I. Rövid kiragadott részletek, „hitvallások”:

• Nem készültem írónak: gyerekként és ifjúkoromban a természettudományok érdekeltek, egyetemi tanulmányaimat is ez irányban kezdtem, mert a családi példa inkább taszított, mint vonzott, és 22 éves koromig ki is tartottam a fizikusi pálya mellett. Az irodalom gravitációja azonban erősebbnek bizonyult, s mára kitölti-meghatározza életemet.
• Ungváron lakom, a Várhegyen. Apám szerint a kertünkben ér véget a Kárpátok. Igaza lehet, mert ha a vár bástyájáról észak felé nézek, azt látom, hogyan halmozódnak egymásra a hegyek végig a folyóvölgyben, ha viszont padlásszobámból („manzard”) dél-délnyugatra vetem a tekintetem, szinte lábam alatt csordogál az Ung, s azon túl már az alföld sok száz mérföldje… De szemem hiába meresztem: a horizontot lezáró otromba sorházak válla fölött csak úgy leshetek át, ha otthagyom az ablakot, íróasztalomhoz ülök, bekapcsolom a rádiót, a tévét, a számítógépet, körberakom magam lapokkal és könyvekkel. Szól a zene, csörög a telefon, jönnek-mennek a drótpostán a levelek. Bejön a nagyvilág, és én cserében kitárulkozom előtte. Nem, nem kockáztatok semmit. Nem vagyok hazardőr. Manzard-őr vagyok, aki rászokott az őszinteség drogjára.
• Azt hiszem, írónak nem vagyok eléggé jó. A konstruktőri (vagy inkább: barkácsoló), szerkesztői hajlamom az erősebb, így saját gyönge nyersanyagaimat addig szerkesztgetem szét és egybe, amíg elfogadható irodalmi szövegekké nem válnak.
• Sokkal jobban szeretek különbözni, mint hasonlítani.
• A diszkrimináció akkor is sért, ha én vagyok a kedvezményezett.
• Azzal hízelgek magamnak, hogy író vagyok, ezen minden jelző (határon túli, kisebbségi, kárpátaljai) csak szűkítene, rontana. Szeretném hinni, hogy amit csinálok, az nem szorul semmilyen eredetigazolásra.
• Számomra az irodalom a szabadság dimenziója: révén lettem szabadulóművész.
• Kétség kívül integráló hatású személyiség vagyok. A kárpátaljai magyar írótábort például sikerült egységbe kovácsolnom. Igaz, hogy magam ellenében...
• Begyűjtöttem annyi hendikepet, hogy mára páholyból nézhetem az életet.
• Független embernek gondolom magam, pedig lehet, hogy csak összeférhetetlen vagyok.
• Gyökerek? Miféle gyökerek? Nekem szárnyam van!
• Nem bíbelődöm futó depressziókkal és múló tudatzavarokkal. Úgy tervezem, hogy egyszerre, teljesen és visszavonhatatlanul fogok megőrülni.
• Halálom után digitális szövegállomány szeretnék lenni.
• A jövő már megtörtént. Csak én még nem éltem akkor.
• Ha a kárpátaljaiságomon felülemelkedtem, akkor nehogy már a kerekesszék fogjon ki rajtam!

II. Hosszabb részletek (dátummal, forrással):

Nem tudok visszaemlékezni arra, gyerekkoromban voltak-e példaképeim. Aligha, mert ha igen, akkor csak felidéződne Tell Vilmos, Dobó István vagy Nemo kapitány. De nem. Kiskamaszként is csak kedvenceim voltak, akikre valamely tulajdonságaik vagy cselekedeteik miatt felnéztem, de sem Kempelen Farkas, sem Öveges professzor nem vált eszményképemmé, mint ahogy kicsivel később Kulin György vagy Fred Hoyl sem, akik pedig egyszerre voltak nagy csillagászok és jó írók, beváltván azt a kettős ideált, amit akkoriban én is magam fölött lebegőnek gondoltam.

Kései kamasz koromban közvetlen környezetemben többen is nagy hatással voltak rám, mai fejjel visszagondolva a rajongásom egyikükhöz bizony hasonlatos volt ahhoz, mint ahogy példaképéhez viszonyul az ember – de ez akkor nem tudatosult bennem.

Aztán, eszmélésem későbbi szakaszaiban a hasonulás helyett a különbözés, a hit helyett a kétely, a feltétlen tisztelet helyett a fanyalgó kritika lett a sajátom, s ez kizárta, hogy az életben valaha is idolként tekintsek bárkire-bármire, és valamely kész sémához való igazodás könnyebbségével nézhessek szembe problémáimmal. A nagy különcök, a sehová sem besorolhatók, a szent őrültek és a magányos farkasok váltak kedvenceimmé. Mivel azonban sem a devianciában eléggé következetes, sem a tehetségben eléggé megszállott nem voltam, így jó úton jártam afelé, hogy a mindent visszamenőleg is igazoló börtönt, elmegyógyintézetet vagy az öngyilkosságot elkerüljem, és idegenültségem, ahelyett, hogy megigazulnék általa, ócska szereppé váljon, pózzá sekélyesedjen. Miután a nonkonformizmusomat komfortossá laktam, félek, többé már nem sikerülhet tartalommal, igazi figyelmet érdemlő teljesítménnyel felruháznom különcségem csupasz vázát, és tinédzserkorom riasztó lármafájaként ma is jelzi örök beteljesületlenségemet.

...ahogy nem szoktam íróként az időjárással foglalkozni, ugyanúgy a saját fizikai állapotommal sem. A mindennapok szintjén persze egyre több problémát kell megoldani, de hát ugyanilyen probléma az, hogy időnként enni, inni kell, meg hogy hidegben fel kell öltözni – de ezek a dolgok erőteljesen kívül esnek az irodalmi érdeklődésemen. Ahogy nem jut eszembe hosszan értekezni arról, milyen lehetetlen ez az idei nyár, úgy a saját állapotom sem képezi témámat. Még a naplómban is elég ritkán említem. Nem szeméremből vagy szándékos elhallgatás okán, hanem mert nem foglalkoztat, nem érdekel, nem tartom lényegesnek. De fogalmazhatok úgy is: sokkal súlyosabb hátráltató körülményekkel kellett életemben szembenéznem: politikai, nyelvi-nemzeti(ségi), földrajzi, családi adottságok, ezekhez képest egy kis mozgássérültség már meg sem kottyan. … Annyi minden lett volna, ami kialakíthatta volna kisebbségi érzésemet, frusztráltságomat, annyi minden tehetett volna keserűvé, szorongóvá – mégsem történt meg. … Engem, úgy érzem, az irodalom, a művészet, a zene, újabban a korlátlan kommunikáció régen kiemelt abból a helyzetből, amibe beleszülettem. Ha a „kárpátaljaiságomon” felülemelkedtem, akkor nehogy már a kerekesszék fogjon ki rajtam!

