Egy kárpátaljai magyar értelmiségi illúzióvesztései

Mint ahogy korábban erkölcsi szüzességét, a kilencvenes években illúzióit is elvesztette a kárpátaljai magyar értelmiség. Pontosabban: az értelmiség egy része. Vagy hogy semmiképpen ne tévedjek: én vesztettem el.

Szellemi szüzességemet úgy, hogy sokadmagammal együtt belegabalyodtam annak a hatalmi struktúrának a hínárfonadékába, amely érvényesülésem legtöbb lehetőségét jól megválasztott feltételekhez kötötte. E feltételek rendszere már gyerekkoromban körülvett, és az "elvárásoknak" legtöbbször úgy feleltem meg, hogy nem is sejtettem: épp most adtam fel valamit érintetlenségemből.

Nem voltam például tudatában annak - pironkodva vallom be -, hogy a hatalommal kollaborálok, amikor hétéves koromban októbrista lettem. Talán még büszke is voltam a keblemre tűzött vörös kis ötágú csillagra, közepében a gyermek Uljanov képmásával. Semmilyen ellenállást nem tanúsítottam akkor sem, amikor valamennyi osztálytársammal együtt pionírrá avattak, és a város egyik laktanyájából e célra kirendelt kiskatonák széles mosollyal nyakamba kötötték a vörös kendőt. De itt már sietek megjegyezni, hogy e nyakkendő viselésének gyakori elmulasztásával, ha spontán módon is, de már akkor aláástam a Varsói Szerződés működését és nagyban hozzájárultam a szocialista rendszer későbbi bukásához.

És következett a többi, felnőttödésem arányában egyre tudatosabban vállalt összefonódás: beléptem a Lenini Komszomolba, aztán egyetemi hallgató lettem, és ehhez nemcsak a vizsgákat, hanem a szovjet diákok esküjét is le kellett tennem. Hogy versem, kötetem jelenhessen meg, nagyobb lelkiismeret-furdalás nélkül megírtam a kötelező penzumot békéről, barátságról, munkahősökről, isten uccse, még Leninről is. Akire aztán egyébként - nemzetiségi politikáját méltatva - nem egyszer hivatkoztam is, hogy irodalomszervezőként teret nyerjek. Ha hallgatólagosan is, de elfogadtam a szovjet oktatási rendszert, amikor tankönyvkiadói szerkesztő lettem, és hogy érvényesülhessek, nem átallottam megtanulni az államnyelvet.

Kell-e súlyosabb bizonyíték a rendszerrel történő összefonódásra? Állíthatom-e ezek után, hogy erkölcsi érintetlenségemet megőriztem?...

...Mint ahogy korábban szüzességét, a kilencvenes években illúzióit is elvesztette a kárpátaljai magyar értelmiség. Pontosabban annak egy része, vagyis én. Elvesztettem, mert az események alakulása lehetetlenné tette, hogy megtartsam őket. Melyek is voltak? Talán olyikukat érdemes felidézni.

Hogy lehetetlen az állampolgári determináltságot és a nemzeti hovatartozást konfliktusmentesen összeegyeztetni, arra a 89/90-es magyarországi események döbbentettek rá. Korábban ugyanis, bárhogy is nézzük, egy táborban élt a magyarság többsége. És noha az anyaország legvidámabb barakkját kissé irigyeltük mi, a talán legszomorúbb kaszárnyában lakók, igazán lényeges különbség nem mutatkozott a főbb dolgok megítélésében. Sőt, a peresztrojka itteni megfutásával egy rövid ideig mintha a mi laktanyánk is felvidult volna, míg az utolsó kádári évek barakkja - vidulásban legalábbis - lemaradt... Így az eltérések már-már kiegyenlítődtek.

A 89/90-es magyarországi rendszerváltás azután minden korábbinál áthidalhatatlanabbá tette a távolságot. Amott lábra kapott a demokrácia, emitt legfeljebb az anarchia szelleme tört ki a diktatúra vodkás palackjából. Minden glasznoszty ellenére a Szovjetunióban egyetlen napig sem volt demokrácia, és - ez meggyőződésem - Ukrajna sem válhat jogállammá. Az emberi civilizáció e térségében oly mértékben hiányoznak a demokrácia hagyományai, ellenben a despotizmusnak, a korrupciónak, a bürokratikus gépezet előtti jogegyenlőtlenségnek oly mélyek a gyökerei, hogy a nyugati típusú "szabad ország" létrejöttének esélyei csupán elméletiek, ám a gyakorlatban realizálhatatlanok - belátható időn belül legalábbis.

Így aztán maradt a kisebbségi meghasonulás: lelkünk, szimpátiánk, odaadásunk - de talán, hogy ne vonjam magamra a másképp érzők haragját, ideje visszatérni első személybe, tehát: - lelkem, szimpátiám, odaadásom a saját hazában jövőjét építő magyarságé, miközben munkámmal, mindennapi életemmel egy olyan országhoz kötődöm, amelynek felemelkedésében nem hiszek, amelynek vezetésével, államrendszerével, hatalmi és hivatali struktúrájával közösséget vállalni nem tudok, amelyet hazámnak nem tekintek, amelyre büszke nem vagyok - és amelyből szívesen el is távoznék, ha nem tudnám, hogy a szülőföldem iránti szerelem örök honvággyá keseredne, s ha nem tudnám, hogy megürült helyemre idegen érkezik, tovább lazítva-hígítva az etnikumot, amelyből vétettem, és amelyet elhagyni már csak azért sem tudok, mert arcomra fagyott a dacból vállalt misszió: itt kell tennem valamit nemzetemért és azokért, akik sorsomban osztozva itt szeretnének magyarnak megmaradni.

Ám ez a misszió is egyre inkább illúziónak, önámításnak tűnik: sem az asszimilációt, sem a kivándorlást megakadályozni nem lehet, még kevésbé azt a demoralizálódást, amelyet az életszínvonal példátlan zuhanása és a szociális biztonság teljes hiánya vált ki. Ezek az irreverzibilis folyamatok sorvadásra, elfogyásra ítélik a kárpátaljai magyarságot.

Nézzük a számbeli csökkenést - kis történelmi kitérővel.

Az 1989-es népszámlálást megelőzően sokadmagammal úgy véltem, hogy a korábbi összeírások pontatlanok, torz vagy akár meghamisított adatokat közölnek. Ezt a következtetést két tény argumentálta.

Az egyik, hogy a 1944-es szovjet deportálások idején sok magyar férfi, hogy megmeneküljön, más nemzetiségűnek vallotta magát. Ez a hamis adat aztán bekerült okmányaikba és utódaik is örökölték. Ezért vélhető volt, hogy több ezren, vagy akár több tízezren élhetnek Kárpátalján olyanok, akiket a statisztika szlovákként, ukránként, oroszként tart nyilván, valójában azonban magyarok. A másik momentum, amely a hivatalos adatok felülbírálására okot adhatott, ugyancsak történelmi eredetű. Vidékünk görög katolikus felekezetű lakosságát a háború után automatikusan ukránként regisztrálták, így azt a közel harmincezerre becsült magyar anyanyelvű görög katolikust is, akiknek zöme a volt Ugocsa megyében (Nagyszőlős környéke) és a városokban lakott. Feltételezhettük, hogy az ukránként számon tartott magyar anyanyelvű görög katolikusok egy szabad nemzetiség-bevallás esetén magyarnak íratnák magukat; mint ahogy mindazok is, akik - vagy akiknek felmenői - 1944-ben magyarságuk megtagadásával kerülhették el Sztálin lágereit.

Nos, az 1989-es összeírás eloszlatta ezen reményeket. Ekkor ugyanis - és ez először történt így a szovjet népszámlálások történetében - puszta bemondás alapján jegyezték be az űrlapokba a nemzetiséget. A peresztrojka és a glasznoszty érezhetően szabadabb levegője megengedte, hogy bárki nyugodt lélekkel annak vallja magát, aminek érzi.

