Balla D. Károly
Előítéletek és beilleszkedési zavarok
A kárpátaljai magyar irodalom esélyei
"...a Szovjetunióban megszűnt a magyar nemzetiségű író, költő
és közönség úgynevezett kisebbségi helyzete. Ez a polgári demokráciából származó
kategória egyes irodalomkritikusok rólunk szóló munkáiban elő-előbukkan ma is.
Szerencsére azonban már csak igénytelen szóhasználat, vagy a marxista metodológiai
szempontok mellőzésének bizonyítéka. A valóságban, amelyet e terület új irodalma
tükröz, már nem található. Helyét elfoglalta a nagy közösséghez, a szovjet néphez
való tartozás felemelő tudata..." - ezek a mondatok a kárpátaljai magyar irodalom
első nagy összefoglaló antológiájában, az 1985-ben napvilágot látott Sugaras
utakon c. gyűjteményben jelentek meg, annak is abban az utószavában, amelyet
szerzői (az Ungvári Állami Egyetem magyar tanszékének vezetője és tanárai) irányadó
ideológiai szempontok alapján írtak meg, nem sejtve, hogy könyvüknek nem a már
akkor is (a peresztrojka hajnalán!) túlhaladott direktívák adnak aktualitást,
hanem az alig egy esztendővel később bekövetkező csernobili atomkatasztrófa,
amely ugyan kissé morbid módon, de rárímelt az ominózus kötet címére. Maga a
kötet pedig az akkori megyei ideológiai párttitkár előszavával együtt (ebből
is lehetne kedves mondatokat idézni!) hű dokumentuma egy olyan korszaknak, amelyben
a magyarságtól még kisebbségi helyzetét is elvitatták és az egységes szovjet
nép meg a proletár internacionalizmus, továbbá a szocialista realizmus és hasonló,
általában tartalom nélküli fogalmak hangoztatásával próbálták elterelni a figyelmet
a súlyos nemzetiségi problémákról.
Hogy mi lett mára az egységes szovjet népből,
arra produkált néhány szemléltető példát az elmúlt pár esztendő Karabahtól Csecsenföldig,
ám hogy miként keveredett ki a rábélyegzett "tartalmában szocialista, formájában
nemzeti" címke ragadós enyvéből a kárpátaljai magyar irodalom, arra nincs megfelelő
szemléltető példázatunk. Mint ahogy az a vita is eldöntetlen, van-e egyáltalán
kárpátaljai magyar irodalom avagy irodalmunk egyetemes (ha nem is úgy, mint
a szovjet nép), és mindegy, a világnak mely sarkában művelik.
Nos, az utóbbi kérdés eldöntésére nem vállalkozva
szeretnék néhány adalékkal szolgálni atekintetben, milyen sajátosságai vannak
annak a helyzetnek, ha az ember kárpátaljai magyar író; mert hogy ilyen viszont
van, arra bizonyítékul, ha más nem, a magam szerény személye szolgálhat.
*
A mai Magyarország határain túl élő magyar
kisebbségek 1945 utáni irodalma közül a kárpátaljait ismerte meg a legnagyobb
késéssel és a legtöbb előítélettel terhesen a magyarországi közvélemény. E töredék
nemzettest politikai helyzete, mindennapi élete, évtizedeken át speciális körülmények
közt fejlődő kultúrája a legutóbbi időkig tabunak, vagy legalábbis kerülendő
témának számított. Csak a 70-es évektől kezdődően és csupán esetlegesen, alkalomszerűen
jelenhettek meg tudósítások, felületesebb vagy alaposabb ismertetések, kritikák.
Mind a Kárpátalján, mind a Magyarországon napvilágot látott értékeléseknek közös
gyengéjük volt (kivételek persze akadtak), hogy igen gyakran vagy a hivatalos
kultúrpolitika irányában tett gesztusok voltak, vagy ellenkezőleg: bizonyos
ellenzéki attitűd jegyében fogantak. Mindkét hozzáállás egyszersmind bipolarizálta
is irodalmunkat.
Az első megközelítés szerint (és ez inkább
a helyi értékelők véleménye volt) a kárpátaljai magyar írók leginkább: vagy
derék szovjet magyarok, akik tartalmában szocialista és csak formájában nemzeti
(de semmi esetre sem nemzetiségi!) literatúrát művelnek, vagy pedig a burzsoá
ideológia által megfertőzött, a szovjet valóságtól elidegenedett dekadensek,
akik mindezen felül természetesen tehetségtelenek is.
A másik (főleg magyarországi ítészek sugallta)
megközelítés két pólusa: a kárpátaljai magyar írók vagy a hatalom elvakult kiszolgálói,
akiknek munkássága a pártünnepélyek nyakkendős szónokainak teljesítményéhez
hasonlatos, vagy meghurcolt ellenzékiek, az igaz művészet mártírjai. Azok az
értékelők pedig, akik egyik szélsőséget sem vallották (akadt belőlük itt és
ott egyaránt), furcsa módon a mellőzött ideológiai-politikai megközelítés helyett
nem a tárgyilagos esztétikai elemzés útjára léptek, hanem megelégedtek a regisztrálással
és a vállonveregetéssel: minden írói teljesítményt egyformán jelentősnek tartottak,
minden könyv megjelenését egyformán üdvözölték. A tényt, hogy e régióban egyáltalán
vannak írók-költők, s hogy megjelennek lapok és könyvek - fontosabbnak tartották,
mint azt, hogy az írók kvalitásáról és a publikációk nívójáról véleményt alkossanak
és közöljenek.
