Balla D. Károly
Ahová szaloncukrot hoz a húsvéti nyuszi
Hogy a kolbász valamiféle adekvát szimbóluma
a jólétnek, azt mindig is tudtam; ha máshonnan nem, hát a szólásból, amely bizonyos
ebből font kerítést emleget. Azonban - jellemző - ezt a kifejezést jó ideje
negatív értelemben használjuk, s leginkább akkor, amikor arról értesülünk: egy-egy
kárpátaljai atyánk fia áttelepült Magyarországra, de ott sem boldogul könnyen,
ami nem is csoda, hiszen "odaát sem fonják kolbászból a kerítést".
Az intellektuálisabb kolbászértelmezést egy film, Sándor Pál
Ripacsokja tette lehetővé számomra. Az egyik ripacs ugyanis - Garas
Dezső játssza - fellépései előtt néhány falás kolbászt kér és kap öltöztetőnőjétől.
A konfliktus - ugyancsak jellemzően - akkor lép fel, amikor Garas hiába kéri
kedvenc finomságát; a másik ripacs - Kern András - ugyanis kirúgja az est fő
produkciójából, s ha nincs szerep, nincs kolbász sem. Itt a kolbász megléte
tehát egyfajta kegyelmi állapotot jelent, míg hiánya a katarzis erejével hat
Garasra: ebből érti meg, hogy legjobb barátja elárulta, s ezzel alighanem vége
a világnak.
Ezt a komplex értelmezést, árnyalt mélyértelműséget
aztán újra valahová a népi bölcsességek banalitásainak szintjére helyezte vissza
Kárpátalja népi bölcse, Fodó Sándor, amikor az egyetlen magyar tömegszervezet
elnökeként egy közgyűlésen kijelentette: "A KMKSZ nem oszt kolbászt." Ami akkoriban
nagyjából azt jelentette: senki fia ne várjon gazdasági koncepciót az említett
szervezettől, tessék beérni a nemzeti stratégiára vonatkozó néhány populista
ígérettel. Minden korábbinál jellemzőbben itt is negáció alá esett a kolbász
("nem oszt"), és ez nemcsak az ukrajnai gazdasági helyzettel volt már akkor
is teljesen összhangban, hanem a kisebbségi váteszkorifeusok azon véleményével
is, hogy a kolbász nem szétosztásra, hanem az általuk történő megevésre való.
Mindez akkor jutott eszembe, amikor elolvastam
Horváth Sándor írótársam legújabb novelláját, amelyben a szerző a tőle megszokott
szűkszavúsággal egy kettős gyilkosság vízióját vetíti elénk, mégpedig olyan
emberölését, amelynek indítéka alig félreérthetően az éhség. A gyilkos azonban
nem talál kolbászt a leölt házaspár házának padlásán, csupán néhány oldal szalonnát.
"Kolbász. Honnan lenne kolbász" - mondogatja eszelősen, miközben a maga gyártotta
hullákat szépen felaggatja a megüresedett horgokra.
A kolbász ilyen mérvű és mindent felülmúlóan jellemző hiánya
így szépen le is kerekíti kis példatárunkat, visszaérkezünk ugyanis a népi szólások
világába, hiszen a fentebb leírtak értelmében vélhetően padlásra kerül a bőrünk.
Váltsunk műfajt, de maradjunk a gasztronómiánál.
Húsvét közeledtével némi megütközéssel tapasztalom,
hogy mind a fiam, mind a lányom nagy zacskó szaloncukorral tér haza az iskolából.
Elmondták, teherautó állt meg az iskola udvarán, arról rakodták le a rengeteg
karácsonyi édességet, jutott minden gyereknek bőven.
Másnap a szüleimnek a templomban nyomnak a
kezébe egy-egy csomaggal.
Aztán osztogatnak belőle még mindenféle vetélkedőkön,
összejöveteleken, ünnepségeken. Az iskolában pedig újra és újra megismételik
az akciót. Pár nap, és Kárpátalját szabályosan elárasztja a szaloncukor. Fiamnak
megfájdul a gyomra, lányomnak elmegy az étvágya. Én meg csak simán émelygek.
De nem a szaloncukortól. Illetve...