A csaknem egy esztendővel később közzétett adatok lehangolóak voltak. A magyarság hivatalos lélekszáma nem hogy meg nem ugrott, hanem visszaesett. Míg a korábbi, 1979-es népszámlálás (kerekítve) 158 ezer magyarról tudott, addig 1989-ben háromezerrel kevesebben, (kerekítve) 155 ezren vallották magukat magyarnak. És ha elfogadjuk Illyés Gyula meghatározását, miszerint a magyarság mindenekelőtt vállalás kérdése, akkor el kell fogadnunk a tényt is, hogy ennyien vagyunk. Ennyien, azaz háromezerrel kevesebben, mint tíz évvel korábban.

A fogyatkozás okai? Nyilvánvalóan: 1) a korábban nem magyarként nyilvántartottak közül nem túl nagy számban akadtak, akik korrigálták a hibás bejegyzést (vagy mert még mindig tartottak a retorzióktól; vagy elvesztették identitásukat, illetve nemzeti létük teljesen közömbössé vált számukra; vagy mert már annak idején is az ún. "bizonytalan etnikai hovatartozású" lakosság számát gyarapították, amelynek képviselői - ezt jól mutatják a korabeli statisztikák - 1919 előtt magyarnak, ettől kezdve azonban szlováknak-ruszinnak, 1938/39-től újra magyarnak, 1944/45 ukránnak mondták magukat); 2) a magyarság körében a népszaporulat minimális, inkább stagnálást mutat; 3) mind nagyobb arányú a kivándorlás.

És e harmadikként említett, ám legjelentősebb tényezőnél álljunk is meg egy pillanatra. A kárpátaljai magyar sajtó nemrégiben (1992. december 12-én) közölt először adatokat a kivándorlás mértékéről. A Kárpáti Igaz Szó c. lapban Veress Gáborral (a beregszászi járás hajdani pártbizottságának hajdani első titkárával, aki jelenleg a területi állami közigazgatás nemzetiségi ügyekkel foglalkozó osztályát vezeti) volt olvasható egy interjú, amelyben az alábbi adatok szerepeltek: 1980-tól kezdődően (azaz tizenkét év alatt) Kárpátaljáról Magyarországra összesen 4860-an vándoroltak ki, Csehszlovákiába 1306-an, a két német államba 887-en, Izraelbe 1139-en. A riporter kérdésére, hogy a távozó "őslakosok" helyére milyen nemzetiség képviselői érkeznek, a hivatalos nyilatkozó nem tudott válaszolni ("Erről nincsenek adataink"), azt pedig, hogy a kivándorolt több mint nyolcezer főből hány volt a magyar, az újságíró meg sem kérdezte.

Anélkül, hogy találgatásokba bocsátkoznánk, az bizonyosra vehető, hogy a két népszámlálás közti háromezres létszámkülönbség a fenti adatokkal könnyen igazolható. Azonban az áttelepülések nem is annyira abszolút számukkal vagy a teljes lakossághoz viszonyított relatív arányukkal veszélyeztetik a magyar etnikumot, hanem azzal, hogy túlnyomó többségük értelmiségiként hagyja el szülőföldjét. Orvosok, mérnökök, tanárok, újságírók, magas képzettségű szakemberek és hivatalnokok százai emigrálnak. A hovatovább szellemi vezércsapat nélkül maradó magyarság életképességéről ugyan lehet vitát nyitni, de annyi bizonyos, hogy értelmiségi réteg nélkül a magyar kultúra megtartására mind kevesebb esély adódik: a nemzetiségi célokat (is) szolgáló intézmények káderhiánnyal küzdenek, sorvad a sajtó, romlik az iskola - édes anyanyelvünk lassan konyhanyelvvé züllik.