Ez a hetvenes-nyolcvanas évekből öröklött szemlélet
a mai napig nem tűnt el teljesen sem a szakma, sem a közvélemény tudatából,
ugyanakkor mégis látványos előrelépés történt. Egyrészt a Kárpátalján élő írók,
költők egyre gyakrabban (de sajnos még mindig nem magától értetődően) vannak
jelen a magyarországi lapokban, így nagyobb az esélyük az érdemi megmérettetésre;
másrészt a múltbéli előítélek is kezdik érvényüket veszíteni, illetve - aligha
örülhetünk ennek - új, másfajta megosztottság jelei tűnnek fel. Ezt az új jelenséget
pedig a következőképpen tudnám megfogalmazni.
Olybá tűnik, mintha a magyarországi irodalmi
közvélemény (ha ilyen létezik egyáltalán), sőt, gyakran a szakma is azt tartaná
a Kárpátalján élő alkotókról, hogy legfőbb ismérvük a nemzeti identitás iránti
feltétlen elkötelezettség és aggodalom, a szülőföld szeretetéből származó ún.
"tájélmény" megjelenítése, a történelmi és nemzeti hagyományok felelevenítése
és irodalmi feldolgozása, továbbá az anyanyelv hivatásszerű védelmezése, a sorsverés
minden módjának és fajának tételes számbavétele, a nemzet-(nemzetiség-)mentés
tudatos vállalása, plusz még a helyi értékek és sajátságok hiteles felmutatása,
megtetézve a népi gyökerekből történő bőséges táplálkozással és a megtartó közösség
iránti felelősségérzettel.
Ilyen lenne a kárpátaljai magyar író? És aki
nem ilyen, az vagy nem író, vagy nem kárpátaljai, vagy nem magyar? Ha meg mégis,
akkor veszélyes játékot űző individualista, gyökértelen kozmopolita, ártalmas
avantgardista, s különben is: vagy őrült, vagy tehetségtelen, vagy alkoholista,
vagy buzi, esetleg mind egyszerre?
A fenti vélekedés nem is annyira önmagában veszélyes, hanem
atekintetben, hogy nem ritkán mint igény is megfogalmazódik, s ilyenkor
áthömpölyög tárgyára, a kárpátaljai magyar íróra, aki esetleg igyekszik ezen
elvárásoknak megfelelni, vélve, hogy az anyaország irodalmába csak e réven integrálódhat.
És gyakran ebbéli vélekedésében nem is csalatkozik. Könyvkiadók, lapszerkesztők,
pályázatok hirdetői, műsorösszeállítók, irodalmi estek szervezői (és hallgatói!),
találkozók rendezői stb. éppen és jellemzően ezt várják: a kárpátaljai
irodalomról kialakult saját képüknek a visszaigazolását. Verset, novellát,
regényt írni "csak úgy" ezerszámra tudnak Magyarországon; ha köztük publikációs
teret, nevet, elismerést akarsz szerezni: írj kárpátaljai, kisebbségi, határon
túli, kívülrekedt, megkeseredett, nemzetmentő, nyelvet őrző, történelmet és
hazát sirató műveket, mert ezt te tudod a legjobban és leghitelesebben!
Ez alól az elvárás alól kibújni: nem túl hálás
vállalkozás. Kiválthat értetlenséget, kirekesztést, sőt: azon pályatársak rosszallását,
akik már jól begyakorolták magukat a kipróbált formulák alkalmazásába.
Új, más vágányra terelni irodalmunkat, elérni,
hogy "csak úgy" írassék vers, novella, esszé Kárpátalján: alighanem a legfiatalabbaknak
lehet csak kiváltsága. Azoké, akik nem születtek bele semmilyen nyomorító kultúrpolitikába,
akikbe nem idegződött bele semmilyen megfelelni-akarás kényszere, ellenkezőleg:
kamaszos daccal fordulnak el mindattól, ami megrögzült, ami elvárt.
*
Kárpátalja történetének eddigi legsúlyosabb, 1944/45-ös sorsfordulója
mindössze három írót talált a Szovjetunió kötelékébe szakadt magyar nyelvterületen:
Sütő Kálmánt, Sándor Lászlót és a néhány évig Beregszászban élő Győry Dezsőt.
E réven őket akár a kárpátaljai magyar irodalom "nulladik nemzedékének"
is nevezhetnénk, ám generációt mégsem alkotnak, már csak azért sem, mert Győry
már 1949-ben repatriált, s ezt tette 1962-ben Sándor László is. Így a folytonosságot
a múlt és jelen között a ma nyolcvanöt esztendős parasztköltő, Sütő Kálmán testesíti
meg, az egyetlen olyan alkotó, aki az újabb írórajok indulása idején háború
előtt megjelent kötetet tudott maga mögött (Lelkeket jöttem venni,
1936).
Az ötvenes évek elejére-közepére tehető az első nemzedék indulása.
Az évekig tartó csendet az akkor Bakó László néven publikáló Balla László verseskötete
törte meg (Zengj hangosabban, 1951). Ezt követték a további Balla-kötetek,
majd a különböző almanachok (Új Hang, Szovjet Kárpátontúl, Kárpátok).
Az ötvenes évek második felétől kezdődően már irodalmi életről is beszélhetünk,
és a hatvanas évek derekára egy meglehetősen nagy számú és lelkes írógárda állt
össze. A kötettel is jelentkezettek közül említsük elsőül a mai napig legnagyobb
hatású és az anyaországban is jól ismert Kovács Vilmost, akinek 1965-ben megjelent
és a forgalomból azonnal ki is vont regénye, a Holnap is élünk, méltán
hívta fel irodalmunkra a szélesebb és szűkebb szakma figyelmét, továbbá Szenes
(Kroh) Lászlót, Szalai Borbálát, Csengeri Dezsőt és Lusztig Károlyt. És mielőtt
abba az illúzióba ringatnánk magunkat, hogy ez már valódi nemzedék volt (és
maradt), szögezzük le, hogy Kovács Vilmos 1977-ben, ötvenévesen, Csengeri Dezső
pedig 1982-ben, ötvenhatévesen távozott el az élők sorából; Szenes László a
hetvenes években Magyarországra, Lusztig Károly pedig néhány esztendeje Izraelbe
költözött; Szalai Borbála, a többkötetes gyermekvers-író teljesen elhallgatott.
Így hát ahogy a "nulladik nemzedéket" is egyetlen író, Sütő Kálmán, úgy az elsőt
is egyedül Balla László képviseli mára. Nehéz tehát az irodalom folytonosságáról
beszélni Kárpátalját illetően; ez, mint látni fogjuk, egyik oka annak, hogy
mai irodalmunk nem működik szerves egészként (alább szólunk erről).
Még az ötvenes években, illetve a hatvanasok
első felében indult egy "átmeneti nemzedék", amelyet hol az elsőhöz, hol a másodikhoz
sorolnak. Ide tartozik a ma is aktív Kecskés Béla, Ferenczi Tihamér, Balogh
Miklós, illetve az időközben Magyarországra települt Györke Zoltán, Balogh Balázs
(csak a kötettel rendelkező szépírókat említjük).
Pályatársaiknál sokkal kedvezőbb csillagzat
alatt indulhatott a hatvanas évek végén és a hetvenesek elején az új, általában
másodiknak nevezett generáció. Ekkorra valamelyest felengedett a nemzeti kisebbségekkel
szemben táplált kincstári bizalmatlanság, kialakult a Kárpátaljai magyarság
intézményrendszere is (a magyar tannyelvű iskolák száma 100 körül mozgott, 1963-ban
magyar tanszék nyílt az Ungvári Egyetemen, 1965-től részben, majd 1967-től teljesen
függetlenné vált a korábban fordításos magyar nyelvű napilap, a Kárpáti Igaz
Szó), és az évtizedekig elszenvedett kulturális hermetizáció is megszűnt: a
hetvenes évektől előfizethetővé váltak a magyarországi lapok, folyóiratok, "idegen
nyelvű" könyvesboltjainkban megjelentek és nagy választékban hozzáférhetővé
váltak a Budapesten kiadott legfrissebb könyvek; ha nagy nehézségek árán is,
de kialakulhattak a személyes kapcsolattartás kommunikációs vonalai is.
Az említett második nemzedék két jól elkülöníthető
rajban indult.
A hatvanas évek derekától főleg az említett
egyetem magyar hallgatói körében és az ugyan fordításos, de olykor eredeti magyar
anyagot is közlő Kárpátontúli Ifjúság c. lap holdudvarában kezdődött az a szerveződés,
amelynek először egy gépírásos irodalmi szamizdat (Együtt) lett az eredménye,
majd megalakulhatott a Forrás Stúdió, amely utóbbi névadója is lett az javarészt
fiatalokból álló alkotócsoportnak. Jelentősebb tagjai voltak: Balla Gyula, S.
Benedek András, Györke László, Fodor Géza, (Vári) Fábián László, Zselicki József
(tegyük itt is hozzá, a névsorban szereplők közül hárman hosszabb (Balla, S.
Benedek), illetve rövidebb (Györke) ideje Magyarországon élnek). Szellemi vezérüknek,
mesterüknek kezdettől Kovács Vilmost tekintették.
A Forrás fiataljai igyekeztek megszabadulni
az irodalmunkra addig jellemző témabeli és műfaji korlátoktól. Túlléptek a sematizmuson,
a magyar és európai műveltség hagyományaihoz igazodtak, felfedezték maguknak
a vidék történelmi és szellemi örökségét, a néprajzi értékeket. Az érvényes
kultúrpolitika ezt egy idő után nem nézhette jó szemmel, az alkotókat a szovjet
valóságtól történt elidegenedéssel, dekadenciával vádolták, és a Forrás Stúdió
egészét ért súlyos ideológiai bírálat lehetetlenné tette további működésüket.
A felszámolt alkotócsoport "ellensúlyozásaként" a hetvenes
évek elején alakult meg a József Attila Irodalmi Stúdió, mely újra "pártos alapokra"
helyezte a legfiatalabbak fejlődését. Ám a Kárpáti Igaz Szó szerkesztőségének
irányítása alatt álló húsz-huszonöt fős közösség (amelyhez idővel a Forrás legtöbb
tagja is csatlakozott) rövidesen kinőtte a rá szabott kereteket, s ha nem is
olyan látványosan, mint alig idősebb Forrás-béli elődeik, fokozatosan eltávolodtak
a pártlap megkövetelte elvárásoktól. Ebben a később József Attila Alkotóközösségé
átalakult műhelyben teljesedett ki Füzesi Magda, Finta Éva, Dupka György, Horváth
Sándor, Tárczy Andor, Nagy Zoltán Mihály, Kőszeghy Elemér, Bartha Gusztáv munkássága
(e körben kezdte pályáját e sorok szerzője is), és ez a szervezet szolgált keretül
az idősebb pályatársak és a volt forrásosok működéséhez is (említsünk - a teljesség
igénye nélkül - néhány nevet: Kecskés Béla, Balogh Balázs, Ferenczi Tihamér,
Györke László, Balla Teréz, Keresztyén Balázs, Vári Fábián László, Horváth Gyula,
Demjén Miklós).
A józsefattilásoknak kezdettől volt irodalmi fórumuk: a Kárpáti
Igaz Szó hasábjain havonta közreadott Lendület, amelyet megjelenésének
utolsó öt esztendejében (1983-1987) már folyóiratszerűen szerkesztettek és tördeltek
(lapjait ki lehetett vágni az újságból, s összefűzve az éves termést külön sajtóorgánumként
lehetett kezelni). Ezt egészítették ki az ötévenként megjelenő ifjúsági almanachok.
A mindmáig leghosszabb életű irodalmi csoport
a nyolcvanas évek derekára-végére nemcsak jelentős kulturális centrummá vált
(ekkorra már képző- és fotóművészek, zenészek is tartoztak soraiba), hanem,
úgy tűnt, kisebbségi csúcsszervezetté válhat.
Az események azonban más fordulatot vettek. 1989-ben megalakult
a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, a figyelem az irodalomról, kultúráról
a politikára terelődött és a régióban tapasztalható társadalmi átalakulásoknak
az írók is tevékeny részeseivé váltak. A józsefattilások szervezetének 1990-es
utolsó közgyűlésén a tagság, határozatképtelenség miatt, még a közösség feloszlatását
sem tudta kimondani. Megszűntek a korábban szinte hetente (klubokban, könyvtárakban,
iskolákban) tartott író-olvasó találkozók (helyüket politikai gyűlések foglalták
el), megszűnt a Lendület, átadva helyét egy általánosabb (tehát nem
egyetlen alkotócsoporthoz kötődő) kulturális magazinnak, az Új Hajtásnak,
amelyet 1990-ben szintén megszüntettek a Kárpáti Igaz Szó akkori vezetői.
(A lapnak azóta sincs irodalmi oldala vagy kulturális melléklete; szépirodalmat
gyakorlatilag egyáltalán nem közöl évek óta.)
Irodalmáraink mégsem maradtak fórum nélkül: 1989-ben e sorok
írója életre hívta az 1944 utáni Kárpátalja első irodalmi folyóiratát, a Hatodik
Sípot, amelynek 1993-ig volt főszerkesztője. A lap kezdettől egy budapesti
magánkiadó és egy kárpátaljai - korábban ungvári, ma a Penckófer János vezette
beregszászi - szerkesztőség gondozásában jelenik meg negyedévenként. 1993-tól
ugyancsak ezen írás szerzőjének irányításával egy új kulturális magazin is megjelenik
Pánsíp címmel. A publikációs lehetőségek tehát adottak, annál is inkább,
mert megtört a könyvkiadás állami monopóliuma is. A Kárpáti Kiadó az ötvenes
évektől kezdődően átlagosan évente 2-3 eredeti magyar könyv megjelentetésére
vállalkozott, míg az 1992-től alakult magánkiadók (Galéria, Intermix, Tárogató,
Mandátum) az elmúlt négy esztendő alatt közel 200 (!) kiadványt rendeztek sajtó
alá (tegyük hozzá: oroszlánrészt magyarországi intézményi-alapítványi támogatással).
E megváltozott körülmények is közrejátszhattak
abban, hogy a nyolcvanas évek utánpótlás-válsága után (a józsefattilások tábora
alig néhány fiatal tehetséggel bővült működésének utolsó szakaszában) a kilencvenes
esztendőkben mintha ismét szárnyat bontott volna egy újabb raj.
A Hatodik Síp, majd a Galéria Kiadó és a Pánsíp
körül kialakult szellemi műhely (illetve részben néhány más fórum) indította
útjára a talán lassan nemzedékké érő azon fiatalokat, akik - és itt kanyarodjunk
vissza korábbi megállapításainkhoz - már csak tankönyvekben találkoznak az idősebb
pályatársaiktól oly sokáig és szigorúan megkövetelt szocialista realizmussal,
nem ismerik a cenzúrát (és öncenzúrát), és így nem kerülhetnek abba a méltatlan
helyzetbe, hogy választaniuk kelljen: vagy nem publikálnak, vagy publikációik
érdekében kompromisszumokba kényszerülnek. Tagadják ezek a fiatalok az irodalom
túlharsogott társadalmi szerepét, nem hiszik sem azt, hogy a költőknek a versírással
járulékos feladatokat kellene teljesíteniük, sem azt, hogy a szépirodalomban
létezhetnek művészeten kívüli szempontok. Nem verik kisebbségi magyar mellüket,
nem csöpög vérük a szüntelen sorsverésben; egyszerűen csak írnak, nem valamilyen
céllal, hanem valamilyen okból.
Nincs szó túl népes gárdáról. Ha az írásaikkal
ritkábban jelentkezőket és a tehetségüket meggyőzően még nem igazolókat is ide
számítjuk, akkor sincsenek tíznél többen. Mindössze kettejüknek jelent meg eddig
kötete: Cséka Györgynek és Pócs Istvánnak, és még hármójuk van rendszeresen
jelen írásaival lapjainkban: Bagu László, Lengyel Tamás, Csernicskó (Papp) István.
Az utolsóként említett szerző kritikusként mutatkozott be eredményesen, a többiek
költők, bár írnak prózát is. És ha már szigorú leltárt készítünk, ne hallgassuk
el, Lengyel a múlt esztendő óta végleges döntéssel Magyarországon él, és tanulmányai
egyértelműen Budapesthez kötik Pócsot, Csékát, és részben Csernicskót is. Nehéz
megjósolni, hogy a jövőben irodalmári működésük milyen mértékben kapcsolódik
majd Kárpátaljához (és, őszintén szólva: vajon kell-e, hogy kapcsolódjon, s
nem szerencsésebb-e számukra, ha nem csupán írni, hanem íróként élni is mernek-tudnak
"csak úgy", helytől és helyi érdekektől függetlenül).
Mátyás király okos leánya itt áll hát előttünk
a felröppenő madarat rejtő lefedett szitával: hozott is meg nem is új írógenerációt
Kárpátaljának.