(2005)
Példám képei. Egy manzárdőr feljegyzései
Mozgó Világ, 2005. nov.

Amikor a 70-es évek derekán publikálni kezdtem, eléggé elmérgesedett viszonyok uralkodtak a kárpátaljai magyar irodalom berkeiben, ám én erről úgyszólván semmit sem tudtam. Csak amikor barátaim lettek azok a fiatalok, akik intenzív kapcsolatban álltak az elhallgattatott ellenzékiekkel, akkor szereztem tudomást az előzményekről. Később megismerkedtem a „fekete bárányokkal” is, azokkal, akiket többek között apám közreműködésével szorított ki a hivatalos kultúrpolitika az irodalomból. Mérhetetlenül igazságtalannak tartottam, ami velük történt, és amikor a 80-as évek elején erre már lehetőségem nyílott, akkor azzal a feltett szándékkal vállaltam szerepet irodalmunk szervezésében, napilapunk irodalmi oldalának szerkesztésében, hogy tőlem telhetően kiköszörüljem az apám ejtette csorbát, publikációs lehetőséghez és tehetségüket megillető részvételhez juttassam az elhallgatottakat. Bár eleinte bizalmatlanul fogadtak, idővel felismerték őszinte szándékomat. Ma is büszkén vállalom: szerepem volt abban, hogy Vári Fábián László a 80-as években legjobb verseit mégis publikálhatta a Kárpáti Igaz Szóban, hogy Fodor Gézának kis versesfüzete jelenhetett meg a szerkesztőség gondozásában, s hogy a felszámolt egykori Forrás Stúdió tagjai az új, részben ellenükben létrehozott József Attila Stúdióban megbecsült és rangos tagtársaink lehettek. Amikor 89-ben a háború utáni Kárpátalja első folyóiratát, a Hatodik Sípot elindíthattam, abban az említettek szerepeltetésén kívül az akkor már 12 esztendeje halott Kovács Vilmos méltó erkölcsi rehabilitációjához is igyekeztem hozzájárulni. Ekkor valóban úgy festett: végre valamennyien együtt vagyunk, megvalósult az egység.

Ilyen előzmények után számomra különösen fájdalmas volt tapasztalni a 90-es évek legelején, hogy a modern törekvésekkel előálló fiatalokkal szemben éppen azok mutatnak ellenállást, akik azelőtt saját bőrükön tapasztalhatták meg a kirekesztettséget és elutasítottságot. Ahogy a szovjet kultúrpolitika őket tette lehetetlenné azzal váddal, hogy elidegenedtek a szovjet valóságtól és a nyugati dekadencia követői lettek, szinte ugyanezt a sémát követve ők is a kárpátaljai magyarságtól való elidegenedéssel vádolták a fiatalokat, felróva bűnös individualizmusukat és azt, hogy a mi körülményeink között káros modernista törekvéseket követve megszentségtelenítették a hagyományainkat. Ahogy azelőtt a szocreál volt az egyedül üdvös alkotásmód, ők ugyanúgy a rosszul felfogott, görcsös szolgálatosságot kiáltották ki a létjogosultságra egyedül érdemes szemléletnek. Ezzel pontosan azt tették, amit azelőtt velük tettek a szovjet elvtársak; mondhatnám: jól megtanulták a leckét. Mindez engem fokozatosan eltávolított attól a csoporttól, amelynek tagja és részben mozgatója voltam: inkább a hagyománytörő fiatalok mellé álltam és a modern irodalomszemlélet híve lettem. Ezzel egy időben a korábbi években folytatott gyakorlatot felülbírálva arra a következtetésre jutottam, hogy a döntően megváltozott körülmények között nem alkalmazhatók azok a szerkesztői és irodalomszervezői módszerek, amelyek a 80-as években hasznosnak mutatkoztak. Akkor, a keményebb-lágyabb diktatúra elnyomása alatt, a szovjet kultúrpolitika és a nagyhatalmi sovinizmus szorításában, minden szempontból veszélyeztetett nemzeti identitásunkban joggal örülhettünk annak, ha valaki össze tudott rímeltetni két sorvéget és a végveszélybe került anyanyelvünkön tisztességgel le tudott írni egy történetet. Egy többszörös öncenzúrával készülő pártlap oldalain kellett/lehetett írókká avatnunk magunkat és mindazokat, akiknek a magyar szó megtartása szent hivatásként lebegett szeme előtt. Kit érdekelt akkor a mívesség, a művészi hitelesség, a korszerűség?! Kit érdekelt, hogy csak egy-egy Lenin-vers árán jelenhetnek meg a tájleíró, szerelmes, gondolati költemények?! Annak a játéknak egészen más volt a tétje. Ám 89–91-ben gyökeresen megváltozott a helyzet, ezt felismernem nekem is csak fokozatosan sikerült. Az ideológiai nyomás és a cenzurális viszonyok megszűntek (itthon és az anyaországban egyaránt), megkezdődhetett a szellemi termékek szabad áramlása, megismerkedhettünk a magyar irodalom legújabb eredményeivel, legmodernebb irányzataival, ezzel esély mutatkozott arra, hogy szembetűnő lemaradásunkat megpróbáljuk ledolgozni, átessünk a kihagyott fejlődési fázisokon, differenciálódjunk stílusok, iskolák, szemléletek szerint, színessé váljon kulturális palettánk – és megpróbáljunk szabadon, görcsök nélkül írni.

Nem ez történt. Akik a 60–70-es években (és részben később is) többé-kevésbé ellenzéki szerepben voltak és – való igaz – sok méltánytalanság érte őket, azok nem felszabadultak, hanem görcsös sérelmi pozícióban sorakoztak fel és riadtan tapasztalták, hogy nincs mi ellen és ki ellen írniuk (aztán kreáltak maguknak ellenséget, lásd fent). Akik pedig azelőtt a hatalommal kisebb-nagyobb mértékben együttműködve üzengettek a sorok között olvasóiknak, zavarba jöttek, hiszen hirtelen mindent meg lehetett írni, de semmi új nem jutott az eszükbe, és az olvasók inkább vezércikkeket olvastak és rádiót hallgattak, onnan várták az igazságok kimondását, nem a költőktől. A más hangot megütő fiatalok, akiknek a szocreálról fogalmuk sem volt, a magyar közösség irodalmi közszolgálata pedig eszükbe sem jutott, idegen közegben találták magukat – majd elköltöztek.

Igen, a többiekétől eddigre látványosan eltérő szemléletemmel a 90-es évek végére nagyjából egyedül maradtam… Ám, ahogy önironikusan fogalmazni szoktam, integráló személyiségem megőrződött, mert néhány év alatt minden korábbinál szorosabb egységbe sikerült kovácsolnom íróinkat – bár igaz, hogy magam ellenében.