És itt a számbeli csökkenésről át is térhetünk a minőségi, morális sorvadásra. Mert ugyan számtalan lelkes sajtótudósítást olvasni arról, milyen kitűnő most a kárpátaljai magyarok helyzete, micsoda sikereket ért el a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, hány emléktáblát és szobrot avattak az utóbbi években, és hogy bárhol és bármikor lenghet a magyar trikolór, zenghet a Himnusz és a Szózat; ám ezek a tények egyrészt csak a politikai vonatkozásokban jobban korlátozott szlovákiai vagy erdélyi magyarság lehetőségeivel összevetve tűnnek olyan kedvezőknek, másrészt viszont a nemzeti létnek csupán felszíni jelei. A kollektív népcsoport-jogok gyakorlásának törvénybe foglalt garanciái éppenséggel kérdésesek. A nagyobbik baj azonban nem az, hogy - például - Ukrajna nyelvtörvénye a kisebbség számára anyanyelvének használati körét alaposan leszűkíti, vagy az, hogy - ugyancsak például - az érvényes nemzetiségi törvény alapján a kárpátaljai magyarságnak nincs módja territoriális-közigazgatási autonómia létrehozására -, hanem szerintem az, hogy a minimális megélhetési feltételek sosem tapasztalt mérvű hiánya alapjában rendíti meg a nemzeti identitást. Amikor ugyanis kiderül, hogy a becsületes munkával szerzett bérből lehetetlen megélni, amikor kiderül, hogy az állam olyan minimális szociális védelmet biztosít állampolgárai részére, amely az éhenhaláshoz is kevés, amikor eddig nem látott mértéket ölt az üzérkedés, a bűnözés, a korrupció, amikor minden eddiginél jobban összefonódik a maffia a hatalommal - nos, akkor a létfenntartásáért küzdő egyszeri ember számára minden fontosabbá kezd válni, mint magyarsága. Élete a biológiai lét szintjére zuhan, szellemi igényei minimálisra csökkennek (illetve a legolcsóbb, leghitványabb tömegcikkekkel kielégíthetővé válnak), a nemzeti értékek iránti közömbössége már-már megkérdőjelezi besorolhatóságát bármilyen népcsoportba.

Beszélhetünk-e ilyen körülmények közepette a kárpátaljai magyarság hosszú távú megmaradásáról? Igen, ha vállaljuk, hogy ezzel egy elveszett illúziónkról merengünk.

És ha már szétfoszlott reményeimről ily részletesen adok számot, hadd következzen talán legfájdalmasabb illúzióvesztésem: csalódásom saját képességeinkben. Hisz nem abban a hitben ringattam-e magamat évtizedeken át, hogy a magyarság ide szakadt töredéke hatalmas belső értékek birtokosa, rejtett tartalékai korlátlanok, szellemi gazdagsága kimeríthetetlen. Csak hát ugye, a körülmények. A szovjet rendszer béklyói: a 44-es deportálások, a féktelen diktatúra 50-es évei, a fellélegzésre sem alkalmas rövidke olvadás a hatvanas években, aztán a merev brezsnyevi éra soha véget nem érőnek tűnő esztendői, közben az egységes szovjet nép fixa ideája, a Zsdanovig visszanyúló szocreál, a népek barátsága és a proletár internacionalizmus, a békés egymás mellett élés, a fejlett szocializmus és tudományos kommunizmus - megannyi nyomorító körülmény, megannyi üres szólam. Betartatásukkal és szajkóztatásukkal a lakosság többségét hűséges alattvalóvá lehetett tenni. Ám a teher alatt növő pálma szimbólumának érvényében bízva hittük: a belső értékek sértetlenek, és majd egyszer, valamikor...

Aztán ez a majd egyszer váratlanul megérkezett. És lett lelkesedés, volt szervezkedés, kezdődött a sérelmek hosszas sorolása, állítottunk kopjafát és döntöttünk szobrot - lehetett végre nagy magyarnak lenni... Épp csak embernek maradni lett egy kicsit nehezebb... Épp csak azok a bizonyos ki nem fejthető, be nem váltható értékek maradtak láthatatlanok. Épp csak kiderült, sok a szónok és kevés a hordó. Épp csak az bizonyosodott be, hogy a több lehetőséggel nem azért vagyunk képtelenek élni, mert a hatalom struktúrája alapvetően meg sem változott, hanem azért, mert mi vagyunk gyengék, kicsik, koncon torzsalkodók.