*
Az utánpótlás hiánya nem egyetlen és talán
nem is legsúlyosabb problémája literatúránknak.
A kardinális kérdés az, hogy irodalmunk a derékhadat megelőző
és azt követő nemzedékek látványos hiánya közepette képes-e a túlélésre, még
inkább a megújulásra. Míg Erdély vagy akár a Fel- és Délvidék esetében minden
kulturális mozzanatnak kimutathatók a gazdag előzményei, készen kínálva a viszonyítás
lehetőségét, addig Kárpátalja esetében a legtöbb ilyen hivatkozás lehetetlen
vagy mondvacsinált; továbbá: míg a nagyobb számú közösségekben a különböző vonulatokhoz
tartozó alkotók a műnemek, műfajok, iskolák és irányzatok sokaságát végigpróbálhatták,
addig Kárpátalja írói mind nagyjából ugyanazt az utat járták-járják, ha más-más
nyomvonalon is, és ez az alkotói tapasztalatok tragikus mérvű hiányát jelenti.
A kérdés az, hogy a kihagyott fázisok, az időben
meg nem született alapművek, az alig kimutatható differenciáltság közepette,
ha mindehhez még súlyosbító körülményként társul az írástudók, az értő olvasók
tömeges áttelepülése, a gazdasági ellehetetlenülés és az irodalom "fölöslegessé
válása" - lehetséges-e még akár csak a kialakult keretek fenntartása, az irodalmi
élet fennmaradása is.
A túlélésnek két útja-módja is lehetne. Egy
intenzív, befelé építkező, szellemi önellátásra berendezkedő, és egy extenzív,
a nagyobb kulturális struktúrákba történő integrálódás révén érvényesíthető
módszer. Azonban, úgy tűnik:
Minden eredmény és néhány látványos fejlődési tendencia
ellenére irodalmunk nem képes sem önálló szerves egészként működni [1], sem
zavarmentesen beilleszkedni a magyar kultúra vérkeringésébe [2].
S hogy miért nem? Vegyük sorra.
1. Beszélhetünk-e szerves egészről, természetes
irodalmi folyamatról olyan esetben, amikor az említett nemzedéki hiátusok mellett
(és részben ezek következtében) hiányműfajok sokasága is alaktalan torzóvá teszi
szellemi életünk amúgy is törékeny agyagszobrát? Hogy literatúránk "költészetcentrikus"
(amint ezt szokás megállapítani), az hagyján, hisz novella- és regénytermésünk
az utóbbi években szerencsésen "megugrott" (elegendő, ha Balla László kortörténeti
regényeire és Nagy Zoltán Mihály már publikált, illetve most megjelenés alatt
álló kisregényére és elbeszéléseire utalunk), ám hogy egyetlen egy olyan színmű
sem született régiónkban, amelyet hivatásos társulat bemutatásra érdemesnek
talált volna (a helyben működő Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színházat
is ide értve) - ez azért elgondolkoztató. Mint ahogy az is: gyakorlatilag nincs
esszéirodalmunk (ha különböző témájú és nívójú tanulmányok születnek is szép
számmal, hiányzik belőlük a szépírói invenció, a voltaképpeni esszéisztikus
stílus, és, valljuk be: legtöbbször a felismerhető egyéni hang és meglátás is).
Ritkaságszámba mennek az irodalmi riportok (többnyire csupán napi aktualitású
újságcikkek születnek, amelyek nélkülözik mind a belletrisztikához közelítő
stílust, mind a tárgyalt témák megfelelő mélységű feltárását). A legritkább
esetben olvashatni lapjainkban hírlapi tárcát, glosszát, igazi szatírát (sekélyke
humoreszket is ritkán!). Gyermekcipőben jár gyermekirodalmunk; nem olvastam
még egyetlen Kárpátalján született magyar kalandregényt, krimit vagy sci-fit
sem.
Ami azonban ennél sokkal súlyosabb hiányosság:
nincs kritikai irodalmunk. Szerzőink műveiről szinte soha nem (vagy igencsak
elvétve) jelennek meg értő, elemző és tárgyilagos bírálatok. (Említettem: az
elmúlt években kb. 200 címet jelentettek meg kiadóink. Közülük ha 10 akad, amelyről
érdemi bírálat született!) Kárpátalján egyetlen egy hitelesnek számító műkritikus,
esztéta sem él! Csupán olyan költőink, íróink, zsurnalisztáink, egyetemi tanáraink
vannak, akik esetlegesen és alkalomszerűen recenziókat is írnak, hol jobban,
hol kevésbe (utóbbi a jellemző) mélyedve el egy-egy frissiben megjelent kötet
anyagában. Hogy milyen megközelítéssel írnak könyveinkről az anyaországi ítészek
(tisztelet a kevés kivételnek), arról az elején szóltam. Valódi elemző műkritikák
helyett leginkább tenyérnyi ismertetések látnak napvilágot, amelyek a megjelenés
tényének rögzítésén túl legfeljebb egy kevéske tartalmi kivonatot és bizonyítással,
példákkal alá nem támasztott észrevételt bírnak el.
A használható (hasznosítható) visszajelzésnek
ilyen krónikus hiánya közepette ugyan születhetnek akár remekművek is, épp csak:
nincs szerves irodalom.
(Annak tárgyalása, hogy vajon mik az okai a
fent említett hiánynak, túlmutatna a jelen kereteken. Annyi talán mégis megjegyzendő:
alighanem a legelején említett előítéletek is hátráltatják az érdemi megmérettetés
gyakorlatának kialakulását. Az adott helyzetben ugyanis sem jót, sem rosszat
nem igazán lehet írni senkiről sem. A volt mellőzöttekről nem illik rosszat,
a "futtatottakról" nem illik jót; a jó nem eléggé remek, a gyenge nem teljesen
rossz, a semmilyenben is van valami - és hát nem kellene bántani szegényeket,
szép, hogy egyáltalán még beszélik anyanyelvüket; de túldicsérni sem lenne ildomos:
mégiscsak eléggé kezdetleges és mucsai, amit művelnek. Marad tehát a semmitmondó
"strigulázás", a lekezelő - esetleg őszinte - vállveregetés, netán a felületes
"belekötés" vagy a sűrű hallgatás.)
Nem állunk jobban az irányzatok terén sem.
Az itt élő írók szinte kivétel nélkül egy tradicionálisabb (olykor kissé el
is avult), a közérthetőség igényével fellépő stílusban alkotnak. A regények,
elbeszélések gerincét a történetmondás képezi, az újítóbb szellemű novellákban
is legfeljebb az idősíkok váltogatása jelent változatosságot. Erősen dominál
a hagyományos rímes-hangsúlyos verselés (olykor még a szonettek is ősi nyolcasokban
íródnak!), illetve a magyar poétikában oly kedveltté vált jambikus "hömpölyögtetés".
Legtöbbször a "szabadversek" is rímelnek és még a ritkábban feltűnő képverseket
is "el lehet olvasni" (azaz nem valódi vizuális költemények). Tartalmi szempontból
is a konvencionális témák és feldolgozási módok uralkodnak. A már említett egyetlen
Cséka Györgyöt kivéve nincs igazi kísérletező és újító avangárd költőnk (a többi
fiatal inkább valami jól bejáratott, kipróbált posztmodern felé hajlik), sosem
volt még Kárpátalján költői performansz vagy heppening, vizuális vagy hangköltészeti
installáció. Mindezzel korántsem szeretnénk azt a látszatot kelteni, mintha
irodalmunk fejlődése szempontjából kizárólag ezeknek lenne-lehetne létjogosultságuk,
illetve fölébe helyeznénk őket a tradicionálisabb irodalmi irányzatoknak (hiszen
Fodor Géza például a népi szürrealizmus és az expresszív "tudományos képiség"
lehetőségeihez nyúlva alkotott egyéni hangú modern stílust, Nagy Zoltán Mihály
a "nagyrealista" epikába oltotta korszerű "belső láttatású" regény-monológjait,
Penckófer János pedig az elbeszélés hagyományos fordulatait megújítva munkált
ki sajátos és félreérthetetlenül mai "pszichologikus" novellisztikát), ám abban
bizonyosak vagyunk, hogy sokszínűség, változatosság nélkül, bizonyos "kötelező
fázisok" megtapasztalása (netán: tévedések, zsákutcák végigjárása) nélkül a
magyar irodalom regionális tagolású egységei nehezen tudnak lépést tartani az
általános fejlődési tendenciákkal.
Közel sem problémamentes az irodalmi infrastruktúra helyzete
sem. Térjünk ki ezúttal csupán két fontos szervező tényezőre, a lap- és könyvkiadásra.
Irodalmi lapunk, mint említettük, kettő is van (Hatodik Síp, Pánsíp).
Ám egyrészt sajnos mindkettő permanens létveszélyben működik: megjelenésük kizárólag
a támogatók jóindulatának függvénye; másrészt lehangoló a folyóiratok iránti
olvasói igény hiánya. Példányszámuk folyamatosan csökken, és nagyobbik részük
már jó ideje tiszteletpéldányok formájában jut el az érdeklődő kevesekhez. Nem
ment végbe együttélésüknek most már három esztendeje alatt a lapok között látványos
differenciálódás; ugyan mindkettőnek kialakult az arculata, a szépirodalom mellett
más-más "kísérő szálat" szőttek anyagukba (a Hatodik Síp rendszeresen
közöl terjedelmesebb történelmi-néprajzi tárgyú tanulmányokat, általában melléklet
formájában; míg a Pánsípnak állandó közéleti-publicisztikai, kritikai
és hírrovata van), ám például szerzőgárdájuk, és így megjelent publikációik
hangütése, stílusa is csaknem teljesen azonos.
Könyvkiadásunkban - leginkább a magánkiadók
létrejöttének és a magyar Művelődési és Közoktatási Minisztérium támogatási-pályázati
rendszerének köszönhetően - valóságos áttörés, "könyvrobbanás" történt, ez vitathatatlanul
igen pozitív eredmény. Ennek a nagy megugrásnak is voltak-vannak azonban veszélyei.
Elsőül az, hogy 1993-94-95-ben gyakorlatilag minden megjelenhetett,
s meg is jelent. Ez a "túlbuzgás" nehezen menthető azzal, hogy mindez csaknem
fél évszázados mesterséges visszafogás után történt, hiszen pontosan tudjuk,
hogy régiónkban nem volt és nincs is közel kétszáz megjelentetésre érdemes
kézirat. E három év alatt a szerkesztők, kiadóvezetők biztatására valamennyi
szerző kiürítette minden lehetséges asztalfiókját, előkerültek az elfelejtett
(vagy megírattak az új) emlékiratok, összegyűjtettek az újrapublikálásra semmivel
sem rászolgáló (már a maguk idején is gyengécske) újságcikkek, ötven felé járó
poéták álltak elő ifjúkori zsengéikkel, szerkesztetlenül siettek a nyomdába
a félkész monográfiák, rendezetlen dokumentumok, egységesítetlen adattárak;
készültek válogatások és összegyűjtött omnia opuszok, megjelent katekizmus
és tanterv, emlékkönyv és bibliográfia, daloskönyv és meseköltés, szakácskönyv
és verses bibliamagyarázat, továbbá tücsök és bogár. Nehéz eldönteni: valóban
mindennek meg kellett-e jelennie ahhoz, hogy a sok konkoly közül a kevés mag
is felszínre rázódjon, s szabad-e - akár csak időlegesen is - kizárólag az utókorra
bízni a szelektálást.