Talán éppen az a baj velem, hogy én most már senkihez és semmihez nem tudok és nem akarok igazodni, nem kívánok semmilyen feladatot, pláne missziót teljesíteni, senkit nem akarok formálni és befolyásolni – de azt se nagyon tűröm, ha engem akarnak. Tíz-egynéhány év alatt kiküzdöttem szellemi szabadságomat és függetlenségemet, és ezt mindennél drágább kincsnek tartom. Bár eleinte zavart, ma már jól viselem egykori társaim értetlenségét és támadásait, és a korábbi óvatoskodások után most már hosszú évek óta kíméletlenül azt írom, amit gondolok. Ez a magatartásom nyilvánvalóan hozzájárult elszigetelődésemhez, akár azt is mondhatnám, hogy mindez „az én hibámból” történt, hiszen ha megállom, hogy kritikával illessek műveket, szerkesztési elveket, ha nem kezdek hiányolni minőséget és teljesítményt, ha nem teszem szóvá a csúsztatásokat, szakmai mulasztásokat, az újként kiadott régi írásokat, a beszűkült formavilágot, az elsekélyesedett gondolati hátteret, a kirekesztő szemléletet – és ít. –, akkor gond nélkül hihetnék, hogy továbbra is maguk között tudhatnak az összeszorított fogú nagy harcban; persze nem tudom, akkor ki ellen folyna az ádáz küzdelem.

Ezzel együtt jól érzem magam – nem a szerepemben, hanem: – a bőrömben. Ennek a megszerzett írói szabadságom mellett legfőbb oka, hogy mégsem vagyok egyedül. Igaz, hogy a földrajzi értelemben vett közelségben alig maradtak barátaim, de az internetes kommunikáció és „virtuális tevékenységem” révén „cserében” elnyertem a bécsi operaénekes, a berlini üzletasszony, a zombori irodalomtörténész, a stockholmi könyvtáros, a szentendrei műbútorasztalos, a pécsi tanársegéd, a chicagói professzor, a torontói teológus, a marosvásárhelyi szerkesztő, a kolozsvári újságíró, a zentai webmester, a gödöllői tanár, a szolnoki levéltáros, a krakkói műfordító barátságát (hogy a sok-sok budapestit írót, szerkesztőt, más szakmabélit már ne is említsem) – az ő felbecsülhetetlenül értékes szakmai és emberi „közelségük” közepette aligha lehetek magányos: 20-30 partneremmel szinte napi rendszerességű, és nagyjából 200-zal alkalomszerű kapcsolatban állok. Ami azonban ennél is sokkal fontosabb, hogy családon belül is „közösségi életet” élhetek, a gyerekeink (fiú, lány) mindenben markáns egyéniségű partnereink, a feleségemmel pedig házasságunk huszonegy éve alatt egymás intellektuális érdeklődését még mindig (vagy egyre inkább) felkeltő és lekötő szellemi társak lettünk. Különbözőségeink és hasonlóságaink, egymást is alakító konokságunk és belátásunk a magunk számára is izgalmas helyzeteket és folyamatokat eredményez. Én mostani énemben nagyon sokat felfedezek abból, ami az ő hatásának köszönhető, például ő békített ki apámmal, akivel megismerkedésünkkor igen feszült volt a viszonyom, és mindaz, amit ma az irodalomról gondolok, az ő termékeny jelenlétében kristályosodott ki bennem. Ő ugyanis már 15-20 évvel ezelőtt is a mostanihoz hasonló elveket vallott, mindig is csak maguk a művek érdekelték, és amióta maga is erre a pályára lépett, csak írni szeret – még saját munkáinak utóélete se nagyon érdekli, nemhogy az irodalmi közélet vagy pláne a szolgálatok, szerepek. Mindig is kívül állt a kárpátaljai magyar irodalmon, velem ellentétben soha nem lépett be semmilyen szervezetbe vagy csoportba, így nem is kellett sorban kilépegetnie belőlük, mint nekem. Hogy az alkotóművészet magányos és individuális műfaj, azt voltaképp tőle tanultam meg, ha sokáig nem is hittem el neki…

Nem gondolom, hogy a kollektív nemzettudatra elkötelezetten, felelősséggel építő és a hagyományos témafelvetéseket és stílusjegyeket követő irányzaton belül ne lehetne remekműveket alkotni! Azt viszont nagyon is gondolom, baj van akkor, ha ez a tradicionális alkotói felfogás egyedül érvényesnek hirdeti magát, és ezt a pozícióját akkor is meg akarja tartani, amikor saját tartalékai kimerültek, amikor gondolati és formai klisék variálására korlátozódik, és amikor a megszülető írások nem esztétikai értékük révén, hanem alkotóik múltbéli érdemeitől vagy pillanatnyi társadalmi szerepétől megemelve kapnak teret és nyernek jelentőséget. Ennél is veszélyesebb, ha a művészet dolgait vulgárisan, leegyszerűsítve értelmező „közszolgálati” felfogás nemcsak kerülendőnek, hanem egyenesen károsnak ítél minden másfajta magatartást, ellenségképet kreál magának, és az irodalmat permanens harcnak hirdetve jobb esetben hősi pózba merevíti, rosszabbikban sértett agresszivitásba lovallja az irodalmi élet résztvevőit. Én ma ennek a helyzetnek az állandósulását látom a legnagyobb problémának, úgy vélem, hogy a földrajzi és politikai elzártságunkra ez még egyfajta szemléletbéli beszűkülést is ráterhel. Az effajta magatartást követők ugyan méltán számíthatnak arra, hogy a hasonló elvek szerint rendeződő anyaországi csoportokban elismertségre tegyenek szert és támogatást élvezzenek, ezzel azonban egyrészt abba a hamis illúzióba ringatják magukat, hogy irodalmi teljesítményükkel érték el sikereiket, nem pedig kiállásukkal, elvhűségükkel érdemelték ki, másrészt idehaza megfosztják irodalmunkat attól a lehetőségtől, hogy valaha is sokoldalú, színes, árnyaltan tagolt szerves literatúrává váljon, harmadrészt elvonják maguktól a nagy egészbe való integrálódás lehetőségét, ugyanis az effajta merev és görcsös magatartás joggal számít szalonképtelennek a modern – ha tetszik: európai – irodalmi felfogást vallók körében. Szeretném újra hangsúlyozni: nem a népi és nemzeti, hagyományos és realista alkotói felfogást kárhoztatom, hanem azt az írói attitűdöt, amely a másfajta művészetértelmezést károsnak, veszélyesnek, követőit pedig nemzetietlennek vagy egyenesen „nem magyar”-nak kiáltja ki. Az amúgy is nehézségek sokaságával terhes határon túli régiókban az effajta szellem eluralkodása, úgy tapasztalom, konzerválja a provincializmust és leginkább a dilettánsok törekvéseinek kedvez. Én hosszabb ideje ezzel a honi trenddel szemben a szemlélet mind teljesebb kitágítása, az érték- és teljesítményelvűség mellett érvelek.

(2004)
Mika Róbert kérdéseire adott válaszaim alapján 
- „Szemben a honi trenddel”, Papirusz, 2004. máj. 9.

Saját pátriámban mindenképpen magános és magányos farkas lettem, miután aprólékos munkával pár év alatt sikerült minden kötöttségemet felszámolnom, minden szervezetből és csoportosulásból nemcsak kilépnem, hanem függetlenségemmel és kritikus hangommal magamra is haragítanom. Még a magam-alapította szervezeti hátteret (kiadó, szerkesztőség, alapítvány) is felszámoltam, illetve magántevékenységemmé tettem úgy, hogy amit lehetett, felmenekítettem a világhálóra.

Jó ideje már nem tartozom semmilyen csoporthoz, és magam sem szervezek ilyeneket. A magam-alapította folyóiratok (Hatodik Síp, Pánsíp) és könyves műhelyeim (Galéria Kiadó, UngBereg Alapítvány) maguk sem tartoztak semmilyen nagyobb kollektív egységbe, ellenkezőleg, mint magánalapítású jogi személyek, mindig is elkülönültek a létező politikai vagy akár szakmai formációktól. És még fénykorukban is csupán egészen kis létszámú csapat (nem csoport!) működött keretükben. A kiadómnak rajtam kívül összesen két munkatársa volt, az alapítvány három kurátora közül elnökként munkát csak én végeztem. A Kárpátaljai Magyar Könyvnapokat és a Pánsíp Irodalmi Szalont pedig éppenséggel ketten csináltuk a feleségemmel. De mindez már a múlté. Az internetes munkámat gyakorlatilag egyedül végzem, belső munkatársaim nincsenek, külső szerzőim, együttműködő partnereim annál többen. És ez nagyon jól van így.

(2003)
részletek Gergely Tamás Internetcsinálók c. interjúsorozatából

Nem valamiféle eltökéltségből vagy elhatározásból lettem író. Pontosabb lenne talán így fogalmazni: elfogadtam bizonyos következményeket, felvállaltam valamiféle szerepet. Mint amikor egy flörtnek házasság és gyermekáldás lesz a folytatása, és az eleinte csak a könnyű örömöket kereső ifjú elvállalja a családalapítás felelősségét és az apai szerepet. Flörtöltem az irodalommal, saját szórakozásomra írtam verseket, ám amikor ezek elkezdtek meg-megjelenni és én magam az irodalmi folyamat és szerveződés részesévé váltam, fokozatosan kezdtem átérezni a nyilvános megszólalásnak a felelősségét és azt, hogy speciális helyzetünkben az irodalomra pótlólagos feladatok hárulnak. Egyszersmind a belső késztetésem is kialakult, hogy ezeknek a feladatoknak megfeleljek.

Első verseim megjelenése után apám szorgalmazására kezdtem eljárogatni a József Attila Irodalmi Stúdió összejöveteleire. Ennek a formációnak a múltjáról, létrejöttének körülményeiről én ugyanúgy nem tudtam akkor semmit, mint az apám kultúrpolitikusi működésével összefüggő más eseményekről sem. Ez a Stúdió voltaképp ellenszervezet volt, amely a működésében lehetetlenné tett Forrás Stúdió ellenében jött létre. Utóbbit a Kovács Vilmos körül szerveződő fiatalok hívták életre, és működésükben eltávolodtak a szocreáltól, levették a kötelező rózsaszínű szemüveget, visszanyúlnak a népi-nemzeti hagyományokhoz, egyszersmind igazodni próbáltak a modern irodami törekvésekhez. Emiatt súlyos ideológiai bírálat érte őket, a vád a szovjet valóságtól való edidegenedés volt; ezekután működésük lehetetlenné vált. Mindebben apám dicstelen szerepet játszott. A felszámolt irodalmi csuportulás helyett, gyakorlatilag annak ellenében jött létre az apám vezette Kárpáti Igaz Szó pártlap égisze alatt a József Attila Stúdió 1971-ben azzal a kifejezett céllal, hogy megfelelő ideológiai keretek között a szocialista realizmus alkotásmódját követő fiatal tollforgatókat neveljen a kárpátaljai magyar irodalom és sajtó számára. Bár a Forrás Stúdió tagjainak felajánlották, hogy csatlakozzanak, és bár előzetesen erre ígéretet is tettek, az alakuló ülésről mégis látványosan távolmaradtak (szerintem teljesen érthetően), és az új formáció így javarészt iskoláskorú vagy alig idősebb, kezdőnél is kezdőbb fiatalokból alakult. Ekkor vagy később néhányan csatlakoztak azok közül is, akik lazább-szorosabb kapcsolatot tartottak a Forrással, annak tagjaival, vezetőivel. Én ezekről az előzményekről 1974-ben, amikor járogatni kezdtem közéjük, semmit nem tudtam. Ellenben itt barátkoztam össze azokkal a későbbi pályatársaimmal, akik jól ismerték az előtörténetet. Én voltaképp tűlük hallottam először érdemben Kovács Vilmosról, akiről azelőtt mindössze annyit tudtam, hogy van egy ilyen nevű író. (Neve családunkban szinte tabunak számított, vagy ha mégis szóba került, akkor negatív és eljelentéktelenítő jelzők kíséretében.) Engem eleinte ezek a számomra ismeretlen dolgok egyáltalán nem foglalkoztattak. Aztán fokozatosan ebbe az irányba fordult az érdeklődésem.

Emlékszem egy jellemző epizódra. Érettségi előtt álló diák voltam, és két társammal magyar nyelvi és irodalmi megyei tantárgyi vetélkedőre utaztam. Magyartanárunk kísért bennünket, és mivel a közlekedés akkor sem volt valami fényes, angoltanárunk saját kocsijával fuvarozott négyünket Beregszászba. Amikor a Gát nevű községhez értünk, az angoltanár érezhető tisztelettel a hangjában megjegyezte, hogy ez pedig Kovács Vilmos szülőfalva. Nem igazán értettem, ennek a ténynek miért tanusít jelentőséget. Aztán a vetélkedőn az általános irodalomtörténeti kérdések mellett szerpelt egy ilyen is: nevezz meg kárpátaljai magyar írókat. Én, bár kissé bizonytalanul, de odakanyarítottam a tesztlapra apám, Kecskés Béla, Csengeri Dezső, Balogh Balázs neve mellé a Kovács Vilmosét is. Néhány óra múlva az egyik zsűritag, a legendás pedagógus, Drávai Gizella otthonában ültem sok más díjazott versenyzőtársammal együtt (meghívott bennünket beszélgetésre, aprósüteményre), és a tanárnő rám pillantva elejtett valami olyasféle félmondatot, milyen szép tőlem, hogy Kovács Vilmos nevét, annak ellenére, hogy...

Igen, ha érdeklődésem irányváltozásának szimbolikus kezdőponját keresem, akkor ezt a pillanatot és ezt a helyszínt okkal megjelölhetem.

Ám ettől kezdve még 4-5 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy egyrészt az irodalomnak mint olyannak, másrészt a kárpátaljai magyar író státusának, harmadrészt a lojalitás és ellenzékiség alternatívájának a problémáját azon mélységében felfogjam és átéljem. Ehhez meg kellett ismerkednem és/vagy közelebbi barátságba kellett kerülnöm mindazokkal, akik az apámétól részben vagy teljesen eltérő módon értékelték a fent említett kérdéseket. A később általan rendszeresen látogatott Drávai Gizellán kívül Horváth Annát, Finta Évát, Horváth Sándort, Fodó Sándort e vonatkozásban mindenképpen meg kell említenem. A folyamat kettős csúcspontjául első kötetem megjelenésének és Kovács Vilmos leányával kialakuló sorsszerű szerelmem kezdetének időpontja kínálkozik. Az évszám 1979.

És ekkor következett két nagyon kemény, egyben „hősies” és kalandvágyó, bizseregtető esztendő. Szembesülnöm kellett azzal a felismeréssel, hogy a tudmányokra feltenni életemet: tévedés volt. Tévedés, mert azt az elesett, sorsavert, nyelvi és kulturális elszigeteltségben és részben ínségben élő nemzeti közösséget, amelynek tagja vagyok, egészen másfajta módon kell szolgálnom: az anyanyelven kimondott és leírt szó erejével. Ha tehetséget érzek magamban arra, hogy irodalmat műveljek, akkor nem tehetem meg, hogy ezt a készségemet csak magamnak tartogassam: a legnemesebb ügyre, a közösség szolgálatára kell fordítanom. Ez egyre inkább szent meggyőződésemmé kezdett válni.

Ennél is fájdalmasabb volt szembenéznem az apai örökséggel. Úgy gondoltam, apám nagyot vétkezett azzal, hogy Kovács Vilmos és a Forrás Stúdió fiataljai ellen fellépett. Láttam ugyan, hogy egyes eredmények az ő álláspontját igazolják, mégis: igazságérzetem szembefordított vele. Kovács Vilmos már nem élt (77-ben halt meg), de úgy éreztem, leánya révén az ő öröksége is reám hárul, és én, bizony, akkor ezt a hagyatékot erősebbnek, fontosabbnak, vállalhatóbbnak éreztem, mint a vérségit. Hovatovább mániákusan abban kezdtem hinni: az a szerepem, hogy apám vétkeiért vezekeljek, és jóvátegyem, amit ő elrontott. Ő osztotta meg a kárpátaljai magyar értelmiséget azzal, hogy a hatalom embereként elhallgattatta a vele szembefordulkókat – az én feladatom nem lehet más, mint hogy „az igazakat” szóláshoz juttassam.

(2003)
A Peremlét c. interjú alapján

Nem vagyok elégedett költői teljesítményemmel, ezért hát menekülök a próza felé, de az epikában sem mozgok eléggé otthonosan, így aztán hátrafarolok a publicisztikába; viszont ott is csak feszengek, pózokba merevedek, szeretnék szabadulni, ezért hagyom, hogy elcsábítson a dráma, ám hiába kapok utána, a színpad „kicsúszik a kezemből”. Végül leginkább hiányérzeteim maradnak. Egy valódi nagyregény megírása - mint magam elé állított kihívás - évek óta kísért. Van ugyan két befejezett regényem, az egyik meg is jelent 98-ban (Élted volt regénye), de sem ezzal nem vagyok elégedett, sem azzal, amelyik már többször állt a megjelenés küszöbén (Szembesülés), aztán mégsem jutott el a nyomdagépig. Ilyenkor bosszúságot és örömöt mindig egyszerre éreztem: bántott, hogy nem láthat napvilágot, de fel is szabadultam a szorongás alól, amelyet amiatt éreztem, hogy sem a magam elé állított regény-eszményt nem sikerült megtestesítenem, sem a felvállalt „témát” nem tudtam eléggé árnyaltan és izgalmasan bemutatni. Azt szokták mondani, mindenkinek az életében rejtőzik legalább egy regényre való irodalmi anyag. Ezt az életemben jó húsz évvel ezelőtt beállt fordulat óta én is így érzem, és körülbelül ugyanennyi ideje keresem a kifejtéshez legalkalmasabb formát. Nem tudom, megtalálom-e valaha; talán az a baj, hogy keresem, lehetséges, inkább meg kellene várnom, amíg szembejön. Ugyanígy hiányérzetet keltenek a drámáim. Írtam ugyan 7-8 színpadi kísérletet (ezekből öt 2000-ben meg is jelent Ne gondolj a fehér elefántra címmel), és egy drámaíró versenyen is sikeresen szerepeltem (elnyerve például a közönségdíjat), igazi színpadképes művet azonban még nem tudtam létrehozni. Ebben, mint ahogy a más műfajokban mutatkozó gyarlóságaimban is, alighanem túlságosan merev látásmódom és fogalmazási kényszerem akadályoz meg: én mindent túlírok egy kicsit, túlszerkesztek, túlmagyarázok, nem hagyok elég játékteret a közvetítő és befogadó közeg számára. Vagy lazább szövetű anyagot kellene létrehoznom, vagy, ha ragaszkodom ehhez a túlírtsághoz, sokkal jobban kellene tudnom „túlírni”. Most jutottam el odáig, hogy ezt a problémát egyáltalán felismertem.

Ugyanígy kimaradt a sorból egy összefoglaló esszé megírása irodalmunk kárpátaljai tendenciáiról. Több résztanulmányt írtam e témában, sok megközelítésben igyekeztem (főleg költészetünk) sajátságait, ellentmondásait (ha tetszik: válságát) a magam szempontjai és meglátásai alapján feltárni, de egy minden fontosabb mozzanatra kitérő, az egyes jelenségeket árnyaltan elemző és az okokat és eredményeket összefüggéseiben bemutató szintézis megírására egyelőre nem tudtam rászánni magam. Ebben valószínűleg egyrészt elméleti felkészültségem hiányossága akadályoz meg, másrészt pedig az, hogy magam is benne vagyok abban az irodalomban, amit tárgyalnom kellene.

Az irodalom nem elhatározás vagy kitűzött cél kérdése. Pontos szándékkal legfeljebb tanulmányt, publicisztikát lehet írni - verset, novellát soha. Így hát nekem nincsenek írói terveim, legfeljebb az irodalomnak vannak tervei velem.

Nem vagyok tervezgető típus, nem szoktam a jövőre spekulálni: majd így lesz meg úgy lesz, így meg úgy fogok élni - ilyesmi gyerekkoromban foglalkoztatott utoljára. A jövőre vonatkozóan legfeljebb alig körvonalazott elképzeléseim, halvány szándékaim vannak, de ezeket még a magam számára sem szoktam pontosan megfogalmazni, és jobb is, hogy nem, mert gyakran épp az ellenkezőjét teszem annak, mint amit előzőleg feltételeztem. Hirtelen elhatározással szoktam újat kezdeni és valami régit lezárni. Így hagytam kétszer is ott az egyetemet, így változtattam munkahelyeket, alapítottam meg és hagytam el folyóiratokat, kiadókat, szakadtam ki a honi kulturális életből vagy léptem be az internetes világba. A döntést nagyon hamar meghozom, legfeljebb a végrehajtásához kell több idő és némi cselekvési program. Ilyenkor úgy tűnhet, hogy tudatosan, tervszerűen teszem a dolgomat, holott dehogyis: csupán egy gyors és határozott döntés medrében görgetem egy ideig magam előtt az utamban álló köveket. Aztán, amikor tiszta az út, gyakran már nem is érdekel a továbbhaladás, keresek egy másik, járatlan szurdokot, amelyben újra elememre találok. Maga a végeredmény sokkal kevésbé érdekel, mint a felé vezető út.

(2002)
Olasz Tímea kérdéseire adott válaszaim alapján

A sokoldalúság felemás dolog, inkább gyöngeségre, semmint erényre vall. Aki mindenhez ért, semmihez sem ért eléggé jól. Ma már sajnálom, hogy ennyi mindenre szétforgácsoltam szerényke képességeimet; talán jobb lett volna eldönteni már az elején, mire érdemes koncentrálnom. Azt sem tudom megítélni, hogy ebben a sok-mindenbe-belekontárkodásomban mekkora szerepe volt a magamat-próbáló kíváncsiságnak és mekkora a muszáj-Herkulességnek. Vajon nem úgy viselkedtem-e, amint a gáznemű anyag, amely mennyiségétől függetlenül kitölti a rendelkezésére álló térfogat teljes egészét. Nem hígultam-e fel túlságosan azáltal, hogy belefolytam minden hiátusba: 1944 óta nem volt Kárpátalján magyar folyóirat, hát 89-ben megalapítottam az elsőt; nem volt magánkiadó, hát 92-ben elsőként gründoltam egyet; nem volt Könyvnap, hát megszerveztem; nem volt irodalmi szalon, hát létrehoztam… Internetes irodalmi honlap és digitális folyóirat tekintetében is az enyém a kétes hírű dicsőség: mert vajon olyan nagy érdem-e első halnak lenni a nyúlpiacon?

Ma már „rugalmas elszakadásban” vagyok a szervezéssel, nyüzsgéssel, pályázásokkal járó feladatoktól. Lapot nem adok ki, könyvet se nagyon, rendezvényeket nem szervezek, a Pánsíp Irodalmi Szalont pedig éppen két hónapja felköltöztettem a Világhálóra: szerkesztőségi szobánk helyett most honlapomon folyik a beszélgetés vendégeimmel.

Ami az írást illeti, abban is érzek változást. Költőnek indultam, talán mai napig ez a legerősebb oldalam, de azon vagyok, hogy ebből a kényelmes állapotból így, negyvenen túl, prózaíróvá küzdjem magam. Drámát ugyan írtam vagy hetet, de ezek eléggé rosszak, ebben a műfajban még nem vagyok otthon, ha megérem a hatvanat, ehhez a műnemhez talán akkor érek fel és be.

Hogy publicisztikát is írok, az nagyrészt megint csak üregtöltő tevékenység: olyan problémákról és úgy próbálok szólni, ahogy és amelyekről más nem beszél. Ezek általában nem közvetlenül politizáló cikkek, inkább esszé-félék, írói jegyzetek, közérdekű magándohogások. Nem egyszer sikerült kisebb viharocskát kavarni velük; főleg azok rosszallását szoktam kivívni, akik hajlamosak Kárpátaljáról, az itt élő magyarok problémáiról vagy irodalmunk langyosvizéről sztereotípiákban gondolkodni.

Írás előtti állapotomban nem vagyok tudatos alkotó: nem én választok témát és műfajt, az választ engem. Ritkán jegyzetelek előre, alig-alig vannak „írói terveim”, nagy elhatározásaim: vagy „jönnek a szavak” (Cséka György), vagy nem jönnek. Nálam írás közben alakul ki, mi is lesz belőle, mivé fajul vagy mivé nemesül az, aminek a szavait elkezdem összerakni. Ilyenkor igyekszem szabad utat engedni a fantáziának, a belső késztetésnek, némi túlzással mondhatnám úgy is, hogy megpróbálom levetkezni intellektuális énemet annak érdekében, hogy felszabaduljanak a rejtettebb összefüggések, sejtelmek, sugallatok. Ha tetszik: működhessen az „ihlet”. A tudatos munka ezután következik: átírom, újraírom, összevonom és szétválasztom, egymásra helyezem és kivonatolom, feldarabolom és egybeszabom, szétszedem és összeillesztem, megfosztom képzavaraitól, beoltom logikával, strukturálom, leöntöm műgonddal azt, ami létrejött. Amikorra sikerül teljesen tönkretennem, akkor elégedetten vagy undorodottan félretolom, aztán másnap vagy egy hét múlva, de olyan is volt, hogy évtizednyi szünet után újra előveszem és elkezdem elölről az egészet.

Azt hiszem, írónak nem vagyok eléggé jó. A konstruktőri (vagy inkább: barkácsoló), szerkesztői hajlamom az erősebb, így saját gyönge nyersanyagaimat addig szerkesztgetem szét és egybe, amíg elfogadható irodalmi szövegekké nem válnak.

Azzal hízelgek magamnak, hogy író vagyok, ezen minden jelző (határon túli, kisebbségi, kárpátaljai) csak szűkítene, rontana. Szeretném hinni, hogy amit csinálok, az nem szorul semmilyen eredetigazolásra.

(2001)
részletek Horváth Orsolya kérdéseire adott válaszokból
- „Azzal hízelgek magamnak, hogy író vagyok”

Nem készültem írónak: gyerekként és ifjúkoromban a természettudományok érdekeltek, egyetemi tanulmányaimat is ez irányban kezdtem, mert a családi példa inkább taszított, mint vonzott (apám, Balla László eszmélésemkor már sokkötetes író), és 22 éves koromig ki is tartottam a fizikusi pálya mellett. Az irodalom gravitációja azonban erősebbnek bizonyult, s mára kitölti-meghatározza életemet, nem csupán mint íróét, hanem mint szervezőét, szerkesztőét, kiadóét. Írói hitvallásom nincsen, mint ahogy sem irányzatokhoz, sem stílusokhoz nem kötődöm szervesen: a neo- és poszt- kísérletektől, a képverstől a szonettig és a hexameterig, a „szolgálatos” kisebbségi írói elhivatottságtól és a „tájélménytől” a kozmopolitizmusig és az olvasópukkasztásig, a metafizikától és a mélylélektantól a blődliig és a blöffig sok mindent kipróbáltam - és a legtöbb tapasztalatomat ma is alkalmazom. Ezzel együtt az írást egyfajta életformának érzem, olyan érzelmi-értelmi közegnek, amelyben hallatlanul jól érzem magam, s amelyben mára igen falánkká tenyésztett kreativitás-igényeimet játékos komolysággal kielégíthetem. Talán ezzel - és éveim szaporodásával - magyarázható, hogy életemben a vers ünnepei mellé egyenértékű partnerként zárkóztak fel a próza és a publicisztika hétköznapjai.

(2000)

Többször éreztem úgy, el kell vállalnom a közösségi terheket, s próbáltam nyelvet menteni, nemzetet, közösséget ápolni, identitást megtartani. De minduntalan ellentmondásba kerültem önmagammal, esztétikai elveimmel, s oda jutottam, az író zárkózzon be a szobájába, foglalkozzon bármivel a lelke legrejtettebb titkaitól a legáltalánosabb emberi kérdéseken át az univerzum felfoghatatlanságáig, és ne cövekeljen le a látószögét, gondolkodását behatároló „lokális” meghatározottságoknál.

Miközben az ember otthon kibújna abból a szerepéből, amibe beleszületett, aközben itt Magyarországon azonnal a nyakába szakad az egész kárpátaljai kisebbségi kérdés, s nem tud kilépni. Amikor benne van, kilépne, ám ha végre kilépett, azonnal visszakerül belé, és ez oda-vissza, egyfolytában és folyamatosan működik.

Én „kivívtam” magam számára azt a kiváltságot, hogy liberálisok közt játszhatom a nemzetit, nemzetiek közt a liberálist, konzervatívok közt az avantgárdot, avantgárdok közt a konzervatívot. Mivel kívülálló vagyok, megtehetem, hogy nem veszek tudomást ezekről az ellentétekről, s nem vagyok hajlandó sehova csatlakozni.

(1997)
részletek Lőkös Ildikó „Ja, van itt egy Kárpátaljai?” c. interjújából

Hogy a Vár ott magaslik utcánk végén, azt olyan természetesnek találtam, mint más azt, hogy gyár, irodaház, csűr vagy dohánysimító van a házuk közelében. Tudtam, egészen pici koromtól, ha kifordulunk kis zsákutcánkból, akkor ott, ahol kifullad a nagy utca emelkedője, ahol a macskakövek lágyabban simulnak egymáshoz, ahol őszönként gesztenyék koppanása veri fel a délutáni csöndet, ott van a Vár, magas kőfalával, a körbefutó sánccal, boltíves kapujával. Udvarába be lehet menni [...] vagy elsétálni egészen a bástyáig, amelyről csodálatos kilátás nyílik: látszik a Vadas, a focipálya, a hőerőmű hatalmas kéménye, távolabb a radvánci dombok, s ha jó az idő, ellátni az Ung völgyében egészen Nevickéig.

Ennél az Ung völgyébe ékelődő kis ruszin falut környező vidéknél én szebbet nemigen láttam életemben. A hegyiből alföldivé itt szelídülő folyó, fölötte a nyikorgó függőhíddal, a romvár, amelyből szép időben ellátni az ungváriig, a vízpart és a Kárpátok utolsó dombjai között elterülő Nagyrét, amely felett nyári reggeleken olyan kék tud lenni az ég, az ide látszó közeli kőbánya nyesett hegyoldalának földtani rétegei – mindez oly egyértelműen tölti ki értékrendemben a szép kategóriáját, hogy más táj aligha fészkelhet helyébe vagy akár csak mellé. Azzal együtt, persze, hogy tisztában vagyok vele: a folyó ívét, a dombok vonalát azért találom hasonlíthatatlanul szépnek, mert közöm van hozzá, mert szüleim már gyerekkocsiban ide hoztak ki, mert évekig nem lehetett nyári vasárnap Nevicke nélkül, mert ide jártam kamaszkori szerelmeimmel, mert napozva, fűben hasalva itt játszottuk a legjobb barkochba-, kártya- és sakkpartikat és itt olvastuk bőszen Ladányi Mihályt, mert itt ittuk első fizetésünkből az első magunk fizette sört, mert itt ettük a legfinomabb saslikot, mert itt kerestünk négylevelű lóherét, mert gyerekkocsiban én is kihoztam ide egy szép május elsején egyéves fiamat, mit sem tudva arról, hogy a három napja felrobbant csernobili atomerőmű felől radioaktív izotópokat szór fejünkre az akkor is vakítóan kék ég.

Igen, közöm van az ungvári várhoz, amelynek udvarára gyerekeim már csak jegyet váltva juthatnak be, s ahol tavaly nagy ünnepséget rendeztek a sosem létezett, de sajnos Anonymustól megénekelt szláv vezér, Laborc tiszteletére és annak bizonyítására, hogy e város ősi szláv település; közöm van a Pincesorhoz, amelyen most gyerekeim járnak a városnak abba az egyetlen magyar iskolájába, amelyre az én időmben a magyar-orosz, most a magyar-ukrán kétnyelvűséget akarják ráerőltetni (a borospincék ellenben lassan rátalálnak új gazdáikra és talán egyszer eredeti funkciójukba is visszahelyeztetnek); közöm van az elszennyezett Unghoz, ahová a füzesben éjszakázó rosszarcú csavargók miatt nem mehetnek le a gyerekek; közöm van a lepusztult és átkeresztelt Vadashoz, az üzemen kívül helyezett erőműhöz, a szemétlerakó hellyé züllött Tavak vidékéhez… És közöm van Nevickéhez, bár ez sem a régi, a függőhíd évek óta életveszélyesen foghíjas, pang az étterem, nem mérnek sört, nem sütnek saslikot, a Nagyréten pedig lassan egybefüggő szőnyeget alkot a nyelvét öltögető temérdek konzervdoboz, az ezernyi törött palack és idegesen zizegő műanyagtasak.

Sajnálom, hogy a fiam már nem szedhet az anyjának februári ibolyát a vársáncban, hogy vázánkba nem kerülhet az Ungon szedett barka, a Tavaknál vágott nádbuga, kék iringó vagy héjakútmácsonya. Sajnálom, de nem bánom. Mert tudom, hogy ugyanabba az Ungba nem léphetünk bele kétszer. Nem bánom, mert legalább mindaz, amit hátizsákomba szedtem egykoron, most már ismételhetetlenül az enyém. Mint ahogy az enyémek, bárhová is vesse őket a sors, Hrabár Sanyi bácsi kitömött baglyai, amelyek híven őrzik gyermekkorom táját és az egyre sötétebb áramszünetes ungvári éjszakákat.

(1997)
részletek a Baglyok őrizte táj c. írásból

Két dolgot szeretek igazán az életben: kezdeni és abbahagyni. Nem tudom, hogy nem a másodikat jobban-e. Időben felállni egy íróasztaltól, megválni egy tisztségtől, jókor kimondani a szerelmi végszót, megfontolt döntéssel vagy gyors elhatározással bejelenteni a nincs továbbot, kiszállni egy ügyből, kilépni a fősodorból, otthagyni egyetemet, munkahelyet, kilépni szervezetből, testületből; lemondani, felmondani, felhagyni, lehagyni, megszüntetni, felszámolni, bezárni, venni a kalapomat és odébbállni – aligha ismerek izgalomnak és lelki kielégülésnek nagyobbat. És a katarzis annál nagyobb, minél több az, amit veszni hagyok. Tét nélkül ugyanis nem igazán érdemes odahagyni semmit.

