" Az erdélyi kopó első hivatalos leírása Czynk Edétől származik 1901-ből. Közepes termetű, feje hosszúkás, szeme kissé „keleties” metszésű, sötétbarna, füle a fejéhez simulva lelóg. Háta egyenes, ágyéka feszes, fara kissé lejtős, mellkasa mély, hasa enyhén felhúzott, végtagjai párhuzamosak, egyenesek. Marmagassága a kanoknál 56-62, a szukáknál 52-58 cm, testtömege 30-35 kg, alomszáma 4-8 kölyök, táplálékigénye 1700-1780 g/nap, várható élettartama 10-14 év.Igazi hungarikum (transzilvanikum), a Kárpát-medencében alakult ki a már itt élő kelta kopó és a Belső-Ázsiából hozott „ősmagyar kopó” keresztezéséből. Hivatalosan a Canis familiaris sagax braco Transsylvanicus – a legveszélyeztetettebb magyar kutyafajta. Neve a török kapay (vadászkutya) szóból származik. Az 1729-ig „magyar kopónak” nevezett állatból két kopóféle alakult ki, a pannon kopó és a hegyi jellegű erdélyi kopó. Az előbbi – mivel Magyarországon betiltották a „kopózást” – kipusztult, és az utóbbi, az erdélyi kopó túlélését eredményezte; de ez is csak hajszálon múlott. Az erdélyi kopónak nagy szerepe volt a magyarság életében; jelenlétét egy XII. századi kőfaragványon és az 1300-as években keletkezett Bécsi Krónikában is felismerhetjük. Első írásos emlékünk a kutyáról 1237-ből származik; a magyar királyok és nemesek kedvelt szórakozása volt a kopózás. A XVI–XVII. századi erdélyi serlegeken számos kopóábrázolást találhatunk. Mivel az erdélyi kopó a magyar főurakhoz kötődött, a román törvények az erdélyi kopót „dúvadnak” minősítették és 1947-ben elrendelték teljes kiirtását. Hosszú kutatómunka eredményeként sikerült 1968-ban Máramarosban egy magyar vadászt találni, aki titokban tenyésztette a kopót, majd két példányt (Mózsit és Rékát) Erdélyből átcsempészték és a Fővárosi Állat- és Növénykertben helyezték el. A jelenlegi állománya mintegy 1200-1500 egyedből áll, évente 80-100 utód születik. Ez olyan alacsony szám, hogy a fajtát még mindig veszélyeztetettnek mondhatjuk. Aki ismeri az erdélyi tájat, tisztában lehet azzal, hogy micsoda kitartással rendelkezik a kopó, amely hegynek fel, hegynek le akár napi száz kilométert is megtesz a vadhajsza során. A szélsőséges időjárás edzett, középméretű, jó csontozatú, erőteljes kutyává alakította a félhosszú – inkább rövid – fekete alapon cser, illetve fehér jegyekkel tarkított szőrzettű ebet.A kopó igazi lételeme a vadhajsza, az erdős, nehezen járható, meredek terep neki nem akadály. A kopós vadászat lényege, hogy a kutya által felzavart vad territóriuma határától visszafordul és így kerül a vadász elé, aki ennek megfelelően helyezkedve igyekszik puskavégre kapni. Az erdélyi kopó mindazokkal a külső és belső tulajdonságokkal rendelkezik, amit a mai kutyatartó elvárhat társától. Rendkívüli bátorságát családi házban is kamatoztatja, hiszen még a hatalmas vadkan által megsebzetten sem hátrál meg a vadászatokon. A portát nyugodtan rábízhatjuk, öntisztuló szőrtípussal rendelkezi, tehát szőrét nem kell nyírni vagy trimmelni, ezért gondozása egyszerű és olcsó. Játékos és gyermekszerető, természete ideális családi kedvencé teszi anélkül, hogy szüksége lenne kényeztetésre, nem "bőbeszédű", feleslegesen sohasem ugat.

Miért szeretjük az erdélyi kopót? Fodor Tamás, a Nimród vadászlap főszerkesztő helyettese szépen fejezi ki: „Azért szeretem, mert ha ránézek, hazánk gazdag vadászati története, egész múltja pereg a szemem előtt, márpedig számomra ami ősi, régi és magyar, az majdnem mindig szép és értékes. Érzelmileg is erősen kötődöm hozzá, hiszen az általam szeretett tájat, Erdélyt idézi fel… Nem tudom nézni vadászati kultúránk e szerves részének nyomtalan eltűnését… Nemes fajta, nála különbül vaddisznót hajtani még nem láttam kutyát. Csodálatos élmény volt a Kárpátokban, ahogyan a vadász a disznó váltójánál lesben állva egyszerre meghallotta a völgy felől vadat űző kutyák futását – valahol benn az erdő mélyén. Lassú ügetésben, nem riasztva, csak hajtva szorította a váltón a vadat a nyiladék felé, ahol csak célozni és lőni kellett. Az erdélyi kopó a legjobb disznózó kutya, hiszen ruganyosságban, robbanékonyságban és gyorsaságban szinte felülmúlhatatlan.” Szerző: Hankó Ildikó