1. MITIKUS ÁLLATOK

Az állatok, azaz régi magyar nyelven "lelkesek" sokkal fontosabb szerepet töltöttek be őseink tudatában, mint napjainkban.

„Régi nyelvünkön az állatoknak lelkes neve már a felőlök magasb és méltóbb fogalomra utal.” – írta Ipolyi Arnold „Magyar Mythologia” című könyvében.

Ez azt jelenti, hogy őseink többet éreztek, tudtak az állatokkal kapcsolatban, mintsem néhány más nép, avagy manapság mi gondolunk felőlük. Ezt a magasabb fogalomszintet jól kifejezi a latin animal szó is, szemben a Best, besto, bestia stb. elnevezésekkel. A „lelkesek” közelebb állnak az emberhez, mint a csupán bestiák, azaz oktalan állatok.

Az emberiség réges-régen sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonított nekik, mint napjainkban. Minden nép teremtésmítoszában szerepelnek, vagy mint teremtők, vagy mint teremtőtársak, de legalábbis kulturhéroszok, azaz az embereket segítő hős állatok. Például kiszabadítják őket a földalatti helyekről, és elhozzák számukra a Napot, vagy tüzet, és megtanítják a földművelésre, vagy valami hasznos dologra.

Ez a segíteni tudás, és segítségül hívhatóság tudatalattinkban megőrződött, hiszen sok természeti nép hív segítségül állatszellemeket, és rendelkezik totemállattal. Egyes néptörzsek tagjai – például indiánok – még mai napig is a férfivá avatási szertartás keretében segítő~, védőszellemet, általában valamilyen totemállatot választanak, illetve az állat szelleme siet az ifjú ember segítségére. Legtöbbször sas, jaguár, medve.

Minden nép vallásában megfigyelhető, hogy a legfőbb isteneknek állati jellemzőket tulajdonítanak, vagy állati alakban ábrázolják őket. Főként a törzsfőnökökre vonatkozik, hogy mai hit szerint is emberek állattá, például jaguárrá változhatnak.

Mai napig is a lelkünk mélyén motoszkál valami ebből a misztikus tudásból, ezt jószerével csak szimbólumainkban fedezhetjük fel. Ezért íródott ez a könyv, hogy újra felfedezhessük tudattalanunk rejtett kincseit, és tudatosabban használhassuk azt napjaink szebbé tételére, lelkünk épülésére, az élhetőbb életért.

A misztérium jelentése becsukni, amely az ajakra, és szemre vonatkozik, de nem azt jelenti, hogy titokról lenne szó, ezért ne beszéljünk valamiről, hanem inkább titokzatos dolgokról, amelyek szavakba foglalhatatlan transzcendens élmények, ezért nem tudunk róla beszélni, és nem láthatunk a dolgok mélyére.

Tehát a régiek mítoszai is nagyon-nagyon régi időkig nyúlhattak vissza, talán értelmüket már nem láthatták át, de megőrizték a titokzatos üzenetet, a titkos tudást. Mostanában fejtjük meg a régi tudás morzsáit, amelyek népmeséinkbe, legendákba, szimbólumokba vannak kódolva.

Aniela Jaffé pszichológus egyik dolgozatában azt írja: „A szimbolika története azt mutatja, hogy minden dolog felvehet szimbolikus jelentést: a természeti objektumok – mint a kövek, növények, állatok, emberek, hegyek és völgyek, a Nap és a Hold, a szél, a víz, és a tűz – vagy az ember alkotta tárgyak, sőt még az elvont formák – mint a számok, vagy a háromszög, a négyzet és a kör – is. Valójában az egész világmindenség potenciális szimbólum.

Az ember szimbólumalkotó hajlamával, tudattalanul szimbólumokká alakítja a tárgyakat vagy formákat, ezáltal igen jelentős pszichológiai fontossággal ruházva fel őket.

Őseink mindazokat a szimbólumokat megőrizték, amelyek számukra jelentéssel bírtak, vagy amelyek egyszerűen vonzották őket. .. Ebben sajátos motívum, hogy vannak ezek között olyanok, amelyeket az emberiség univerzálisan szentnek vagy titokzatosnak tekintett.”

A mítosz ezeknek a szimbólumoknak szóbeli rendszere, míg a rítus a tárgyi és cselekvésbeli szimbólumok rendszere.