A másodikként említhető veszély: a szinte korlátlanul
kínálkozó lehetőségek eltorzítják mind a kiadói emberek, mind a szerzők gondolkozását,
de még azon kívülállókét is, akik sokkal jobban szeretnének belül állni. A kiadó
kezdi nem azt mérlegelni, minek a megjelentetése lenne a legfontosabb, melyik
kézirat a legérdemesebb a publikálásra, hanem: melyikkel lehetne a legkönnyebben
pályázatot nyerni, melyikre lehet sok pénzt kérni és kapni - aztán a legkevesebb
munkával és legolcsóbban kiadni. A szerző nem remekművek megírására törekszik,
nem csiszolgatja műveit, hanem összekapar egy kötetre való anyagot. A kívülálló
meg úgy kezdi vélni: az nem járja, hogy ő ebből a buliból csak azért maradjon
ki, mert se nem író, se nem kiadó - jól megbírálja hát az egész rendszert, aztán
kitalál kuratóriumot, bizottságot, apparátust, s miután alaposan beletenyerelt
az addig büdösnek érzett ügybe, már kezdi szeretni a szagát.
És mit tesz ezenközben az olvasó? Erősen mérlegeli, hogy a
félelmetesen bővülő kárpátaljai magyar könyvkínálatból (és az ettől függetlenül,
de nagyjából ezzel azonos mértékben csappanó pénzéből) évente melyik egyetlen
kötetért adjon egy fél vagy egy egész kenyér árának megfelelő összeget, s érdemes-e
egyáltalán beszereznie, ha amúgy sem lesz alkalma soha belenézni: a maga és
családja fennmaradásáért folytatott napi élet-halál harc után a valószínűleg
fűtetlen lakásban már a Dallaszba is belealudna, ha az energiakorlátozás
nem gondoskodna ehelyett egy hangulatos áramszünetről.
2. Ha már irodalmunk nem képes önálló egészként funkcionálni,
és ezzel egyfajta szellemi önellátást biztosítani, természetesnek tűnik az alkotók
és csoportjaik azon törekvése, hogy tevékenységüket egy nagyobb egész, az egyetemes
magyar irodalmi élet vérkeringésében képzeljék el. Jónéhány éve már nem a szovjet
népek családjában és szocialista kultúrájában kötelező magunkat elhelyezni,
az új ukrán állam pedig egyelőre meglehetősen toleránsnak mutatkozik e tekintetben,
így hát nemcsak titkon és lelkünk mélyén, hanem nyíltan is vállalhatjuk a szép
eszmét: a magyar kultúra egy és oszthatatlan, így voltaképp nincs jelentősége
annak, hol él egy adott író, hol jelenik meg egy lap: aki magyarul alkot, egyazon
szellemi folyamatnak a részese. Ismerjük a varázsigéket: "haza a magasban",
"ötágú síp", "a könyv nem ismer határokat", "virtuális Magyarország", "tizenötmillió
magyar" stb., s hinnénk is bennük örömest, ha nem lennének máris kicsit túlszajkózva,
ha a sűrű használatban nem kopott volna meg fényük, nem ürült volna ki tartalmuk.
Olyannyira, hogy ha valamely pozitív állítás keretében a kisebbségi irodalmakra
vonatkozóan elhangzanak mostanában, már szükséges is utánuk biggyeszteni egy
de kezdetű mellékmondatot: ...de vannak sajátos problémái...; ...de
a hosszú évtizedek elszigeteltsége folytán...; ...de bizonyos fáziseltolódások
figyelhetők meg...; ...de az általánosan elfogadott értékrend mércéjével sajnos...;
stb. És valóban: bármennyire is szeretnénk, nem tudunk megszabadulni a szükséges
magyarázatok tehertételétől, attól, hogy bármely eredményünket vagy eredménytelenségünket
ahhoz képest szemléljük és szemléltessük: egészen jó ez a vers ahhoz képest,
hogy milyen kevés a költő Kárpátalján..., ahhoz képest, hogy akár már el is
felejthettük volna nyelvünket.... Ez a beidegződés akkor is elviselhetetlen, ha
érvényesül, hiszen legalizálja a vállveregető lekezelést, az igénytelenséget
magunkkal és egymással szemben, tudatosítja a másod-harmadrendűséget, amelyből
igen nehéz kitörni. De súlyos következményekkel jár az is, ha valahol valaki
lemond az ahhoz képest szemléletről, mert akkor esetleg kiderül, hogy
bizony nem akad Kárpátalján született vers, novella vagy más egyéb, amelyet
egy szigorúan szerkesztett lapba, antológiába be lehetne tenni - ez pedig azonnal
a kirekesztés és kirekesztődés fantomját jeleníti meg a kicsit amúgy is mindig
sértődött kisebbségiek számára. Ama vágyott egyetemességet illetően mindez azt
jelenti, hogy kis régiónk magyar irodalmának szűnni nem akaró és rövid távon
bizonyára gyógyíthatatlan beilleszkedési zavarai vannak.
Ugyanis:
Az azonos nyelv és az azonos nemzeti kulturális örökség ellenére,
úgy tűnik, az elmúlt évtizedek sajátos körülményei olyan kollektív létélményt
jelentettek és olyan közös tudati változásokat okoztak az írott szó művelőinek
sokaságában, amelyek inkompatíbilissé torzították régiónk magyar irodalmát.
És itt természetesen nem arról van szó, hogy az egyes alkotók ne integrálódhatnának
akár teljes mértékben és zökkenőmentesen a nagyobb egészbe, arról azonban igen,
hogy irodalmi folyamatunk, teljesítményünk olyan specifikus problémákkal,
olyan sajátos ellentmondásokkal terhes, amelyeket még sem magunknak, sem a befogadónak
nem sikerült maradéktalanul feldolgoznia. Nem is sikerülhetett, hiszen
egyrészt még csak néhány esztendeje annak, hogy az összmagyarság a kárpátaljait,
és a kárpátaljai az egyetemest hivatalosan is vállalhatja, másrészt ennek a
kölcsönös vállalhatóságnak az érvényesülését - mint láttuk - számos prekoncepció
késlelteti. És itt nem csupán a kritika vagy az irodalmi közvélemény általában
jól magyarázható előítéleteiről van szó, hanem egyfajta kölcsönös idegenkedésről
is: amennyire szembetűnő és ijesztő egyik oldalról nézve - mondjuk - a provincializmus,
épp annyira visszataszító a másik oldalról nézve - például - a klikkesdi és
kirekesztősdi. Nem csak és nem kizárólag a határon túli részirodalomban és a
róla alkotott véleményben van tehát torzulat, hanem az integráló nagyobb közeg
saját problémái, belső megosztottsága révén sokszor maga is alkalmatlan a zavartalan
befogadásra.
Az illeszkedési zavar valamennyi tünetének még csak elnagyolt
felvázolása is külön tanulmány tárgyát képezhetné. A tételes számbavétel és
a jelenségek elemzése helyett folyamodjunk egy átvitt értelmű szemléltetéshez.
Képzeljünk el egy mutáló hangú, pattanásos, nyakigláb kamaszt, aki hirtelen
olyan társaságba csöppen, amelyen belül egymással különböző viszonyban álló
csoportok vannak, s mindegyikben számára jórészt ismeretlen belső szabályok
uralkodnak, s amely társaság és annak legtöbb csoportja őtőle is - ezt jól tudja
- valamiféle viselkedést vár el. Így hát ifjúnk felváltva próbálja
eljátszani a szerény, jólnevelt kisfiút; a fürge eszű, rátermett vidéki rokongyereket;
az ágrólszakadt gyámoltalan árvát; a sértett és megkövetendő mostohatestvért;
a halmozottan hátrányos helyzetű rászorultat; pogromtól vagy a titkos szolgálat
bosszújától, netán az éhhaláltól rettegő menekültet; a végsőkig kitartó sorsavert
utóvédharcost; a száműzetésből szabadult potenciális hősi halottat; a dörzsölt
beavatottat; a félőrült deviáns zsenijelöltet; a helyi érdekű ügyeletes üdvöskét;
a végsőkig elkötelezettet; a tökéletesen elkötelezetlent; a különös csodabogarat;
a saját sorsán morbidan humorizálót; a predesztinált hivatástudót; a mítoszromboló
nyegle defetisizátort; a fekete bárányt; a ma született bárányt; az áldozati
bárányt; az átejtett baleket; az átejtő furmányost; az első ilyent; az utolsó
olyant; az egyedül érdemest; a legnagyobb előrelátót; a legkisebb királyfit
- bárkit, csak nem a mutáló, pattanásos, nyakigláb kamaszt, mert azt hiszi (és
nem alaptalanul), hogy arra kíváncsiak itt a legkevésbé. Ám sajnos eltéveszti,
hol milyennek kellett volna mutatkoznia, közömbösek között adta a hivatástudót,
segítőkészek közt a vagányt, szomorúk közt a vidámat, csárdában a második dudást,
szekéren az ötödik kereket.
Csoda-e, ha a társaság nem fogadja be egykönnyen.
*
A kárpátaljai magyar irodalom - egészében és folyamatában
- még nem nagykorú és nem is szalonképes. Kérdéses, hogy a napról napra fogyatkozó
számú író (és olvasó) képes-e belátható időn belül azzá tenni, avagy egyszer
s mindenkorra be kell látnunk: ezen irodalomnak nem szerves élete van, hanem
csupán jelenségei, nem iskolái vagy vonulatai, hanem csupán egyes alkotói. Alkotói,
akiknek többsége sajnos egyelőre sem egyénileg, és még kevésbé kollektíve nem
képezi az egyetemes magyar irodalom integráns részét, még annak a ténynek az
ellenére sem, hogy tízük tagja lett a Magyar Írószövetségnek. A beilleszkedési
zavarok súlyosabbak és mélyebb gyökerűek, semmint gondolnánk. Mentesülni tőlük
(illetve eleve nélkülük indulni) talán csak a legfiatalabbaknak adatik meg.
Igen, ennek a majdnem harmadik nemzedéknek. Nekik, akik nem születtek
bele a kultúrpolitikába, akik csak tankönyvekből ismerik a szocreált. Akik nem
éreznek semmilyen késztetést, hogy bármiféle elvárásnak megfeleljenek. Akik
"csak úgy" írnak verset, prózát, kritikát. Nem valamilyen céllal, hanem
valamilyen okból. Talán ők már képesek lesznek megszabadulni mindenféle
kisebbségi ballaszttól. Kérdés, hogy eközben nem dobják-e ki irodalmunk kicsi
gondolájából azt is, ami pedig elengedhetetlen a léghajózáshoz: a szülőföld
szaggatott térképét.
1996.
Változatai megjelentek:
A kárpátaljai magyar irodalom esélyeiről címen: Bárka, 1996/3-4.
Előítéletek és beilleszkedési zavarok címen: Forrás, 1997/5.
Ez utóbbi kötetben újraközölve: Útközben. Tanulmányok a kárpátaljai
magyarságról, Ungvár, 1998.
Végleges változat a korábbiak alapján egybeszerkesztve:
A hontalanság metaforái, Bp., 2000