Minden abbahagyás egy új kezdet előtt nyit kaput. Aki benne van valamiben, az le is fedődik általa. Aki kilép, az előtt új távlatok nyílnak.

Ezért izgalmasabb az abbahagyás az elkezdésnél.

(1997)
az Egy manzárdőr feljegyzéseiből

Nem, a kincstári ünneplésből nem kérek ma sem. Malomkeréknyi kokárda helyett körömnyi szalagot tűzök zakóm hajtókájára: azt is belülre. Így jobban érzem melegét, s igazabbnak tudom vele magamat. Himnuszt, Szózatot sem tudok már tele torokból énekelni. Inkább csak dünnyögök, vagy állok némán, talán még a térdem is meg-megroggyan az országos vigyázzban.

Mióta is vagyok így ezzel? Bizonyára: amióta lehet (sőt kell) malomkeréknyit, amióta lehet (sőt kötelező) tele torokból. Amióta egy grafikusművész ellen pert lehet indítani, amiért profánul ábrázolta a nemzeti angyalt. Amióta az irodalomtörténész professzor a félrészeg Szózat-éneklés után felpofozza a közben beszélgető újságírónőt. Amióta érdekvédelmi kisebbségi szervezetem elnökségi határozatban határolja el magát az (eredeti népi!) legendától, amely állítólag keresztény érdekeket sért, mivel kedvezőtlen színben tünteti fel Perényi-korabeli nagyszőllősi szerzeteseket...

Nem: a kincstári szövegekből nem kérek ma sem.

Valahogy immunis lettem a nemzeti érzések iránt. Miközben nagy-nagy nosztalgiával gondolok régebbi önmagamra: amikor még egy szemvillanásban, egy jól megválasztott metaforában (vagy inkább két verssor között), egy „most mind ugyanarra gondolunk” – némaságba rejtkezett magyarságom. De most, amikor már grammatikailag fokozhatóvá vált titkos jelszavunk („magyar-magyarabb-legmagyarabb”), most, amikor gyűjtőfogalom helyett a kirekesztés szinonimájává kezd válni, nos: akkor – ki hitte volna – újra fellép valami identitászavar: a több évtizedes „magyarságvesztés” és „elnemzettelenítés” helyett az ellenkező szélsőség: a „magyarságcsömör” és a „túlnemzetítés” ... Úgy tűnik, hiú ámbránd volt azt hinni: egyszer már „csak úgy” lehetek magyar, mint ahogy szőke vagy kék szemű.

(1994)
részlet a Körömnyi szalagot c. írásból

Szellemi szüzességemet úgy vesztettem el, hogy sokadmagammal együtt belegabalyodtam annak a hatalmi struktúrának a hínárfonadékába, amely érvényesülésem legtöbb lehetőségét jól megválasztott feltételekhez kötötte. E feltételek rendszere már gyerekkoromban körülvett, és az „elvárásoknak” legtöbbszőr úgy feleltem meg, hogy nem is sejtettem: épp most adtam fel valamit érintetlenségemből.

Nem voltam például tudatában annak – pironkodva vallom be –, hogy a hatalommal kollaborálok, amikor hétéves koromban októbrista lettem. Talán még büszke is voltam a keblemre tűzött vörös kis ötágú csillagra, közepében a gyermek Uljanov képmásával. Semmilyen ellenállást nem tanúsítottam akkor sem, amikor, valamennyi osztálytársammal együtt, pionírrá avattak, és a város egyik laktanyájából e célra kirendelt kiskatonák széles mosollyal nyakamba kötötték a vörös kendőt.

És következett a többi, felnőttödésem arányában egyre tudatosabban vállalt összefonódás: beléptem a Lenini Komszomolba, aztán egyetemi hallgató lettem, és ehhez nemcsak vizsgákat, hanem a szovjet diákok esküjét is le kellett tennem. Hogy versem, kötetem jelenhessen meg, nagyobb lelkiismeret-furdalás nélkül megírtam a kötelező penzumot békéről, barátságról, munkakötelességről, isten uccse, még Leninről is. Akire aztán egyébként – nemzetiségi politikáját méltatva – nem egyszer hivatkoztam is, hogy irodalomszervezőként teret nyerjek. Ha hallgatólagosan is, de elfogadtam a szovjet oktatási rendszert, amikor tankönyvkiadó szerkesztő lettem, és hogy érvényesülhessek, nem átallottam megtanulni az államnyelvet.

Kell-e súlyosabb bizonyíték a rendszerrel történő összefonódásra? Állíthatom-e ezek után, hogy erkölcsi érintetlenségemet megőriztem?

Lelkem, szimpátiám, odaadásom a saját hazában jövőjét építő magyarságé, miközben munkámmal, mindennapi életemmel egy olyan országhoz kötődöm, amelynek felemelkedésében nem hiszek, amelynek vezetésével, államrendszerével, hatalmi és hivatali struktúrájával közösséget vállalni nem tudok, amelyet hazámnak nem tekintek, amelyre büszke nem vagyok – és amelyből szívesen el is távoznék, ha nem tudnám, hogy a szülőföldem iránti szerelem örök honvággyá keseredne, s ha nem tudnám, hogy megürült helyemre idegen érkezik, tovább lazítva-hígítva az etnikumot, amelyből vétettem, és amelyet elhagyni már csak azért sem tudok, mert arcomra fagyott a dacból vállalt misszió: itt kell tennem valamit nemzetemért és azokért, akik sorsomban osztozva itt szeretnének magyarnak megmaradni.

(1993)
részletek a Reménytelen eset c. írásból

Ungvárott lakom, a Várhegyen. Apám szerint kertünkben ér véget a Kárpátok. Igaza lehet, mert dél és délnyugat felé nézve erkélyünkről csak az alföldi táj síkja tárul elénk, és csupán a Sátorhegy elmosódó kontúrját láthatnánk a horizont fölé magasodni a határon túlról, ha azt is el nem állnák az új lakótelep emeletes épületei. Az ellenkező irányból viszont valóban a Kárpátok utolsó hegyei lépegetnek házunkig, szépen egymás mögé-fölé ívelődve az Ung völgyében.

Szimbolikusnak is nevezhetném helyzetünket, ha nem félnék az önkéntelenül felmerülő többi képtől; például attól, hogy e mezsgyén állva szemünk ide és oda egyszerre néz, s magunk sem tudjuk, egy arccal képesek vagyunk-e kétfelé figyelni, avagy sorsunkká kell fogadni eme janusi skizofréniát.

(1988)
részlet a Peresztrojkácska c. írásból