Avagy vissza - most már véglegesen - az egyes szám első személyhez: én vagyok gyenge, kicsi, koncon torzsalkodó. Én voltam, aki csak beszéltem áradóan az autonómiáról, de mikor annyi más nemzet és népcsoport ki is kiáltotta a maga nemzeti formációját a széthulló Birodalom romjain - én csak sebeimet nyalogatva nyüszítettem. Én kötöttem ostoba szövetséget ellenségeimmel, én játszottam el a lehetőséget, hogy képviselőm legyen a kijevi parlamentben, az én frakcióim tehetetlenek a helyi képviseleti szervekben. Én voltam az is, aki csak játszotta a szervezősdit, de igazi, ütőképes, érdekeket méltón képviselő szervezet nem lett belőlem. Nem lett: mert a magyar lakosság töredékét kitevő tagság csalódott bennem; mert a vezetésem megosztott és önös érdekeket szolgál; mert az anyaország segítő jobbját egymagam akarom megfogni, önmagamat zárva ki a parolából; mert ügyetlen vagyok, önző, féltékeny és tehetetlen. Én játszottam el bizalmamat azzal, hogy működésem anyagi háttere tisztázatlan, még ám oly mértékben, hogy a kívülálló - én magam - joggal képzelem magam sötét gazembernek. Én lettem az, aki a kultúrát beáldoztam a napi politizálás hazárdjátékában, énnekem fordított hátat a működésében korlátozott értelmiségi - vagyis én. Én sajátítok ki magamnak minden "magyar ügyet", én vagyok mérhetetlenül féltékeny a kívülem cselekvő magamra, én teszek keresztbe, ahányszor csak lehet, magamnak. Én kontraszelektálok úgy, hogy ha nem fújok magammal egy követ, akkor kívülrekedjek. Én kollaborálok és szövődöm össze a hatalommal, egyházzal, életemre törő párttal. Én, mégis én nyomakszom bele ebbe a szörnyű szövetségbe magammal, hogy megbuktassam magamat, és titkos szavazáson mégis én voksolok - csaknem egyhangúlag - magamra. És nyilvánosan én vonom vissza leírt szavamat, én nyilatkozom úgy, hogy nem vagyok "kulturális", ezt csak rám erőltették, én titulálom árulónak az áttelepülőt - aztán én települök át sürgősen. Én nyomorodom bele magyarságomba és én húzok hasznot belőle. Én vonulok önmagam ellenzékébe, és én adok fel bármit magamból, hogy magamat mégis megtartsam. Én akarok én lenni, hogy legalább emlékeztessem magamat arra, aki voltam.

Hát persze: illúzió volt azt hinni, hogy a demokratikus átalakulás katarzisán áteső anyaország azonnal tisztán, fényesen, makulátlanul tündököl majd Európa egén, és hogy viszonya a határokon túli kisebbségekkel csodálatos egyértelműséggel rendeződik majd, a zavartalan szellemi-fizikai kapcsolattartás elől pedig az utolsó göröngy is eltűnik.

Az első sokk akkor ért bennünket - azaz (pardon!) - akkor ért engem, amikor a rubel-elszámolás megszűntével lehetetlenné vált számomra az anyaországi lapok, folyóiratok előfizetése, holott azelőtt tucatnyit járattam. És bár tudtam, hogy ez nem Magyarország barátságtalan gesztusa, hanem "lakó" országom fizetésképtelensége miatt került rá sor - az ilyen téren tapasztalt elkényeztetettség után mégis fájt ez az új mostohaság. Aztán következtek a normális kommunikációt nehezítő további megszorítások: a csak valutában fizethető vonatjegy (ára Budapestig 22 USD, míg egy átlagkereset 10 USD-t is nehezen tesz ki - persze konvertálhatatlan nemzeti játékpénzben), a határon átkelő gépkocsikra kötelezően megkötendő biztosítás, a postai díjszabás több százszorosára emelkedése - stb., stb. És persze értem, hogy mindez nem a kárpátaljai magyarság ellen irányul, egyfajta leegyszerűsítésben mégis ez az olvasata: korábban politikai, most meg gazdasági okok miatt rekedek kívül a magyarságon.

Később persze alaposan a hónom alá nyúltak, tapasztalhattam, hogy segítőkészségből nincs hiány, és már-már fejem fölé tornyosult a sok-sok anyagi-erkölcsi segítség: ingyen hozható újságremittenda, használtkönyv-akció, gyógyszerszállítmány, templomban osztogatható margarin, folyóirat- és könyvkiadási támogatás, ösztöndíj, műholdas adás...

