Magyarnak lenni, tudod mit jelent,
Magasba vágyva tengni egyre lent,
Mosolyogva, mint a méla õszi táj,
Nem panaszolni senkinek, mi fáj.
Borongni mindig, mint a nagy hegyek,
Mert egyre gyászlik bennünk valami
Sok százados bú, amelyet nem lehet
Sem eltitkolni, sem bevallani
Magányban élni, ahol kusza árnyak
Bús tündérekként föl-föl sírdogálnak.
S szálaiból a fájó képzeletnek
Feketefényű fátylat szövögetnek...
És bút és gyászt és sejtést egybeszõve
Ráterítik a titkos jövendõre...
Rabmódra húzni idegen igát,
Álmodozva róla: büszke messzi cél,
S meg-megpihenve a múlt emlékinél,
Kergetni téged: csalfa délibáb!..

Csalódni mindig, soha célt nem érve.
S ha szívünkben már apadoz a hit:
Rátakargatni sorsunk száz sebére
Önámításunk koldusrongyait....
- Én népem! múltba vagy jövõbe nézz:
Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!...
Magyarnak lenni: tudod mit jelent?
Küzdelmet, fájót, végesvégtelent.
Születni nagynak, bajban büszke hõsnek.
De döntő harcra nem elég erõsnek:
Úgy teremtõdni erre a világra,
Hogy mindig vessünk, de mindig hiába,
Hogy amikor már érik a vetés,
Akkor zúgjon rá irtó jégverés...
Fölajzott vággyal, szomjan keseregve
A szabadító Mózest várni egyre:
Hogy porrá zúzza azt a színfalat,
Mely végzetünknek kövült átkául
Ránk néz merõen, irgalmatlanul,
S utunkat állja zordan, hallgatag...
Bágyadtan tûrni furcsa végzetünk,
Mely sírni késztõ tréfát ûz velünk,
S mert sok bajunkat nincs kin megtorolni:
Egymást vádolni, egymást marcangolni!
-, fojtott kedvünk hogyha megdagad,
Szilajnak lenni, mint a bércpatak,
Vagy bánatunknak hangos lagziján
Nagyot rikoltni: hajrá! húzd cigány! -
Háborgó vérrel kesergõn vigadni,
Hogy minekünk hajh! nem tud megvirradni,
Hogy annyi szent hév, annyi õserõ,
Megsebzett sasként sírva nyögdelõ,
Miért nem repülhet fönn a tiszta légben,
Munkásszabadság édes gyönyörében.-

Hogy miért teremtett bennünket a végzet
Bús csonkaságnak, fájó töredéknek!....
Tombolva inni hegyeink borát,
Keserveinknek izzó mámorát,
S míg szívünkben a tettvágy tüze nyargal,
Fölbúgni tompa, lázadó haraggal, -
S amikor már szívünk majdnem megszakad:
Nagy keservünkben,
Bús szégyenünkben
Falhoz vágni az üres poharat...
Én népem! múltba vagy jövõbe nézz:
Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!...

De túl minden bún, minden szenvedésen
Önérzetünket nem feledve mégsem.
Nagyszívvel, melyben nem apad a hûség,
Magyarnak lenni: büszke gyönyörûség!
Magyarnak lenni nagy szent akarat,
Mely itt reszket a Kárpátok alatt:
Ha küszködõn, ha szenvedõn, ha sírva:
Viselni sorsunk, ahogy meg van írva:
Lelkünkbe szíva magyar földünk lelkét,
Vérünkbe oltva örök honszerelmét,
Féltõn borulni minden magyar rögre,
S hozzátapadni örökkön - örökre!...

József Attila: Mama
Előadta: Tatár István

Már egy hete csak a mamára
gondolok mindíg, meg-megállva.
Nyikorgó kosárral ölében,
ment a padlásra, ment serényen.

Én még őszinte ember voltam,
ordítottam, toporzékoltam.
Hagyja a dagadt ruhát másra.
Engem vigyen föl a padlásra.

Csak ment és teregetett némán,
nem szidott, nem is nézett énrám
s a ruhák fényesen, suhogva,
keringtek, szálltak a magosba.

Nem nyafognék, de most már késő,
most látom,milyen óriáső -
szürke haja lebben az égen,
kékítőt old az ég vizében.

