotációjában. Megrögzült kövület abból az időből, amikor a kettős
kötődés emlegetése is szentségtörésnek minősült. Kötődésünk csak egy lehetett.
Az, hogy magyarul írunk, olyan formai apróságnak számított, mint valami kisebb
testi hiba - elnézték nekünk; a hivatalos beszámolók, jelentések, statisztikák
készítésekor pedig jó argumentumai lehettünk a hű de nagy internacionalizmus
bizonyításának.
Ez a voltaképp nemes jelentésű szó - internacionalizmus
- vegytiszta pánszlávizmust, burkolatlan ruszifikálást jelentett. A nemzetiségek
egyenlősége egyirányú utcaként működött, amelyben igazodást mindig a kisebbtől
vártak el.
"Járásunkban 27 %-ot tesz ki az internacionalista
házasságok részaránya" - hangzott el számtalanszor az egyetlen magyar többségű
járás első számú pártvezérének szájából. A két nem azonos nemzetiségű fél házasságát
érdemként fogták fel, a magas arányszámot mint korszakos vívmányt tartották
nyilván. Lám, szó sincs semmiféle nemzeti elkülönülésről, éljen az internacionalizmus.
De akkor két magyar házassága vajon milyen? Nacionalista?
Igen, bizonyára.
Hát jól nézd meg, magyar legény! Válassz szláv
lányt, így leszel jó hazafi.
Így keveredett össze sokakban az ideológia a költészettel,
a politika a szerelemmel, kötelező harsányság a némák cinkosságával.
Most, amikor az ideológiák szappanbuborékai sorra
kipukkadtak, s jöhetne valami értelmesebb önépítés, akkor itt állunk teleluggatott
öntudattal, szédelegve a sok félrevezetéstől.
Magunkra találni: nehezebb, mint gondoltuk volna.
És amikor azt hittük: na most, talán, végre... akkor hazajön
iskolás gyerekünk, felüti 1987-es kiadású, ma is érvényes olvasókönyvét és rábök
egy versre: holnapra ezt kell megtanulni. Íme: "Tudja ma már minden gyermek,
/ Lenin nekünk mit adott: / Szabad, boldog életünkhöz / igaz utat mutatott!"
Közben szól a rádió, halljuk, hogy Békéscsabán
az ellenzéki pártok megrendezték a kommunizmus szimbolikus temetését, s hogy
a Lenin-szobor kezébe vándorbotot, vállára tarisznyát tesznek. A pesti Lenin-emlékmű
mintájára ez is rövidesen "eltávozik".
De a gyereknek holnapra meg kell tanulnia a verset.
Kis magyar skizofrénia.
A mai Magyarország határain
kívülre kényszerült kisebbségek önigazoló kifejezése a kettős kötődés. Kárpátalján
ennek elismertetése is úttörő tett volt. Sok illetékes fejcsóválását váltotta
ki, amikor egy-egy kistanulmányban, cikkben, más megnyilatkozásban először kapott
megfogalmazást. Valahogy így: azon túl, hogy a kárpátaljai magyar irodalom vitathatatlanul
és egyértelműen szerves része a szovjet irodalomnak, egyszersmind része a magyar
nemzeti irodalomnak is, így a szovjet valóság talaján állva a magyar irodalom
haladó, forradalmi hagyományaiból is meríthet.
Itt a forradalmi volt a lényeg, és ez véresen
komoly megállapításnak számított. Rögvest ideológia is gyártódott hozzá, s a
70-es években a hivatalos kultúrpolitikában általános lett az a nézet, hogy
a kárpátaljai magyarok "szovjet magyarok", s hogy irodalmi hagyományaikat nem
a magyar irodalom egészében vagy a Kárpátalján valaha élt és működött írók munkásságában
kell keresnünk, hanem - és ez nem vicc! - a moszkvai magyar emigráció alkotóinak
tevékenységében. Mert ugye, ez is, mint a kárpátaljai, egyszerre volt szovjet
és magyar. Zalka Máté, Illés Béla, Karikás Frigyes, Hidas Antal, Gergely Sándor
ekkor vált Kárpátalján a magyar irodalom klasszikusává.
Közben a magyarországi lapok, folyóiratok (ekkor már szép
számmal bejöttek) Nagy László, Juhász Ferenc, Ladányi Mihály, Pilinszky János
verseit, Déry, Örkény, Sánta prózáját, Németh László, Illyés, Csurka drámáit
hozták. Már Váci csillaga is lemenőben volt, mi meg magoltuk Majakovszkijt Hidas
Antal fordításában: "Olyan idő következett, / versenyzett a szövetkezet,
/ Olcsóbb lett a dara, só, / Pompás, harasó."
Hozzátenném: ocseny harasó.