Szegény rokonnak minden segítség jól jön, és elvetemedett háládatlan gazember az, aki a segítő szándék láttán csak fanyalog. Mégis: talán picivel jobban kellene vigyázni arra, hogy sem megalázottá, sem elbizakodottá ne tegyen engem az, ha túl gyakran mutogatnak rám ujjal, s ha az adományozók a rám való állandó hivatkozással - "kisebbségi adu kijátszása" - a kifelé nyújtott segítségért a belpolitikai közelharcban húznak uzsorakamatot. Ettől aztán elvész az adakozás szentsége, és a "megkapás" őszinte öröme, hálája is.

Az említett gazdasági kirekesztődéssel látszólag ellentétes a politikai kisajátításra tett kísérlet. Azonban sokkoló hatása csaknem ugyanakkora. Indulat kétségbeeséssel váltakozik bennem, amikor tapasztalom: hatalmi kör, párt, szervezet, intézmény - sajátjának vall engem, s elvárja: nézeteimnek egyeznie kell az övéivel, hiszen kisebbségi ügyekben egyedül az általa képviselt népi-nemzeti-keresztény kurzus lehet irányadó. Mintha a kisebbségben élő magyarok között nem lehetnének ateisták, izraeliták, liberálisok - őróluk eleve lemond a hivatalos Magyarország? És a nagy dilemma: erre a kisajátító-kirekesztő álláspontra válaszul kisebbségi magyarként megengedhetem-e magamnak, hogy anyaországom hivatalos köreivel szemben ellenzékbe vonuljak, ha nem tudom elfogadni a kormány politikáját? És vajon milyen ügyet szolgálok ezzel, s mely ügynek ártok? És milyen lesz a lelkiismeretem, ha elfogadom - például - egy minisztérium segítségét, ugyanakkor a miniszter kijelentései mélységesen felháborítanak? El tudom-e hitetni magammal, hogy a támogatás a magyarság egészétől érkezett, a hivatalos nyilatkozó pedig nem azonos a magyarsággal - habár törvényesen lett képviselőjévé?

Hát van még ennél sötétebb bugyra a kisebbségi skizofréniának? Van: amikor Magyarország kormányfője az itteni kisebbségi szervezet vezetőjével - fejem felett - egymás egyedüli legitimitásának elismeréséről biztosítja egymást. Ettől kezdve hányszoros kisebbségben élek majd, ha kétszeres ellenzékbe kerülök?

Végül: az anyaországgal fenntartható viszony zavartalanságának utolsó illúzió-foszlánya akkor vált felismerésem martalékává, amikor kisebbségi helyzetem újabb, talán legabszurdabb pontját felfedeztem. Beláttam ugyanis: képtelen vagyok maradéktalan odaadással szurkolni azért, hogy Magyarország egy gazdag, virágzó szabad állam legyen. Mert minél inkább azzá válik, annál nagyobb lesz a vonzereje, és mint nagy teljesítményű szivattyú, úgy hörpinti ki Kárpátaljáról a maradék magyarságot. Mi lenne hát a megoldás? Zuhanjon anyaországom a gazdasági krízis legfenekére, hogy elveszítse csáberejét? Ilyesmit rossz álmaimban sem kívánhatok, még akkor sem, ha ennek nagyobb a realitása, mint a jóléti Ukrajna megvalósulásának.

Mi lenne hát a megoldás - kérdezem újra, illúzióimtól végleg megfosztva.

Talán: a vasfüggöny és egy kis lágy diktatúra, épp hogy ébren tartsa identitásomat, s hogy legyen mire hivatkoznom, ha az üdvözülés elmarad. Bár ahogy magamat ismerem, félek, már ebben sem lelném örömömet.

1993.

Rövidített változata először megjelent Remittendahegyek romjain címen: Beszélő, 1993. április 3.
Kötetben először Reménytelen eset avagy egy kárpátaljai magyar illúzióvesztései címen:
Kis(ebbségi) magyar skizofrénia, Galéria Kiadó, Ungvár-Budapest, 1993.
Újraközölve: A hontalanság metaforái, Bp., 2000