             Rácz János: Ember maradni              
   Előadta: Gömöri Balázsné

      Ember maradni akkor is,
        Ha aranyban fürdenek mások,
        S neked talán nincs is lakásod.
    
        Ember maradni akkor is,
        Mikor hat a drog és ital,
        És félrelök a fiatal.
    
        Ember maradni akkor is, 
        Ha jő betegség garmadája,  
        S az ingyen orvos méregdrága.

        Ember maradni akkor is,
        Hogyha a testi-lelki nincsen,
        Úgy tűnik,hogy nem úr az Isten.

        Ember maradni akkor is,
        Ha szétnézel, s döbbenve látod,
        Mindenütt  vész, rombolás, átok.
 
        Ember maradni akkor is,
        Ha népek ölnek gyűlölködve,
        Nem nézve nőkre, gyermekekre.

        Ember maradni akkor is,
        És hinni, egyszer észre térnek;
        Tavasz lesz, s minden újraéled.


        Petőfi Sándor: Magyar vagyok 
        Előadta: Ónodi Jánosné

        Magyar vagyok. Legszebb ország hazám
        Az öt világrész nagy terűletén.
        Egy kis világ maga. Nincs annyi szám,
        Ahány a szépség gazdag kebelén.
        Van rajta bérc, amely tekintetet vét
        A Kaszpi-tenger habjain is túl,
        És rónasága, mintha a föld végét
        Keresné, olyan messze-messze nyúl.

        Magyar vagyok. Természetem komoly,
        Mint hegedűink első hangjai;
        Ajkamra fel-felröppen a mosoly,
        De nevetésem ritkán hallani.
        Ha az öröm legjobban festi képem:
        Magas kedvemben sírva fakadok;
        De arcom víg a bánat idejében,
        Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.

        Magyar vagyok. Büszkén tekintek át
        A multnak tengerén, ahol szemem
        Egekbe nyúló kősziklákat lát,
        Nagy tetteidet, bajnok nemzetem.
        Európa színpadán mi is játszottunk,
        S mienk nem volt a legkisebb szerep;
        Ugy rettegé a föld kirántott kardunk,
        Mint a villámot éjjel a gyerek.

        Magyar vagyok. Mi mostan a magyar?
        Holt dicsőség halvány kisértete;
        Föl-föltünik s lebúvik nagy hamar
        – Ha vert az óra – odva mélyibe.
        Hogy hallgatunk! a második szomszédig
        Alig hogy küldjük életünk neszét.
        S saját testvérink, kik reánk készítik
        A gyász s gyalázat fekete mezét.

        Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég,
        Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok!
        Itt minálunk nem is hajnallik még,
        Holott máshol már a nap úgy ragyog.
        De semmi kincsért s hírért a világon
        El nem hagynám én szűlőföldemet,
        Mert szeretem, hőn szeretem, imádom
        Gyalázatában is nemzetemet!

Óbecsei István: Szeressétek az öregeket! 
(Egy el nem mondott vers)

Nagyon szépen kérlek titeket, szeressétek az öregeket.
A reszkető kezű ősz apákat, a hajlott hátú jó anyákat,
A ráncos és eres kezeket, az elszürkült, sápadt szemeket.
Én nagyon szépen kérlek titeket, szeressétek az öregeket!
Simogassátok meg a deres fejeket, csókoljátok meg a ráncos kezeket,
Öleljétek meg az öregeket, adjatok nekik szeretetet......
Szenvedtek ők már eleget! a vigasztalójuk legyetek!
Én nagyon szépen kérlek titeket: szeressétek az öregeket!
Ne tegyétek őket szűk odukba, ne zárjátok őket otthonokba.
Hallgassátok meg panaszukat, enyhítsétek meg bánatukat.
Legyen hozzájuk szép szavatok, legyen számukra mosolyotok.
Én nagyon szépen kérlek titeket: szeressétek az öregeket!
Ők is küzdöttek értetek, amíg fölnevelkedtetek.
Fáradtak ők is eleget, hogy ti módosabbak legyetek.
Ők is elfogadtak titeket, mikor Isten közéjük ültetett.
Ezért kérlek titeket: Szeressétek az öregeket!
S ha majd az örök Szeretet elhívja őket közületek,
Ti foglaljátok el a helyüket, mert ti lesztek majd öregek.
S mindazt, amit nekik tettetek, azt adják nektek a gyerekek.
Azért előre intelek titeket: Szeressétek az öregeket!