A változó idő - mint annyiszor
- csak jókora késéssel ért el bennünket. Mégis: mára sok tekintetben megváltozott
a helyzet. Az állam, amelyet nem sikerült hazánkká szeretnünk, nem várja el
tőlünk a feltétlen és teljes engedelmességet. Az utóbbi néhány évben olyan eredményeket
értünk el, amelyekről korábban álmodni sem mertünk. Magyar iskoláinkban bevezették
Magyarország történelmének az oktatását, Ungváron Szovjet Hungarológiai Központ
nyílt, megalakult a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, sőt, e szervezet
képviselői indultak az idei helyhatósági és köztársasági parlamenti választásokon;
végre irodalmi folyóirata is lett a kárpátaljai magyaroknak, bár igaz, ez Budapesten
jelenik meg... Mindez azt jelentené, hogy közeledünk Európa felé?
Nem, az Európa Ház számunkra még illúzió. Politikailag
is (gondoljunk csak a legutóbbi eseményre: Gorbacsov gazdasági blokáddal zsarolja
az elszakadni kívánó Litvániát), de még inkább gazdaságilag.
Bárcsak szegények lennénk, gondolom olykor, akkor
csak pénzünk nem lenne. Így pénzünk van, épp venni nincs mit érte. A cukrot,
szappant és mosóport máris jegyre kapjuk. Várható egyéb alapszükségletű élelmiszerek
jegyre történő elosztása is. A következő lépés nyilván az lehetne, hogy fizetésünket
nem pénzben, hanem jegyben kapjuk majd. Sőt, mi fogjuk kérni, hogy így legyen.
Hogy e legprimitívebb elosztással a hadikommunizmus szintjére zuhanunk, azt
talán észre sem vesszük. Így készüljünk Európába?
Számunkra az ezredvég kérdése az, hogy egy mesterségesen életben
tartott, valójában tökéletesen életképtelen, felbomló, szétrohadó rendszerben
van-e esélye a megmaradásra egy maroknyi kisebbségnek.
De térjünk vissza a kettős kötődéshez,
amely - ha sikerül elfogadtatni -, nem jelent kevesebbet, mint azt a hitet -
illúziót inkább -, hogy az állampolgári determináltság összeegyeztethető a nemzeti
hovatartozással. A kisebbség, amely ebben a hitben ringatja magát, kétpólusú
vonatkoztatási rendszerben igyekszik kialakítani saját értékrendjét. Létezésének
tere azonban sok tekintetben egyetlen tengelyre korlátozódik: bármit tesz, illetve
nem tesz, gondol, illetve nem gondol, az nem egyéb, mint permanens haláltánc
a két pont közé feszített kötélen. Sőt, talán ezen a kötélen is csak egyetlen
pont felel meg úgy-ahogy a kettős kötődés követelményének. Bármelyik végponthoz,
biztonságot jelentő póznához közeledjék is a kisebbségi lét artistája, azonnal
érzi, amint a másik pózna közelében éles penge feszül a kötélre. Magyarán: ha
megpróbálsz magyar lenni, nem lehetsz eléggé szovjet: fenik késüket a hatóságok.
Ha szovjet szeretnél lenni, nem tarthatod meg magyarságodat, és méltán mond
le rólad anyanemzeted. Ráadásul a kárpátaljai magyarság kezéből a történelem
az artistarudat is kiverte.
Beolvadni vagy áttelepülni - ez a két pózna. Közte
a kötél. Rajta mi, a kisebbségi lét artistái, akik igyekszünk elhitetni magunkkal:
elkerülhető a skizofrénia, a lelki prostitúció. Lehetünk jó állampolgárok és
jó magyarok.
De lehetünk-e, s kell-e, hogy azok legyünk? Elvárható-e
tőlünk, hogy amikor egyetlen tapstól volt hangos az ország, mi is tapsoljunk
a dús szemöldökűnek? És elvárható-e tőlünk, hogy ne tapsoljunk, amikor az minden
állampolgár számára kötelező?
Meg lehetett-e tartani egyensúlyunkat a kötélen
akkor, amikor Magyarországon egyre-másra születtek a tiltakozó nyilatkozatok
Ceauşescu falurombolási terve ellen, a Szovjetunió viszont Lenin-renddel tüntette
ki a condukátort?
Elvárható-e tőlünk, hogy a magyarság iránti hűségünk
miatt engedetlen alattvalók legyünk, vállalva ennek minden ódiumát? Várható-e
bárkitől, hogy érvényesülési lehetőségeit, egzisztenciáját, maga és családja
boldogulását feladja magyarságáért?
Elítélhető-e, ha valaki beolvad?
Vagy ha áttelepül. (Szülőföldjét hagyja el, s
ha ő boldogul is, az itt maradottaknak minden távozó kétszeres veszteséget okoz:
nemcsak eggyel kevesebben vagyunk, hanem az áttelepült helyére is idegen jön.)
Mindenkinek joga van az egyéni boldogulásra. De boldogul-e
a nyelvehagyott? Boldogul-e a szülőföldjéről elszakadt? S boldogul-e a maradék?
Ott, a kötélen.
1988, Kecskemét. Első alkalmak
egyike, hogy kárpátaljai magyar - és nem szovjet - írókat találkozóra, ismerkedésre
hívnak magyar(országi) írók. A Forrás folyóirat vendégei vagyunk, minden percben
érezzük a házigazdák őszinte örömét, gondoskodását, szeretetét. Váratlanul mély
barátságok szövődnek, Buda Ferenc zsebkést cserél Vári Fábián Lászlóval (azóta
is mindketten féltve őrzik a másik költőre emlékeztető "talizmánt").
Nyílt lélekkel, néhány centivel mindig a föld
fölött járva éltük meg ezeket a napokat. Valamibe visszataláltunk, hazataláltunk.
Tudjuk, nem lehetne kiváltságunk ez az érzés, ha, mondjuk, csupán Nyíregyházáról
vagy Szombathelyről érkeztünk volna.
Emelkedett érzéseimet nem zavarja meg sem a lassan
bontakozó honvágy, sem az, hogy már az első nap reggelén baleset ér: a fürdőszobában
elesem, karom töröm. Kórházba visznek, az orvos hosszan nézegeti röntgenfelvételemet.
"Igen, eltört - mondja -. De ha újra összeforr, olyan erős lesz, mint soha azelőtt."
Logikája egy pillanatra megdöbbent. El kell törnie, szakadnia valaminek ahhoz,
hogy újraforrva igazán erős legyen?
Aztán újra Kecskemét, a társaság, az egyre szorosabbra szövődő
barátságok. Kicsit megijeszt a gondolat, amikor az orvos szavait szimbolikusan
kezdem értelmezni.
1990. szeptember 29-e. Ungváron
felavatják Petőfi szobrát. Harsognak a himnuszok (mind a három: szovjet, ukrán,
magyar - vajon melyik hallatán illik jobban meghatódnom?), Göncz Árpád és Leonyid
Kravcsuk mond avatóbeszédet.
Mindenki tudatában van annak, hogy ez a nap -
egy darab történelem. De minden meghatottságon túl lehetetlen oda nem figyelni
néhány "apróságra". Az egyik inkább megmosolyogtató: Fodó Sándor, a KMKSZ elnöke
a szinkrontolmács szerepét is vállalta (talán nem bízva másra e felelősségteljes
feladatot), miután oda-vissza fordítja ukránról magyarra, magyarról ukránra
az ünnepség más-más nyelven megszólaló közreműködőit, Göncz Árpád egyik mondatát
zseniális gyorsasággal átülteti: magyarról - magyarra. S ami érdekes: nem pontosan
ugyanazokkal a szavakkal...
Az összegyűltek nevetgélnek, a közelebb állók
megbökdösik - eltelik pár másodperc, amíg megérti, mi is történt.
Nem nagy eset: pillanatnyi rövidzárlat, rossz
kapcsolás az agyban.
De vajon nem ilyen "permanens rövidzárlat" megy-e
végbe a tudatunkban, amikor az anyaország hivatásos nyilatkozóinak beszédét
"lefordítjuk magunknak". Nem érzünk-e állandó kényszert arra, hogy az egyértelműen
magyar megnyilatkozásoknak "kárpátaljai magyar" értelmezést adjunk? Nem a tudatzavar,
meghasonlottság kísért-e bennünket mindannyiszor, ahányszor rádiót hallgatunk,
tévét nézünk? Nem kell-e akár a meteorológiai jelentést is "adaptálnunk": a
"hazánk időjárása" hallatán nem bonyolódunk-e óhatatlanul az identitászavar
hálóiba?...
A szoboravatás másik "epizódja" az a megfigyelés,
hogy míg a magyar államfő többször is államnak, országnak nevezi Ukrajnát -
és nem egynek a 15 köztársaság közül -, azaz "megelőlegezi" jövendő függetlenségét,
addig ezt ukrán kollégája furcsa elszólásokkal viszonozza.
"Ukrán földön felavatjuk Petőfi Sándor szobrát"
- mondja. Ukrán földön. Nem Ukrajna földjén. Ukrán földön.
Aztán az itt élő magyarokról beszél: "Azok a magyarok,
akik itt élnek, az ukrán magyarok, mindig itthon fogják magukat érezni nálunk."
Haha! Ukrán magyarok. Ezt már mintha
ismernénk "szovjet magyarok" meg "román magyarok" változatban. Részemről nem
kérek belőle. Meg: "otthon fogják magukat érezni nálunk." Nálunk! Lehetne
vitatkozni, ki kinél van vendégségben.