Mégsem merném senki adományozó jóakaratát megkérdőjelezni.
Ha valaki úgy döntött, hogy rövidesen lejáró szavatosságú, karácsonyról nyakán
maradt több tonnányi készletét megsemmisítés vagy újrafeldolgozás helyett -
ami pénzbe kerül - átjuttatja húsvét táján Kárpátaljára, hát istenem, nincs
ebben semmi rossz. Ha valamit sejtek bizonyos adóalapok valamelyes csökkenthetőségéről,
hát vessek magamra. Miért nem örülök inkább annak, hogy minálunk már a szemétbe
is jut a finomságnak nemcsak a papírjából, hanem a belsejéből is... Mutasd meg
a szemetedet, megmondom, hogyan élsz. Hát, nem tudom... Félek, nem vet ránk
jó fényt, hogy megcsömörlöttünk az ölünkbe hullott javaktól. Úgy érzem, végképp
szalonképtelenekké váltunk.
Váltsunk témát, de maradjunk a műfajnál. A különböző segélyeknél,
adományoknál. Nos, a leleményes kárpátaljai magyarság e tekintetben alighanem
feltalálta a segélyek zárt ciklusú bővített reprodukcióját...
Tegyük fel, valamely anyaországi szervezet humanitárius segélyként
eljuttat Kárpátaljára valamely itt hozzáférhetetlen gyógyszert. Ezt annak rendje
és módja szerint megkapja egy kórház, ahonnan - ugyancsak rend és mód szokásával
- el is lopják a nővérek, takarítónők, ilyen-olyan alkalmazottak, talán még
az orvosok is, akár az előre eltökélt pénzszerzés szándékával (mert persze a
fizetésükből nem tudnak megélni). Az ellopott gyógyszert eladják egy orgazdának,
az néhány tőrőlmetszett kiskereskedőnek, akik a motyójukkal át-átjárnak a mátészalkai,
nyíregyházi, záhonyi piacra. Ott pedig megveszi a beteg magyar állampolgár,
mert sokkal olcsóbb, mint a gyógyszertárban. Meg is gyógyul tőle, tud dolgozni
és főleg adózni. Adójából közpénz lesz, melyből alapítványok is részesülnek.
Ezeknél az alapítványoknál aztán egy szervezet megpályáz bizonyos összeget,
amelyen még több gyógyszert szállít Kárpátaljára, humanitárius segélyként...
Mindenki jól jár, mindenki profitál a dologból, működik a zárt ciklusú bővített
segély-újratermelés. Csak egyvalaki marad ki belőle, a kárpátaljai beteg. De
azért nehogy már egyetlen buliból akarjon mindenki megélni!...
Idős barátnőm szerint ezt a világot csak jó adag iróniával
lehet elviselni. Ahogy ő mondja: "Belehalni - igen. No de komolyan venni?"
Ha valami mégis szomorúvá tesz, akkor az nem más, mint baljós
felismerésem: óhatatlanul belekényszerülünk az önfenntartási ösztön és az erkölcsi
tartás közötti méltatlan választásba.
Pedagógus barátnőm meséli, hogy már az ő kis falusi iskolájuk
tantestületéből is vannak kivándorlók. A tizenhat pedagógusból tavaly még csak
egy települt át Magyarországra. Most egy szabolcsi falucskában tanít. Amikor
hazalátogatott, és elbeszélgetett volt kollégáival, gyors fejszámolás után kiderítették:
egymagának pont annyi a keresete Szabolcsban, mint az otthon maradt tizenötnek
együttvéve.
Hogy hol tartunk önfeladásban, a magunkból való kivetkőzésben,
annak nem az a fokmérője: hülyén vigyorogva megpróbálunk-e örülni a húsvéti
szaloncukornak, hanem az: rávehetők vagyunk-e arra, hogy a szaloncukor okán
áprilisban elhiggyük: karácsony van.
Mindazonáltal időben szeretném felkészíteni
magamat a látványra: lehet, gyerekeimnek százával hozza majd a hímes tojást
decemberben a Jézuska.
1995.
Első megjelenés: Beszélő,
1995. június 1.
Kötetben: A hontalanság metaforái, Bp., 2000
