TÁLTOS

„Állati mythosunk kitűnő alakja azonban a ló, regéink és mondáink sajátságos csodás tátosa. Ezen legnemesb és legeszélyesb állatot, a vitéz népek nélkülözhetetlen segédjét, az összes mythosok kitűnő tiszteletben részesíték.” – írja Ipolyi Arnold. Nem tartja véletlennek a táltos – ősmagyar főpap, és a mitikus lóalak nevének egyezését sem. „… legjellemzőbb vonás, hogy nyomorék lókint állíttatik elő, beteges, sovány, rühes, csúf görcsös, a királyi ólak s ménesben a legrútabb.  … De a hős ezen alakjában is ráismer.

Érti az emberi beszédet, felszólal maga is, sőt mindent tud, tudósítja őt a titkos rejtett dolgokról, tanácsot ad néki, természetfeletti erejével megsegíti, magával ragadja országokon át, s mint hősét szabadítót senki utol nem érheti, viszi őt küzdeni a sárkányok ellen…   egy tátos, kinek homlokán a nap van, és csikaja homlokán a hold csillaggal… „

Regék szólnak a patkójuk nyomában forrást fakasztó ménekről, mint Szent István és Szent László forrásairól.

Bár őseink táltoshitét az inkvizíció szívós munkával kitörölte a fejekből, emlékük azonban bennünk él. Inkvizíciós peranyagokból tudunk a Szent László lovas versenyekről, a szent ünnepén tartott lófuttatásokról. Az „első” vagy „zenlaslow” (szentlászló?) volt a verseny győztese, aki egy évig nem dolgozott, a győztes paripa pedig nem versenyezhetett többé, a táltosoké lett. A szertartás valamiféle ifjúvá avatás (is) lehetett, az ünnep alkalmával keresztelések, pilisezések történtek. A pünkösdi királyság őrzi emlékét.

Népmeséinkben a táltos így szerepel: „… mély lelki ér­telmet képvisel a „táltos paripa” is, ez a csodálatos, be­szélő ló, amit a legkisebbik királyfi rendszerint egy elha­gyott kerítés sarkában lel meg, sovány, gondozatlan, vén gebe formájában.

Mi­helyt parázzsal eteti meg, azonnal gyönyörűszép, szárnyas paripává változik, mely előtt nincs többé sem távolság, sem akadály. Mélységes szim­bóluma ez az em­beri lélek mélyén elrejtett isteni tulaj­donságoknak, me­lyek csak akkor jö­hetnek fölszínre, és érvényesülhetnek, ha „élő parázzsal”, „is­teni tűzzel etetjük az emberi lelket.”

A táltos ló képes a levegőbe emelkedni, „csillagrúgó mén”.

A hun legendák szerint a táltos ló először sárkányként mély vizekben, tavakban élt, ahonnan kirepült, és átváltozott táltos lóvá.

Itt-ott más népek mítoszaiban is találkozhatunk csodás – táltos-szerű – lovakkal. A finn Kalevalában Väinämö lova könnyű, mint a szalmaszál, száraz lábbal mén át a tengereken. A germán istenségek csodás ménei, Freja tűzön átmenő lova, Sigurd pedig Odintól kapja nyolc lábú lovának csikaját, mely tűzön s vízen áthatol, s őt is csak a hős képes megülni és megfékezni. Dietrich lova is hét évig alattomban a föld alatt neveltetik számára.

A görög mitológia szárnyas lova Pégaszosz, (a rómaiak Pegazusa) aki a tengeristen Poszeidón és Medúza nászából született, és Perszeusz által lefejezett Medúza véréből szökkent elő. Poszeidón ajándékozta Perszeusznak a szárnyas lovat, de csak úgy boldogult vele, hogy Athéne aranyos féket adott hozzá, példázva, hogy a legnagyobb erő is csak féken tartva, józan mértékkel használható fel. A szárnyas paripa a Parnasszuson és a Helikonon legelt, amikor az ég felé pöffeszkedő Helikon hegybe belerúgott, patája nyomán források fakadtak. Ezek neve Hippokréné, azaz Lóforrás. Később az Olümposzon telepedett meg, és Zeusz villámait hordozta. A szárnyaló képzelet jelképe lett, amely a költőket az ihletettség és dicsőség ormára, azaz a Parnasszusra repíti.

A szárnyas ló az ég csillagai között is szerepel, Pegazus néven.

A repülni tudó ló emlékét lovaink madárnevei őrzik. Például Fecske, Sólyom, Hattyú.

Kulcsszavak: tanítás, titkok tudása, isteni tulajdonságok, szárnyaló képzelet.