Mint ahogy azon is, van-e esélyünk arra, hogy
otthon érezzük magunkat saját otthonunkban, amikor anyaországunktól még mindig
szögesdrót választ el, s ha meglátogatnánk néhány mérföldre élő nagynénénket,
napokig kilincselhetünk és hónapokig várhatunk útlevelünkre. Útlevelünkre, amelyben
nevünk szláv mintára kiegészül atyai nevünkkel, s ha ezt a cirill betűs írásmódot
megszoktuk is már, elképedünk, hogyan fordították vissza nevünket latin betűsre,
hogyan írták át cirillből valami szörnyű angolos helyesírással. Személyiségünk
legfontosabb okmányában nem ismerünk saját nevünkre.
De közben érezzük otthon magunkat, érezzük otthon
a nincstelenségben, a koldusdemokráciában, amikor bélyegalbummal kell vásárolni
járni: abban tartjuk a kuponokat, a vásárlási jegyeket.
Jó lesz, ha igyekszünk, és bevezetjük a konvertibilis jegyrendszert,
máskülönben hogyan fogad be Európa?
Az egyik dédapám székely fakereskedő
volt. Megrakott szekerével számtalanszor megtette a Kovászna-Brassó utat. Egyszer,
egy téli éjszakán, javakban megszorulván, házi szövésű rongypokrócokat szállított
szánon, amikor kiéhezett farkasok szegődtek a nyomába az erdőn át vezető hosszú
úton.
Tudta, hiába hajszolja a lovakat, az ordasok utolérik.
Gondolta, feláldoz egy pokrócot. Meggyújtotta
és a farkasok közé vetette. Azok vonítva odébbálltak, de pár perc múlva már
újra ott lihegtek a háta mögött. Dédapám újra meggyújtott egyet portékái közül
és az égő csóvával újra elijesztette az ordasokat.
Amikor a sokadik pokrócot is odavetette, hasított
belé a felismerés: gyermekei szája elől az utolsó falatokat hajigálja most könnyelműen
a farkasoknak. Üres az éléskamra, a pokrócok árából vett volna lisztet, szalonnát.
Soha ennél lehetetlenebb helyzetet: sem meg nem
állhat, sem vissza nem fordulhat (arra már hosszabb az út), menekülnie kell
- előre. Tudván, hogy minden méter áldozatot jelent.
Dédapám ott ül a szánon, nyomában toportyánokkal,
egyre fogyó feláldozható értékekkel a háta mögött. Tudata már-már meghasad,
nem látja át, mit is áldoz fel miért: utat pokrócért, pokrócot útért, mindkettőt
életéért, életét - mindenért.
Van-e választása ebben a helyzetben? Lenne-e jogom
megítélni, ha farkassá válna?
És vajon tudja-e ott, a csikorgó kárpáti éjszakában, hogy
számomra példázattá vált sejtelmes utazása, és tudni nem, csak hinni merem,
hogy marad még egy utolsó pokróca, mire az erdőből kiér.
S ha már székelyföldön vagyunk:
Tamási Áron ábeli kérdése naponta kérdőjelre feszíti a kisebbségben élőket.
A kibölcselkedett válasznak - "Hogy valahol otthon legyünk benne" - épp a kulcsszavával
van bajunk. Otthonnak kevés a magunkra zárt család, védelemnek kevés az anyanyelv.
Nincs, ami a kivándorlást és az asszimilációt megállítaná. Csak vágy, elérhetetlen
cél a Dobos László által "a magyarságtudat próbájának" nevezett integrálódási
képesség: mert hát hová, mibe integrálódjunk. Lehetünk-e teljes jogú tagjai
a magyarországi szellemi életnek, amíg egy másik ország alattvalói vagyunk,
s ez fog minket ezer béklyójával? Avagy lehetünk-e megelégedett részesei - szurkolói?
cinkosai? túlélői? - a Szovjetunióban vagy a leendő független Ukrajnában zajló
társadalmi átalakulásoknak úgy, hogy közben más szellemi gyökerekből táplálkozunk,
máshová fűz érdekünk és érdeklődésünk.
S ha a válasz igen, akkor vajon mi ennek az igenlésnek
az ára?
Szeretnénk itthon lenni a szülőföldünkön, és otthon
lenni - nem külföldiként - a magyarságban. Amíg ez nem sikerül, addig hazánk
csak egy "csendes pentaton ének".
És sorsunk a kisebbségi skizofrénia.
1990.
Első változatai megjelentek: Holnap, 1990/1.;
Látó, 1990/7.
Kötetben először, apróbb javításokkal: Kis(ebbségi) magyar skizofrénia.
Ungvár-Bp, 1993.
Újraközölve: A hontalanság metaforái, Bp., 2000