Jó kezekbe tették őseink a titokzatos tudást, amikor mesékbe öntötték, azaz gyermekeinkre bízták azt. A gyermekek – akinek van, tudja miről beszélek – ragaszkodnak az először hallott meseszöveghez, és az rögződik emlékezetükben, és úgy adják tovább generációkon keresztül. Próbáltam – a gyermekek szókincsét bővítendő – más-más szavakkal elmesélni ugyanazt a történetet, de heves ellenállásba ütköztem. Most már tudom, hogy ennek milyen jelentősége van.

Rejtélyek

Nemcsak meséinkben, legendáinkban, mítoszainkban, de ábrázolásokban is fennmaradt valami ebből a mágikus tudásból. A mágia a természet magasabb szintű ismeretét jelenti, a beavatottak és tanítványaik a mágusok. Én is ebben az értelemben használom a mágia szót.

Az állatábrázolások a jégkorszakig – azaz Kr.e. 60000-10000 év közötti időkig – követhetők nyomon. A megtalált alkotások zömét a XIX. század végén francia és spanyol barlangok falfestményein fedezték fel, de csak a XX. század elején kezdték felismerni az archeológusok ezek különleges jelentőségét, és ekkor kezdték jelentésüket is kutatni. Eredményként egy olyan távoli, történelem előtti korszak kultúrájára derült fény, melynek létezését eddig fel sem tételezték.

A barlangokat, melyekben ezek a sziklavésetek és festmények találhatóak, még manapság is szokatlan varázs tölti be.

Az itt talált képek első ránézésre vadászvarázslásra utalnak. Azonban a legérdekesebb rajzokban valami sokkal rejtélyesebb dolog lehet. Láthatók keveréklények, félig emberi- félig állati alakok, vagy állati bőrbe öltözött alakok, illetve táncoló lények agancsokkal, lófejjel, vagy éppen medvemancsokkal.

Az ábrázolásokon és a mitológiában is sűrűn fordulnak elő „mesebeli”, vagy „képzeletszülte” lények, akik nem is biztos, hogy mesebeliek, és csak a képzelet szülöttei, hanem nagy valószínűséggel oly régre nyúlik vissza az eredetük, amikor élhettek a valóságban ilyenek.

Hogyan? Talán csak manapság tűnik furcsának alakjuk, hiszen a hasonlóak már kihaltak, például -egy merész elmélet, miszerint - nagyon ősi génpiszka balsikerült „eredményei” lehettek, avagy szintén a nagyon távoli múltba vesző kor nukleáris katasztrófájának a mutánsai, szörnyszülöttei.

Az nem újdonság, hogy sok nép mitológiája beszél több világkorszakról. Például az aztékok szerint a ’Négy Szél’ korszakának hatalmas szélviharok vetettek véget, a túlélők majmokká változtak. A ’Négy Eső’ korszakát tűzeső zárta le, a túlélők madarakká változtak. A ’Négy Víz’ korszakának végén özönvíz pusztította el a világot, a túlélők halakká változtak. A ’Négy Földrengés’ korszakának - azaz a jelenlegi világkorszaknak – hatalmas földrengések vetnek majd véget.

De visszatérve a keveréklényekhez: A kakason nem lepődünk meg, hogy pikkelyes a lába, - tehát mintha madár és gyíkszerű lény keveréke lenne, - mivel mai napig is körülöttünk él, és általánosan ismert.

Mitikus alaknak gondoljuk azonban a kecskehalat, - halfarkú, kecske felsőtestű lényt - és már csak a csillagképből és régi ábrázolásokról ismerjük, de hasonló a csikóhal, amely szintén halfarkú, és lóhoz hasonló felsőrészű, és apró teremtményként mai napig is megtalálható tengereinkben.

A régi ábrázolások még sok megfejteni valót rejtenek, nézzük az alábbiakat:

Szkíta aranyhal a rejtélyes állatjelekkel.

Ez a szkíta aranyhal különböző állatok ábráit rejti, valamilyen kapcsolatot feltételezhetünk közöttük.

A farokuszony-részen galambot, és kosokat látunk, a hasa alatt halakat és tritonszerű lényt, a hal hátán szarvast, lovat, és talán oroszlánt, a szeme környéke polipra emlékeztet. (… és még amit nem vettem észre.)

De hasonlóan rejtélyes az alábbi ábra: